Név: Hyunae
Cím:
Everything’s for my sake
Szereplők: EXO
Baekhyun és EXO Chanyeol
Szavak száma:
4598
Műfaj: fluff
Figyelmeztetések: YAOI
Leírás:
Baekhyunnak egy hónap áll rendelkezésére megírni egy történetet egy
íróversenyre, amiben legjobb barátja, Chanyeol, segít neki.
Megjegyzések:
Nem igazán vagyok a rövid megjegyzések híve, de most próbálom összesűríteni
gondolataim pár mondatba, lehetőleg spoilerek nélkül.
A hónap első felében elterveztem,
hogy mit fogok majd megírni. Háromszor. A tizenhetedik nap azonban rájöttem, hogy
eddig semelyik ötletem sem tetszik, így hát kísérletezni kezdtem.
Szavak: fény,
repülés, erő
Vers:
Gulyás Gábor
Szállj!
Kisgyermekként vágyakozva figyelted a
csillogást,
mit napsugár vetített egy vasmadárról
rád.
Csodáltad a pilóta kecses járását,
tiszteletteljes, boldog pillantását.
Eljött a pillanat, ülj be a gépbe,
Engedd el magad, s repíts a fénybe!
Meghúzod a gázkart, felrepülsz az
égbe,
most először érzed, szabad vagy hát
végre.
S ha nem tetszik az égbolt, a
szikrázó nap fénye,
nem való ez neked, menj vissza a
mélybe.
Repülni a fellegekben, a
hegyen-völgyön át,
s meglátod a tájat, a felhő
túloldalát,
érzed az adrenalint, egész tested
remeg,
nem a félelem, a gyönyör teszi veled.
Érezni az erőt, mely a magasban él,
érezzed hogy mindig van remény,
múlik a probléma, múlik a bánat,
energikus vagy, sosem leszel fáradt.
Sokat szerettél, naívan csalódva,
lenézel egy alattad terülő tóra,
tiszta vize ragyogva mutatja magát,
élvezd a repülés minden pillanatát!
Everything’s for my sake
Egyedül én álltam a hideg, üres peronon. A vasparipa egyre csak
távolodott, messzebb szállítva ezzel szívem egyik felét, míg a másik itt belül
próbálta életben tartani lelketlen testemet.
*408*
– Meddig kell még így lennem? – nyafogtam
türelmetlenül. Éreztem, ahogy fejembe tódul az összes vér. A füleim szinte
égtek, arcomról nem is beszélve.
– Van már ihleted? – támaszkodott meg teste
mellett kezeivel, úgy hajolt közelebb, amitől az agyamat elöntő vörös sejtek
táncot járva iramodtak szívem irányába, hogy megdolgoztassák azt.
– Úgy nézek ki, mint akinek lenne?
– Úgy nézel ki, mint akit leöntöttek
paradicsomszósszal – bökte meg arcom.
– Jó lenne, ha nem viccelődnél. Tudod, nem
véletlen csinálom ezt.
– Szerintem már elég lesz. Még a végén
felrobban a fejed.
– Hahaha, nagyon vicces – kezdtem kapálózni
lábaimmal; széttártam őket, majd összecsuktam, előre-hátra rugdaltam hol a
ballal, hol a jobbal.
– Na, mi lesz? – csapta meg fülem mély hangja.
– Öhm, hogy kell innen lejönni?
– Szerencséd, hogy kedves vagyok – sóhajtott
fel, majd lábaimat megfogva segített le.
– Nem az én ötletem volt, ezt ne felejtsd el –
terültem el a puha szőnyegen.
– Te kérted, hogy találjak ki valamit – vágott
vissza, mire végiggondoltam, hogyan is jutottunk el ide. Már fára is másztam
bekötött szemmel, vízbe is merültem, ezen kívül nem telt el úgy nap, hogy ne
sétáltunk volna, most meg ez a fejenállás dolog.
Byun Baekhyun
vagyok, egy rakás szerencsétlenség, aki egy íróverseny határideje előtt két és
fél héttel kezdett el pánikolni és stresszelni az ihlethiány miatt.
– Igazad van – hunytam be szemeim. – Nem
szóltam semmit.
– Baekhyun – halkan sóhajtva telepedett le
mellém, majd csak azt éreztem, ahogy mellkasa oldalamnak simul. – Itt nem az a
kérdés, hogy meg tudod-e csinálni. Itt az a kérdés, hogy mit nem tudtál eddig megcsinálni.
– söpört el homlokomról pár rakoncátlan tincset.
És íme, Park
Chanyeol, az illető, akit még a legjobb barát kifejezés sem jellemez teljesen;
ez az ember több annál. Ő az a személy, aki, ha nem lenne, én sem lennék
önmagam.
– Ha tudnám, mit tennék nélküled – sóhajtottam
fel, majd lassan oldalra fordítva fejem húztam mosolyra ajkaim. Orcáját
tenyerébe bújtatva támasztotta fejét kezével, félig fekvő helyzetben, miközben
könyökére nehezedett súlyával. Óriási, mókusszerű szemeiből csak úgy áradt a
csodálat, ahogyan arcomat firtatta csokoládébarna gyönyörűségeivel. Tekintetem
orra vonalát követte, így jutott el ajkaihoz, amik rubintként ékelegtek kerek
arcán. Füleiben sosem lehetett csalódni; ugyanúgy elálltak, mint mindig.
Ujjaival gyengéden simított végig orromon, amit szemem alja követett.
– Talán még kevesebbet aludnál.
– Költői kérdés volt – morogva fordítottam
vissza fejem.
– Ez meg egy költői válasz – helyezkedett ő is
hátára, majd hozzám csatlakozva kezdte bámulni a plafont. Válaszán kénytelen
voltam elvigyorodni, miközben tenyeremmel keze után tapogatóztam, és miután
megtaláltam, félve fontam össze ujjainkat. Szemem sarkából rápillantottam, és
láttam, ahogy ismét felém néz, de ajkai felfelé ívelődtek. Megkönnyebbülve
sóhajtottam fel, mikor ujjaival rászorított enyéimre, majd kézfejemet kezdte
simogatni velük. Kimondhatatlanul hálás voltam neki mindenért.
*360*
Türelmetlenül
toporzékoltam a konyhaasztal mellett. A vendégemnek már öt perce meg kellett
volna érkeznie, de se híre, se hamva. Már épp ültem volna le, mikor egy éles
csengőszó csapta meg fülem. Itt van! Rekordidő
alatt értem az ajtóhoz és téptem fel az üveges bejárót.
– Hol voltál? – ragadtam meg karját, és
válaszát meg nem várva húztam be a konyhába. – Jól figyelj, Chanyeol! Tizenöt
nap van hátra, szóval minden perc számít!
– Levegőt vehetek?
– Nem! – vágtam rá egyszerű válaszom, majd
elővettem a meghámozott hagymát. – Anyu kérte, hogy vágjam fel az alapanyagokat
az ebédhez.
– Igen? – pillantott rám zavartan.
– És kell bele hagyma.
– Tovább – noszogatott.
– És az interneten olvastam, hogyha egy adott
szituációt élőben látunk, akkor azt könnyebben le lehet írni, meg lehet
fogalmazni.
– Te neked pedig le kell írnod, hogy hagymát
vágnak? – horkant fel kacagva.
– Ah, dehogyis! – sóhajtottam fájdalmasan.
Értelmetlen pillantásai ösztönöztek a folytatásra. – Mi történik, ha hagymát
vágsz?
– Öhm, talán felaprózódik?
– Is. És még?
– Kimarja a szemeid – kapott észbe.
– Azaz? – lelkesedtem fel, ahogy egyre
közelebb került a valódi célhoz.
– Sírsz – gondolkodott el. – Te azt akarod,
hogy sírjak?
– Pontosan! Tessék! – nyomtam kezébe a
zöldséget, majd elé húztam a – már előkészített – tálcát, rajta a kis késsel.
– Baekhyun, nem. Ezt én nem csinálom meg –
rázta fejét hevesen.
– Kérlek, Chanyeol. Nagyon, nagyon kérlek! Ez
az utolsó. Ígérem, többet nem fogok rád kényszeríteni semmit – csaptam össze
tenyereim kérlelve ezzel barátom.
– Nem, nem és nem! – állta makacsul
konokságom.
– De Chanyeol!
– Nincs semmi de, Baekhyun! Amit nem akarok
megcsinálni, azt nem is fogom! – tette le a hagymát az étkezőasztalra. Már épp
bevetettem volna a boci szemes trükköt, de eszembe jutott valami más. Szám egy
széles vigyorra húzódott, majd összefontam karjaim mellkasom előtt. – Van
valami baj? – köszörülte meg torkát, és
félve körbenézett a helyiségben.
– Tudod, Chanyeol, ha nem csinálod meg, egy
rúgással elintézem, hogy sírva fakadj előttem – daloltam habos-babos
hangnemben.
– Hol is az a kés? – zavartan nevetve kezdett
tapogatózni a vágóeszköz után, majd mikor megtalálta, egyből oda fordult, és
szorgosan kezdett munkálkodni. Nem kellett sok idő, és már felfigyeltem arcán
egy könnycseppre. Erősen összpontosítottam annak útjára, és sebességére,
ahogyan orra vonalát követve ér véget ajkainál, és ahogyan azt az érintett sietve
nyalja le onnan. Ezt követte egy másik, ami viszont teljesen szabályosan
gördült le állára, majd onnan egyenesen a frissen mosott felsőre.
– Ugye, most már elég? – szipogva tette le a
kést, és fordult a másik irányba.
– Igen, igen. Abbahagyhatod – bólogattam
elmerengve, ez után beszaladtam a szobába a füzetemért. – Fordulj csak felém –
battyogtam vissza, lapozgatva a kicsiny gyűjteményem, üres oldalakat kutatva.
Az óriás mély levegőt véve tett eleget kérésemnek. Szemei és orra vörösek
voltak, arca csurom víz. Egy kissé lelkiismeret-furdalásom volt miatta, így még
mielőtt leültem volna, lábujjhegyre állva nyomtam egy puszit arcára. – Köszönöm
– suttogtam puha, nedves bőrére, majd rávetődtem a konyhaszékre. Tollamat
felemelve vizslattam arcát, amin most ott ült egy halvány mosoly. Mélyet
lélegeztem, és még egyszer végiggondolva a történteket kezdtem el jegyzetelni.
Chanyeol kíváncsian fürkészte tevékenységem. A gondolatok csak úgy kavarogtak
fejemben, a mondatok, amiket pedig a papírra vettem, idétlenül csengtek. Tíz
perc után reménytelenül csaptam a tollat az asztalhoz. – Nem megy!
– Mi nem megy?
– Nem tudom leírni! Mindent láttam. Itt van
bent a fejemben, de egyszerűen nem bírom megfogalmazni. – törtem ki
hisztérikusan.
– Nyugodj le, jó? Még van két heted – térdelt
le elém. – Meg fogod tudni írni, értve vagyok?
– Földhöz vághatom ezt a... – markoltam meg az
apró fekete füzetet.
– Nyugodtan. Csak engem kerüljön ki – simított
végig combomon, majd választ nem adva hajítottam teljes erőmből az egyik
szekrénynek az említett tárgyat. – Ez nem a föld volt – rezzent össze az óriás.
– A lényeg, hogy fájjon neki.
– De ez egy tá–– – hallgatott el, amint
meglátta szúrós tekintetem. – Igen. Az.
– Fáradt vagyok – mondtam komoran.
– Gyere! Pihenjünk le – ragadta meg kezem,
majd felhúzott. Hagyva magam mentem utána, mikor elindult szobám felé.
Azon a napon
semmit nem csináltunk, csak némán feküdtünk egymás mellett összekulcsolt
ujjakkal.
*288*
– Hova megyünk? – bukdácsoltam az óriás után.
– A tetejére – mutatott egy közeli domb felé.
– Mit akarsz te ott csinálni az éjszaka kellős
közepén? – próbáltam tartani tempóját, de elég gyorsnak bizonyult, így nem
egyszer botlottam meg egy út menti kis kavicsban, vagy valami más természeti
tényezőben.
– Ne türelmetlenkedj már! – eresztett ki egy
halk sóhajt, majd elkezdett haladni felfelé. Nem szóltam semmit, csak duzzogva
követtem. A domb nem volt olyan magas, sem meredek, de még így is elég fárasztó
volt feljutni a tetejére. Chanyeol a vége felé elengedte kezem, majd előre
sietett, és az eddig – általam észre nem vett – hóna alatt hurcolt plédet
leterítette a talajra.
– Piknikezni szeretnél? – néztem értetlenül,
miközben saját tempómban szeltem a távot az óriás felé.
– Megtennéd, hogy idejössz, és nem teszel fel
felesleges kérdéseket? – ragadta meg karom, majd, hogy felpörgesse az
eseményeket, odahúzott.
– Akkor?
– Nem csak a fejenállás ad ihletet – nevetett,
mire összezavarodott tekintettel néztem rá. – Tudod, a zenehallgatás ihletet
ad.
– Szerinted nem próbálkoztam már vele? –
sóhajtottam szomorkásan.
– De nem csillagles közben – villantotta meg
huncut mosolyát.
– Mire akarsz kilyukadni?
– Csak fogd meg! – nyomta kezembe a
telefonját, majd előkotorta farzsebéből a fülhallgatóját is. Az egyik végét a
telefonhoz csatlakoztatta, a másikat pedig egy jó kétpercnyi, szitkozódásokkal
teli kibogozás után odanyújtotta.
– Remélem nem
rap-et fogunk hallgatni – sóhajtva tettem be fülembe a kis gombszerű műanyagot.
– Yiruma – mosolyodott el. – Tudtommal ő nem
rapper.
– Te már képzett szakember vagy – nevettem fel
halkan, majd magammal húzva letérdeltem a szőrmés pokrócra. Megvártam, míg a
hátára fekszik, és én is letelepedtem szorosan mellé. Ő is behelyezte a kis
pöcköt, ezt követően telefonját kivéve kezemből kezdett kutakodni benne.
– Egy egész albumot letöltöttem –
büszkélkedett, majd abban a pillanatban el is indította. A készüléket letette a
hasára, és újból rámarkolt kezemre. Felé fordítottam fejem, majd boldogan
visszaszorítottam. Testemet átjárta egy furcsa érzés; a melegség. Szememet alig
tudtam róla levenni, mondhatni rátapadt a tekintetem. – Hmm? – pillantott rám.
– Baj van?
– Mmm – ráztam meg fejem mosolyogva. – Nincs
semmi.
Még magam sem tudom
leírni az érzést, amit akkor éreztem. Csak abban vagyok teljesen biztos, hogy
leírhatatlanul boldog, és hálás vagyok. Nem számít, mennyi az idő, hideg van,
vagy kánikula, eső esik, vihar tombol, még apokalipszis is lehet; ő itt lesz
mellettem. Most pedig csak mi létezünk. Fülhallgatóval a fülünkben, a zongora
kellemes játékát hallgatva a csillagos ég alatt. Hiába is, hogy csak egy
szövetdarab van alattunk, ez a melegség, ami Chanyeol hatására a mellkasomból
árad, nem hagyja kihűlni a testem.
Hosszú idők óta most vagyok először igazán boldog.
*216*
– Milyen filmet? – próbáltam meg minél
halkabban suttogni.
– Amilyet akarsz. Délutánig van időd
kiválasztani – nézett fel rám Chanyeol a padon fekve.
– Biztos, hogy nem vagy beteg? Egész normális
ötleteid vannak.
– Nem vagy vicces, Byun Baekhyun – morgott
durcásan, majd felegyenesedett.
– Még sincs rajtam kívül egy barátod sem.
– Minek? Úgyis csak veled foglalkoznék – vont
vállat hetykén, majd körmeit kezdte nézegetni.
– Jegyzetelnél, kérlek? Nem fogom odaadni az
enyém – próbáltam eltérni a zavarba ejtő téma elől.
– Nem áll jól a szorgos–– – mondatát
félbeszakította egy éles hang.
– Mr. Park, szabad tudnom, mi a vita tárgya? –
a tanár feje majd felrobbant az idegességtől.
– Lemaradtam az anyagról, Baekhyun pedig nem
akarja ideadni a jegyzeteit – ejtette ki a szavakat száján teljes
könnyedséggel.
– Tessék? Ez nem igaz, tanárú––
– Elég legyen, Defekt Duó! Remélem, Mr. Park,
hogy még a büntetésük előtt be tudja pótolni az anyagot – fordult vissza a
táblához.
– Büntetésük? – kérdeztem vissza értetlenül.
– Remek a hallása, Byun uraság – válaszul csak
ennyit mondott, majd mit sem törődve a történtekkel folytatta tovább az órát.
*
– Mehet? – vetődött le a kanapéra óriás
barátom.
A fizikaórai incidens
után meg is kaptuk az említett megrovás feladatát. A majdnem két hét múlva
rendezendő ünnepség megszervezésében kell segítenünk. Röviden szólva;
tornatermet fogunk díszíteni. Chanyeol mit sem törődve az egésszel beszélt
tovább a filmezésről és az estéről, majd a tanítás végeztével rögtön ide
vezetett utunk.
– Felkészültem – kuporodtam össze a kanapé
sarkában a kedvenc szőrmés paplanomba bugyolálva. Nem látszott belőlem semmi,
csupán csak az arcom verte vissza a hold sápadt fényét. Zoknival fedett
lábujjaim begörbítettem, azt gondolva, talán így felmelegszenek egy picit.
– Indítom – nyomta meg a lejátszás gombot,
majd abban a pillanatban elindult a bizonyos film. Nem ígérkezett izgalmasnak,
sem akciódúsnak. Egy könnyed hangvételű melodrámát választottam, mint amilyenek
általában az irományaim is szoktak lenni. Jelen pillanatbam szintén egy ilyen
történeten töröm a fejem, így gondoltam, szerencsét próbálok. Az eleje tényleg
nem volt valami izgalmas, de ahogy telt az idő, a cselekményszál egyre
bonyolultabb és csavarosabb lett. Az agyam ösztönösen kikapcsolt, amint
megéreztem Chanyeol tusfürdőjének finom illatát. Eddig sem igazán kötött le a
film, de most, még ha az életemen múlna, sem tudnék rá koncentrálni. Tüdőmet és
orrüregemet betöltötte az a kellemes aroma, ami belőle áradt, vegyülve sajátjával.
Teljesen elvette az eszem, ráadásul az utóbbi időben túl sokat játszottam el a
gondolattal, vajon milyenek lehetnek az ajkai. Az ízük, a tapintásuk. Talán hidegek? Szárazak? Puhák, vagy durvák?
Észre sem
vettem, de tekintetem már nem a tévé képernyőjén pihentettem, hanem a mellettem
ülő hibátlan arcán. Szemeit összeszűkítve próbált koncentrálni a filmben
történő eseményekre, miközben száját résnyire tárta. Legalább ő igyekszik. Egy
hirtelen ötletnél fogva elvettem a mögöttem lévő párnát, majd nagy lendülettel
a fejéhez vágtam.
– Na! – fordult felém.
– Követelem a figyelmed! – biggyesztettem le
ajkaim durcásan.
– Azt a film is igényli – rázta meg fejét, és
ismét a tévé irányába pillantott. Szúrós tekintettel illettem, majd lábaim
ölébe raktam.
– Figyelj rám!
– Mondd, mit szeretnél – sóhajtott egy nagyot.
– Törődj velem!
– Hihetetlen vagy! – mély levegőt véve ragadta
meg térdem, majd közelebb húzott magához.
– Nem is tudom, ki tanított erre – kuncogva
túrtam össze haját.
– Hé! Ne akard, hogy bevessem a titkos
fegyvert!
– Kíváncsivá tettél – haraptam ajkaimba
játékosan.
– Huncut vagy, Baekhyun – csúsztatta óriás
tenyereit csípőmre, majd ujjaival bökdösni kezdte oldalam, mire összerándultam.
– Chanyeol! – rivalltam rá, de válaszul csak
egy vigyort kaptam és mélyebbre hatoló ujjakat.
– Hagyd már abba!
– Te akartad – kacagva döntött el a kanapén, ezt
követően lábaim közé térdelt, úgy folytatta tovább a csikizést, miközben én
csak hangosan nevetve ficánkoltam alatta, és próbáltam lefogni kezeit, de
sehogy sem akart menni.
– Chanyeol! – kiáltottam nevét ismét, két
levegővétel között, majd lábamat sikerült végre dereka köré fonnom.
– Nem menekülsz! – húzta fel pólómat, és egy
nagy levegőt véve fújt a hasamra.
– Hé, hé, hé! – markoltam meg tincseit még
mindig fulladozva a nevetéstől, úgy próbáltam elhúzni magamtól, de túl nehéz
volt. Mikor felegyenesedett, hogy levegőt vegyen egy újabb támadáshoz, kaptam
az alkalmon; kimásztam alóla, rá a kartámlára, és onnan le a földre. Zihálva
meredtem rá, ajkaim széles vigyorra húzódtak. Ő csak feltápászkodott és ragadozó
módjára kezdett felém közeledni.
– Mondtam; nem menekülsz! – harapta be ajkait.
Kuncogva kezdtem hátrálni rákjárásban, de hamar a falnak ütköztem. Kezeimmel
segítve magamon igyekeztem felállni, azonban ő gyorsabbnak bizonyult, így
lábamat megragadva húzott vissza.
– Ya! Engedj el! – adtam ki egy sikításszerű
hangot. Figyelmen kívül hagyva ellenkezésem vetette rám magát, mint egy igazi
vadállat, de szétcincálás helyett csak gyengéden magához szorított. Meglepődtem
ezen cselekedetén, így tartva a következményektől öleltem vissza. Pihegve
élveztem meleg ölelését, miközben óvatosan felült, engem is magával húzva.
Gyengéden végigsimított hátamon, majd fejét vállamra hajtva nyomta neki ajkait,
így szuszogott halkan nyakamba. Érintésétől kirázott a hideg, és gyomrom
eszméletlenmód kezdett görcsölni.
– Remélem, örülsz. Lemaradtam a filmről –
dünnyögte halkan, mire elmosolyodtam.
– Köszönöm, Chanyeol – döntöttem kobakom
övének.
– Mit?
– Köszönöm, hogy itt vagy.
– Hol máshol lennék? – hallottam, ahogy
elvigyorodik.
– És még én vagyok a hihetetlen – mély
lélegzetet véve húztam végig mutatóujjam gerince vonalán, mire megremegett.
– Ahogy mondod – távolodott el tőlem, majd
hosszú ujjaival végigsimított arcomon, szemét le nem véve róla. – Gyönyörű
vagy.
– Miért mondod ezt? – sóhajtottam halkan.
– Mert az vagy – járta be hüvelykujjával orcám
minden egyes szegletét. – Nem tudom elmondani, mennyire fontos vagy számomra –
kaptam fel fejem erre a mondatra, majd izgatottan néztem szemébe.
– Mutasd! – vágtam rá, kicsit túl hevesen is.
– Tessék?
– Ha meg tudod mutatni, ne mondd – leheltem
bizonytalanul. Az óriás tekintete kíváncsian cikázott szemeim és ajkaim között,
végül megállapodott az utóbbinál. Hüvelykujjával óvatosan végigsimított rajtuk,
majd vészesen kezdte csökkenteni a távot. Kissé hátráltam, de karjával erősen
tartott, így a szökési kísérletem kudarcba fulladt. Tenyereim mellkasára
simítottam, és ujjaimmal egészen nyakáig siklottam. Tehetetlenül nyitottam szét
ajkaim. Forró lehelete csikizte szájpadlásom, bőröm pedig égett, ahol csak
hozzámért. Szemeim behunyva vártam a csodát, hogy végre megízlelhessem
gyönyörűségeit. Nem sietett el semmit; mutatóujjának hegyét többször is
végighúzta forró párnáimon, ezzel még több vágyat keltve bennem. Türelmetlenül
markolásztam felsőjét, és már épp beteljesült volna, mikor;
– Halihó, megjöttem! – egy ismerős női hang
csapta meg fülem, mire szétrebbentünk.
– Szia! – köszörültem meg torkom, majd
zavartan felálltam a földről. – Ilyen hamar?
– Tán’ zavarok? – kuncogva lépdelt be a
nappaliba, mire megráztam fejem.
– Jó estét! – köszöntötte Chanyeol is
édesanyám. Látszott az arckifejezésén a megilletődöttség. A kanapén ott hevert
a szétdúrt pokrócom, rajta az elhajigált párnával. A mellettem álló haja
kócosra túrva meredt az égnek, míg szerény személyem lihegve próbált
magyarázatot találni ezen jelenségekre. Kétség sem fért hozzá;
megmagyarázhatatlan. A tűzvörös arcomról nem is beszélve.
– Akkor én most magatokra hagylak benneteket –
krákogott zavartan, majd maga után húzva zárta be az ajtót.
– Majdnem – sóhajtott fel Chanyeol, mire csak
megráztam fejem.
– Teljesen.
– Akkor szerintem én megyek is – vakarta meg
tarkóját idegesen. – Későre jár, és eléggé kínos lenne...
– Persze, megértem.
– Akkor...
– Kikísérlek – indultam meg zavartan a kijárat
felé.
– Viszontlátásra! – kiabált be a konyhába,
mire anyám szélsebesen robogott ki hozzánk.
– Ilyen hamar? – hangzott el ismét a kérdés,
de ebben a szituációban valahogy illedelmesebben hangzott.
– Félek őrizetlenül hagyni a házat –
mosolyodott el. – Mellesleg még a nővéremet is fel kéne hívnom.
– Tényleg! Anyukád hogy van?
– Hát... az állapota még mindig súlyos, de az
orvosok eddigi állítása szerint túl van az életveszélyen. Yoora mesélte, hogy
az előző héten már önállóan evett – büszkélkedett, mire csak elmosolyodtam.
– Mindig is tudtam, hogy egy harcos! –
nevetett fel édesanyám.
– Reméljük, gyorsan felépül – bólintott az
óriás, mire a fiatal nő egy ételest nyomott a kezébe.
– Fogyaszd egészséggel!
– Kö-köszönöm – habozott, de végül elfogadta.
Chanyeol már mindent tudott; anyámmal szembeszállni lehetséges, de... nem, mégsem.
– Anyu, most már igazán... – köszörültem meg
torkom, mire aprót bólintva baktatott vissza az étkezőbe.
– Nos... – harapott ajkaiba barátom.
– Nos – helyeseltem. Csönd. Mostanában túl sok
a csönd, mi van itt?
– Holnap találkozunk! – hajolt le hozzám, majd
egy apró puszit hintett arcomra. Egy ideig még ott tartotta ajkait, egy kis idő
múlva viszont alig eltávolodva kezdett közeledni enyéim felé. Talán majd most.
– Baekkie! Zárd be az ajtót! – de mégsem.
– Mennem kéne – bólogatva távolodott el.
– Vigyázz magadra! – villantottam meg széles
mosolyom.
– Hívj, amint hazaértél! – kacsintott
játékosan, és hátrálva elindult.
– Itt te vagy az egyetlen, aki hazamegy.
– Tudom – bökött felém mutatóujjával, majd egy
utolsót intve fordított hátat.
Azon az éjszakán
nyugtalanul aludtam. Nem a rémálmok miatt és nem is a stressztől. Egyszerűen
csak túl sok dolog történt velem, és az adrenalin szintem felszökött. Ezt
neveznék szerelemnek?
*144*
– Tádá! – tárta
szét karjait Chanyeol, amint beléptem a lakásba.
Attól a naptól
kezdve furcsa érzések dúlnak bennem. Chanyeolt mintha kicserélték volna;
legalábbis mélyen belül. Talán a viselkedése nem mutatja, sem az arca vagy a
mosolya, de érzem, hogy nincs minden rendben. A szeméből tisztán ki lehet
olvasni a kétségbeesés félelmetes fogalmát, amely időnként pár pillanatra
eltűnik, de ahogy elcsendesül minden, úgy szökik vissza ez a hátborzongató
segélykiáltás.
Most ennek nyoma
sem volt. Lelkesen mosolyogva ”köszöntött”, ahogyan mindig is szokott – ezt a
pár napot kivéve.
– Látnom kéne valamit? – értetlenkedtem.
– Meg szerettelek volna lepni – konyultak le
képzeletbeli fülei, amit szomorú boci szemek pillantása követett.
– Ah, Chanyeol! – tátottam el számat
csodálkozva. – Ezt a csodálatos köszöntést csak nekem? Rettentően meglepődtem,
köszönöm! – öleltem át szorosan.
– Még nem az igazi – húzta a száját. Széles
vigyort villantva, nyomtam egy cuppanóst arcára.
– Most?
– Tökéletes! – harapta be ajkait játékosan.
– Színészi tehetségem páratlan, ezt te is
tudod – kacarászva mentem be a konyhába, de abban a pillanatban le is fagyott az
a bizonyos vigyor arcomról. Mintha atombomba támadás lett volna. A sűrű füst
még hagyján, de a pult fedőlapja ki nem látszott a liszt, tojás és egyéb
gusztustalan masszák alól. – Chanyeol... izé... mi történt a konyhával?
– Ó, hogy az! Vicces sztori lesz szóval,
készülj fe–– – amint meglátta arckifejezésem, az ő arcáról is lefagyott a
mosoly. – Inkább... inkább ne akard tudni.
– Inkább takarítsd ezt fel! – rivalltam rá.
– Nyugalom, fel lesz takarítva, csak előbb
vacsorázzunk meg.
– Jézusom!
– Mi a baj? – ráncolta össze szemöldökét, és
aggódva vizslatta arcom.
– Ha a konyha így néz ki, félek, a kaja sem
lesz jobb.
– Rendeltem kínait – védekezve emelte fel
kezeit, mire megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
– Még az a szerencsém, hogy van eszed –
mormoltam orrom alatt.
– Ha? – kapta fel fejét.
– Semmi. Tévedtem – ráztam meg fejem, majd a
nappaliba indultam. – Hozd a kaját! Itt várlak.
– Sietek! – hallottam hangját kintről, a
következő pillanatban pedig már mellettem is termett. Könnyedén vágódott le a
díványra, a két nagy ételesdobozt az asztalra téve. Ajkaim megnyalva nyúltam
volna utána, de Chanyeol elkapta kezem. Kíváncsian pillantottam felé, azonban
csak elködösült tekintetével találkoztam. – Azt hitted, ilyen egyszerű? –
húzott magához közelebb. Reagálni sem volt időm, ajkaival megostromolta nyakam
apró puszikat hintve ezzel érzékeny bőrömre.
– Chanyeol... te mit...? – próbáltam összerakni
egy értelmes mondatot kisebb, nagyobb sikerrel.
– A múltkor, ha jól tudom, kétszer is
megzavartak – kuncogta nyakhajlatomba, majd államnál fogva maga felé fordította
fejem. – Még nem tudtam megmutatni, milyen fontos is vagy számomra – szemezett
ajkaimmal, míg hüvelykujjával arcom simogatta. Cselekedeteitől elfelejtettem
levegőt venni. Szerencsére a szervezetem még időben reagált, és hirtelen fellélegeztem,
minek köszönhetően megéreztem ismét az étel finom illatát, de valahogy Chanyeol
most jobban érdekelt. Legalábbis engem igen, csakhogy a gyomrom makacsul állt
ennek ellen. Párnái vészesen közeledtek az enyéimhez, és már épp azon voltam,
hogy én hajolok oda, ámde – ahogy mondtam – pocak pajti megkordult. De nem ám
az a diszkrét, halk, morgásszerű dolog, nem. Ez az az igazi belevaló „nem ettem
ma semmit, kajálni akarok!” féle gyomorkorgás volt.
– Ez most komoly? – néztem le hasamra, mintha
hozzá beszélnék. Persze, most síri csöndben volt. Vettem egy mély levegőt, majd
már épp felnéztem volna társamra, amikor is puha ajkak érintésére lettem
figyelmes homlokomon. Az óriás apró, nedves csókot hintett az érintett
területre, és gyengéden végighúzva puha, halványrózsaszín testrészét orromon ajándékozta
meg azt is ezernyi apró puszival. Kínzó lassúsággal haladt tovább, ennek
következtében ismét tüdőmben rekedt a levegő.
– Úgy látszik,
ez a sors akarata – vigyorodott el, majd egy újabb nedves csodával ajándékozta
meg ezúttal szám szélét. Gyors volt; alig tartott egy, vagy két másodpercig.
Még észbe sem kaptam, de már visszahelyezkedett eredeti testhelyzetébe. – Még
mielőtt felrobbanna a gyomrod – vigyorogva nyújtotta felém az egyik dobozt.
– Még mindig nem vagy vicces – morogtam
zavaromban.
– Viszont neked enned kell – nyomta a kezembe,
majd elvette a sajátját is.
Némán meredtem
rá, és mikor találkozott tekintetünk, elmosolyodott. Újra a régi? Talán csak
egy kisebb hullámvölgyön ment keresztül. De még mindig zavart valami. Érzem,
hogy van valami a háttérben.
*
– Kikészültem! – dőltem le a kanapéra, majd
meghallottam Chanyeol jellegzetes nevetését. – Hm?
– Vicces vagy – kacarászott még mindig.
– Hé! Nem te mosogattál egy órán keresztül!
– Az meglehet – foglalt helyet mellettem
kényelmesen.
– Haj – fejem vállára hajtva eresztettem ki
egy hatalmas sóhajt ajkaim közül. – Holnapután végre végignézhetnénk azt a
filmet, mit szólsz?
– Öhm... Baekhyun – mondta félelmetesen komoly
hangon egy kis habozás után. Ajaj, ez nem
hangzik jól. – Holnapután Szöulba utazom.
– Tessék? – kérdeztem vissza, mintha nem
hallottam volna elég tisztán.
– Pár nappal ezelőtt kaptam egy levelet. Nem
igazán értettem, de amint felbontottam, minden megvilágosodott.
– Chanyeol?
– Édesanyám végrendelete volt benne – megtört
hangja hallatára kirázott a hideg.
– Jézusom, Chanyeol – döbbentem le. A szívem
ezerszeresére gyorsult, gyomrom görcsbe rándult, a légzésem pedig egyre
nehezebbé vált. Nem tudtam mit mondani; a fájdalom, a döbbenet, a sajnálat mind
jelen volt ebben a pillanatban, és csak abban voltam biztos, hogy rettenetes
érzés.
– Felhívtam Yoorát – folytatta tovább,
miközben ujjaival kezdett játszadozni. – Zokogva közölte; Anya még él! Nem
tudom megmagyarázni, mit éreztem, de egyfajta feloldozás volt. Mintha a
szívemre helyezett elbírhatatlan súly se perc alatt lezuhant volna. Azt hittem,
minden rendben, de ezután jött csak a rossz hír. Anyu... ismét életveszélyes
állapotba került.
– Ho-hogyan? – hitetlenkedtem.
– Hazudtam, Baekhyun. Nem mondtam igazat,
mikor anyukádnak meséltem.
– Tessék?
– Nem tudtam. Egyszerűen nem akartam – tört ki
zokogásban, de abban a pillanatban szája elé kapta kezét. Reszketve térdeltem
fel, hogy magamhoz öleljem rázkódó testét. Fájdalmas volt ilyen körülmények
között látni azt, akit mindennél jobban szerettem. Ahogyan az örök optimista
lelke összetörik, és por formájában szóródik szét szíve fakó, elkopott
padlóján. Karjait szorosan fonta körbe derekamon, pólómat pedig erősen
megmarkolta.
– Itt vagyok – leheltem remegve. – Itt vagyok,
és mindig itt leszek. Nem kell félned.
– El akartam neki mondani. Olyan sok dolgot el
akartam még neki mondani.
– El fogod mondani neki.
– Hogyan, Baekhyun? Kómában van, mégis hogyan
tudnám? – tört ki újból, de ezúttal eltoltam magamtól. Arcát tenyereim közé
fogtam, majd felemeltem, ezzel kényszerítve, hogy nézzen rám.
– Chanyeol – töröltem le könnyeit, de ajak
préselve fordította el fejét. – Kérlek – leheltem halkan. Egy kis időzés után
megadta magát, és lassan fordult vissza felém. Biztatóan rámosolyogtam, aminek
nem volt valami nagy hatása, de legalább megpróbáltam. Mutatóujjam hegyével gyengéden
végigsimítottam szeme alatt. – Ő mindig hallani fog téged. Bárhol is vagy, bármit
is mondasz, ő érteni fogja – nyakán végigsimítva firtattam arcát. Lehet, csak
képzelődtem, de egy aprócska mosolyt véltem felfedezni szája sarkában.
Megkönnyebbülve döntöttem homlokom az övének. – Mondd el, amit csak lehet – suttogtam
olyan lágyan, ahogy csak tudtam.
Az este maradék
részében alig szóltunk egymáshoz. Egyenletesen szuszogva feküdtem karjai közt
és szívtam be férfias illatát. Néha megajándékozott egy-egy apró puszival, de
ezekből csak homlokom és halántékom kapott.
Már határozottan
tudtam, mit kell tennem; mellette lenni.
*96*
Tenyereimet
forró orcájára simítottam, mire felnézett. Szemei már kezdtek pirosodni, és az
összegyűlt könnycseppek akadály nélkül gördültek lefelé egészen álláig, ahonnan
cseppekben potyogtak a betonra. Hüvelykujjaimmal végigsimítottam a szeme alatti
karikákon, mire halványan elmosolyodott. Eszembe jutott a nap, mikor szintén
könnyei útját figyeltem, és rájöttem, azért nem hatott semmit, mert azok üresek
voltak. Üresek és érzelemmentesek. Viszont ezek a cseppek minden fájdalmát és
érzését kifejezték.
– A vonat öt perc múlva indul! Szíveskedjenek
felszállni és elfoglalni helyeiket – szakította meg az egyenruhás férfi szálkás
hangja a pillanatot. Chanyeol vett egy mély levegőt, majd behunyt szemekkel,
remegve fújta ki. Nem tudtam gondolkodni; a testem átvette az irányítást.
Lábujjhegyre álltam, majd egy hirtelen, de óvatos csókot nyomtam felsőajkára.
Eltávolodtam tőle, azonban dús gyönyörűségeiről le nem tudtam venni szemeim. Mikor
még mindig nem mozdult, új erőt véve magamon érintettem párnáim övéhez, de
ezúttal ott is hagytam. Őszintén szólva, kicsit meglepődtem, mikor tenyereit
derekamra vezetve húzott közelebb magához. Finoman kezdte mozgatni ajkait
ellenben velem. Igyekeztem követni példáját, de a végére már teljesen
koordinálatlanná vált az egész. Chanyeol vigyorogva tolt el magától, de csak
annyira, hogy ajkaim épp elég távol kerüljenek övéitől ahhoz, hogy abbahagyjam
ügyetlen próbálkozásom.
– Először én – kuncogott halkan, majd ismét
visszahajolt. Ugyanolyan gyengédséggel kezdte kényeztetni duzzadt párnáim, és mikor
teljesen belejött a ritmusba, én is becsatlakoztam. Menet közben megváltozott a
felállás; már ő magasodott fölém, bal kezének mutatóujja ajkai tempóját tartva
cirógatták nyakamnak bőrét. Teljesen kiesett az idő mindkettőnk számára.
Testemet átjárta a bizsergés, amit dús gyönyörűségeivel okozott. Sajnos, mint
mindennek, ennek is vége lett. A kalauz eszement mód kezdte fújni sípját,
melynek éles hangja sértette dobhártyám. – Azt hiszem, indulnom kéne – lehelte
mosolyogva ajkaimra, majd végigsimított rajtuk hüvelykujjával.
– Igen – suttogtam.
– Hívj, amint megérkeztél – simított végig
kezeimen, majd egy pillanatra összekulcsolta ujjainkat.
– Most is te vagy az egyetlen, aki megy
valahova – nevettem fel harsányan.
– Most is tudom – vigyorogva engedett el, majd
hátrált egy lépést. Hiába villantgatta fogsorát, a szemeiben összegyűlt
könnycseppek ismét megindultak. Kezeim ösztönösen kinyújtottam, és farmerdzsekijénél
fogva magamhoz húztam, de most csak egy röpke csók erejéig.
– Mindent mondj el – dünnyögtem szájába, majd
eltávolodtam.
– Hamarosan visszajövök – bólintott, és bőröndjét
felkapva a földről besietett a vonatba. Az ajtó szinte, ahogy felszállt, már be
is zárult. Láttam, ahogyan elindul a vágányon, ezért követni kezdtem, de apró
termetemnek köszönhetően alig láttam valamit. Lábujjhegyen ügyetlenkedtem az
oszlopok között, majd a vonat egyszer csak elindult. Ugrándozni kezdtem, de
sehol nem láttam, aztán egyszer csak felbukkant. Vigyorogva kezdett integetni,
mire én is idétlenmód követtem példáját. De a vonat nem maradt.
Egyedül én álltam a hideg, üres peronon. A vasparipa egyre csak
távolodott, messzebb szállítva ezzel szívem egyik felét, míg a másik itt belül
próbálta életben tartani lelketlen testemet.
*0*
Egy jó író
mindig tudja; az ihletet nem lehet erőltetni. Az ihlet egy hullócsillag az
ember életének egén, melyet csak akkor láthatunk, ha jókor vagyunk jó helyen.
Hiába is keressük, hiába is várunk rá, ha nem jön, akkor még nincs itt az
ideje. Az én égboltomon pedig ezen a napon jelent meg ez a bizonyos
hullócsillag. Visszapillantottam a közelmúltba, mikor még görcsölve csináltam
az idiótábbnál idiótább feladatokat, csak, hogy ez megtörténjen. Amikor azt fontolgattam, hogy abba hagyom.
Veszett ügy vagy. Add fel! – mondogatta egy hang a fejemben, de mégsem tettem. Chanyeolt látva új
erőre kaptam, és sorjában öltem ki az ehhez hasonló gondolatokat a fejemből.
„S ha nem tetszik az égbolt, a szikrázó nap fénye,
nem való ez neked, menj vissza a mélybe.”
–––––––––––––––––––––––––––––––
Remegve nyomtam
meg a ”küldés” felirattal ellátott gombot. Az oldalon megjelent a töltéscsík,
majd alig pár másodperc múlva minden kisebb ablak bezárult.
„Üzenet
elküldve.”
Villant fel
sárgán a felirat, majd az eddig bent tartott levegőm kifújtam.
Kész. El sem hiszem, hogy megcsináltam. Meg kell mondanom Chanyeolnak! – pattantam fel
a székről, majd a táskámhoz rohanva halásztam ki belőle telefonom. Mikor
feloldottam a billentyűt, meglepődtem.
Új üzenetek (3)
Feladó: Chanyeol
Tárgy: Nincs
Megtettem.
16:32
Fogja a kezem!
Baek, megfogta a kezem!
17:18
Köszönöm
Istenem!
17:21
Ahogy olvastam a
rövid kis üzeneteket, melegség járta át testem. Remegve sóhajtottam fel, majd
ledőltem az ágyra.
Minden rendben. Minden a legnagyobb rendben. – mondogattam
magamban, miközben újból átfutottam sorait, végül egy boldog mosoly kúszott
arcomra.
Minden rendben.
A történet sorsa és a végfejlet... az pedig a zsűrin múlik.
