3. forduló - Souris

Cím: Amiről nem írt a Képes Krónika

Szereplők: Sehun, Kázmér (Kaizmér) herceg, Suho, OOC: Sándor, Sándor fia János, Béla, Zách Klára

Szavak száma: 3160

Műfaj: angst, crossover, dráma, kicsi humor

Figyelmeztetések: Szereplő halála, cliffhanger, csúnya beszéd, yaoi (igazából csak az olvasó gondolataiban szándékoztam felébreszteni a gondolatát)

Leírás: Az EXO egy kis kirándulást tesz Visegrádon, ám a túra nem mindenkinek úgy alakul, ahogy előre eltervezték.

Megjegyzés: Próbáltam olyan történelmi eseményt keresni, ami ismert, de egy kevésbé ismert vagy részletezett aspektusát próbáltam megragadni. Hálás köszönettel tartozom ezért a Wikipédiának, Jókai Mórnak és Arany Jánosnak, valamint annak az embernek, aki lehetővé tette, hogy a cselekmény helyszínét testközelből is megismerhessem.

A gyönyörű Zách Klára

Amiről nem írt a Képes Krónika

– Ennyi! – kiáltotta Baekhyun kifulladva. – Én egy lépést sem teszek tovább.

– Ugyan már, hiszen mindjárt ott vagyunk. Ez egyébként is csak egy laza kis túra – fordult hátra Chanyeol, de azért türelmesen nézett a másik fiúra. A többiek is mind megálltak, várták, hogy Baek összeszedje magát.

Az igazat megvallva azért nem volt olyan egyszerű a túra, tekintve hogy hőseink már jó ideje menetelnek, és nem igazán szoktak hozzá az efféle kalandokhoz. A friss levegő és a fák közül néha előbukkanó csodás látvány azonban kárpótolta őket.

A rengeteg kemény munka és nem túl vidám év után az SM úgy döntött, itt az ideje, hogy a fiúk egy kicsit kikapcsolódjanak, így engedélyezett nekik egy „kisebb” kiruccanást, ahová ők szeretnék. Persze több se kellett nekik, rögtön előkaptak egy világtérképet, majd egy darts tű segítségével ki is választották úti céljukat – Visegrádot.

Így kerültek hát hőseink piciny országunkba, és kitartóan rótták a turistaösvényt fel a hegyre, a fellegvár felé.

Szép idő volt, friss levegő, gyönyörű táj és nyugalom; egyedül az szegte kedvüket, hogy vezetőjük szinte megállás nélkül az ország, és főleg a város történelmével untatta őket. Ez még megbocsátható is lenne, ha egy helyi idegenvezetőről lenne szó, de sajnos nem: az önjelölt történelemtanár Junmyeon volt. Az, hogy honnan tudott ennyit erről a helyről, mindnyájuk számára rejtély.

Egyedül talán Sehun volt, aki nem tudta élvezni a helyzetet. Nem volt fáradt, mint Baekhyun, a rovarok sem zavarták (Taóval ellentétben), az viszont mérhetetlenül elkeserítette, hogy Luhan nem lehet velük. A többiek is tisztában voltak ezzel; eleinte vigasztalták, próbálták felvidítani, de néhány eredménytelen hónap után rájöttek, hogy a maknae feladata, hogy ezt egyedül feldolgozza.

Rövid pihenőt tartottak egy kereszteződésnél, amíg Suho a térképet tanulmányozta.

– Szörnyű, hogy ezen a helyen még wifi sincs – dünnyögte Jongdae, mire a többiek helyeslően bólogattak. – Ki tudja, mennyi idő, amíg megtalálja a helyes azon a vackon.

Tulajdonképpen egy egyszerű elágazásról volt szó, ahol az egyik út a fellegvárhoz vezetett, a másik egy emlékműhöz, meredeken húzódva a hegyoldalban.

– Arra menjünk! – mutatott Junmyeon az utóbbi felé. A fiúk kételkedve nézték a szűk kis ösvényt, de nem szóltak egy szót sem. Lassan, libasorban haladtak, legelöl Suho, leghátul pedig Yixing. Halkan énekelgettek, teljesen véletlenszerű dalszövegrészleteket, amik épp eszükbe jutottak, önmaguk és egymás szórakoztatására, mintha nem is ez lenne a hivatásuk. Nem sokáig tartott az út, hamarosan elérték az emlékművet: egy hatalmas, kőből faragott V betűt. Az előtte álló tábla nem sokat mondott nekik, a kilátást pedig ők nem tudták szavakba önteni. A mélyben, meredeken alattuk a déli napfénytől ezüstösen ragyogó folyó bal kéz felől egy éles kanyarral lépett be a völgybe, majd lassan folyt tovább jobb kéz felé. A túloldalt kicsi, békés városka feküdt a zöld dombok lábánál.

– Azta! – szakadt ki mindenkiből szinte egyszerre.

– Pofás, nem igaz? – vigyorgott Suho, és úgy nézett a többiekre, mintha ő találta volna fel a spanyolviaszt.

– Azért csak ne legyél ennyire büszke, térképet olvasni bárki tud – bökte oda neki Sehun, ahogy elment mellette, de a leader csak egy mosollyal és egy vállpaskolással reagált.

Kyungsoo leült az egyik padra az ösvény mellett és a táskájában kezdett matatni. Candy (aki természetesen nem maradhatott otthon) izgatottan kiugrott Tao kezéből vakkantva odaszaladt hozzá.

– Úgy bizony, jól sejted – vakargatta meg a füle tövét Kyungsoo. – Most ebédelni fogunk.

Mindannyian örömmel fogadták a hírt. Miután elpusztították az összes szendvicset, elindultak visszafelé. Időközben néhány felhő kúszott az égre, eltakarva a napot, és a fiúk jókedve valahogy alábbhagyott. Szótlan baktattak egymás után.

– Vigyázz! – ragadta meg hirtelen Jongin az előtte haladó Minseok kezét. Épp időben: ha még egy lépést tesz, egy magasból lezúduló nagyobb darab kő épp fején találta volna. Néhány pillanatig mereven, lélegzetüket visszafojtva álltak, aztán Junmyeon törte meg a csöndet.

– Nézzetek a lábatok elé, és a fejetek fölé is.

Továbbmentek, de most halkan sustorogtak.

– Szerinted szándékosan dobta le valaki azt a követ?

– Lehet, hogy egy ent!

– Nem néztél te túl sok Gyűrűk Urát? Entek nem léteznek, te káposzta!

– Honnan tudod? Lehet, hogy csak alszanak.

Ez az izgalmas párbeszéd Baekhyun és Chanyeol között folyt, majd hamarosan heves vita lett belőle. Annyira belemerültek, hogy észre sem vették az újabb követ – ahogyan az őket hallgató Sehun sem. A nagyjából férfiökölnyi mészkődarab olyan hirtelen zuhant lefelé a hegyoldalon, hogy a maknae már nem tudott félreugrani előle.

– Ne, Sehun! – ordított fel Yixing, de akkor már késő volt.

~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~

– Sehun! Sehun!

A maknae hallotta, hogy valaki a nevét kiáltozza. Hasogatott a feje, és ahogy kinyitotta a szemét, a nap olyan élesen tűzött bele, mintha direkt ez lett volna a célja. Egy pillanattal később egy alak kúszott a látóterébe, a fény miatt nem látta az arcát.

– Aish – nyögte, ahogy megpróbált felemelkedni, de feje visszahanyatlott a földre.

– Ehun! – kiáltotta az ember, Sehun pedig rájött, hogy nem hozzá beszél. – Megtaláltam, ehun vagyunk-e!

– Aish… – ismételte Sehun, mert mást nem tehetett.

A férfi kicsit arrébb hajolt, így a maknae már ki tudta venni az arcvonásait. Kopaszó, ötven feletti pasi, dús, egykor talán élénkbarna, most szürkés szakállal és bajusszal. Sehun szájához tolt egy flaskát, a másik kezét pedig a feje alá tette. Sehun kortyolt a borból; az ital ízét még sokáig érezte a szájában, de egy kicsit jobban érezte magát.

– No! – dünnyögte az idegen, miközben talpra állította. – Megmaradsz-e, fiam?

– Azt hiszem. – Sehun megdörzsölte a szemét. – Hasogat a fejem.

– No azt meghiszem. Szép kis gugád nőtt rajta. – Alig mondta ki, a fiú felszisszent. – Gyerünk, majd ellátnak az ispotályban!

Azzal megfordult. Sehun csak most vette észre a mögötte várakozó lovat. Valami nagyon furcsa volt. Ahogy jobban megnézte a férfit, feltűnt, milyen különös ruhát hord: valami tunikaszerűség volt, sötétkék, majdnem fekete anyagú, ezüst díszítéssel; oldalán hosszú kard. Ez egy kicsit visszarettentette Sehunt, de annyira nem, hogy ne kérdezze meg:

– Hol vagyok?

– Hogy hol? – nézett rá vissza a férfi. – Hát a király városában.

– Minas Tirith? – Ez volt Sehun első gondolata, és biztosra vette, hogy álmodik. A fene essen Chanyeolba és a filmmániájába!, gondolta.

– Dehogy! Ez, fiam, Visegrád.

– Ó.

Újabb férfi jelent meg lóháton. Fiatalabb volt, mint a másik, talán Sehunnal egyidős.

– Minden rendben, atyám? – nézett az öregre.

– Az majd elválik – felelte amaz, és felszállt a lovára. – Itt ez az ifjú, istentelen nagyot zuhanhatott, mert azt se tudja, hun van. Elvisszük az ispotályba, onnan meg majd az Isten rendezi.

Sehun tehát velük ment, mást ugyanis nem nagyon tehetett. Az úton lefelé a városba megmondta a nevét, hogyan került ide (nem mindent persze, kihagyta például az idolságot és hogy honnan jött – jobbnak látta ugyanis, ha erről nem tudnak), valamint ő is megtudta, hogy az idősebb férfi Hanvai Sándor, a másik pedig a fia, János, és mindketten a királyi udvarban szolgálnak.

– A királyt – mesélte Sándor – háromszor koronázták meg, s én mindegyiken ott voltam! Megkoronázták őt az Úr ezerháromszázegyedik, ezerháromszáznyolcadik és ezerháromszáztizedik évében is. Ennek meg épp huszadik éve már! Ilyen királya, mint ez, egy se volt még a magyarnak!

Sehun gyors fejszámolást végzett. Sándor beszámolója alapján ő Visegrádon van és 1330-at írnak, pedig amikor reggel felkelt, még 2015 volt.

Biztos csak álmodom, gondolta. Junmyeon hyung telebeszélte a fejem történelemmel és azért álmodom ilyesmit. Élesen lüktető feje és sajgó horzsolásai azonban másról árulkodtak.

De az nem lehet.

Időutazás nem létezik.

Az ispotályban egy szerzetes egy jókora lapáttal visszaadta Sehun fejének eredeti formáját, majd vizes borogatást tett rá, végül gyógyfüvekből teát készített, hogy elmúljon a fájdalom és a kellemetlen érzés. Mivel nem volt hová mennie, Sehun maradhatott ott éjszakára, bár azért kapott néhány gyanakvó pillantást. Szegényes és nem túl ízletes vacsorája után azonnal lefeküdt a szalmaágyra. Kényelmetlen volt, viszketett tőle a háta és még sokáig nem tudott aludni. Abban reménykedett, hogy amikor majd felébred, újra otthon, vagy legalábbis a saját idejében lesz.

Másnap reggel azonban csalódnia kellett: ugyanaz a szerzetes ébresztette, aki előző este ellátta a sérüléseit.

– Ébresztő, Sehun uram! Sándor fia János uraság van itt magáért!

Sehunnak kellett pár perc, hogy eszébe jussanak az előző nap emlékei és felidézze, ki is az a Hanvai uraság. Legszívesebben visszahúzta volna a fejére a takarót, hogy sírhasson, de nem tette, inkább gyorsan megmosdott egy tál hideg vízben.

– Most mondd meg, Oh Sehun. Hogy a fenébe kerültél ekkora bajba, és hogy fogsz kikeveredni belőle?

János odakint várta, ezúttal egyedül.

– Jó reggelt! – köszöntötte. – Jöjj velem, Sehun, atyám látni kíván.

Semmi további magyarázat. Sehunnak ettől a mondattól görcsbe rándult a gyomra, de próbált nyugodtnak látszani. János annyira hivatalosnak tűnt, hogy nem is tudott másra gondolni, csak hogy mi történik most.

Egyenesen a királyi palotába mentek. Sehun meglepődött, de aztán eszébe jutott, hogy tegnap említette is Sándor, hogy itt dolgozik. Legnagyobb megdöbbenésére az őrök szó nélkül átengedték a kapunk, de azt észrevette, hogy bármerre haladnak, mindenki őt nézi. Végül megálltak egy súlyos faajtó előtt.

– Itt vagyunk; nekem most mennem kell, dolgom van másutt. De atyám odabent vár. Ég veled! – búcsúzott el János.

– Viszlát! – szólt utána Sehun. János megtorpant, de nem fordult meg, majd egy pillanat után újra elindult. Sehun furcsállta, de nem szentelt neki különösebb figyelmet.

Ahogy bekopogott az ajtón, azon gondolkodott, vajon ezt meghallották-e odabent. Töprengésére hamarosan egy „Lépj be!” volt a válasz. Lenyomta a hideg vaskilincset és az ajtó kitárult.

Odabent vidám tűz ropogott a kandallóban, előtte egy széken Sándor ült, de felállt, hogy üdvözölje a vendéget.

– Gyere beljebb, messzi földről jött ifjú! Mert bár nem mondtad, sejtem, hogy távol van innen a te hazád.

Sehun nem szólt semmit, de közelebb lépett, majd leült a másik székre, amelyet Sándor mutatott. Visszautasította a kínált bort, de az eperből vett. Kissé éretlen volt még, de azért finom.

– Tudod-e miért hívattalak ide? – nézett rá hirtelen komolyan Sándor, Sehun pedig csak a fejét rázta. – Igencsak felkeltette az érdeklődésem a te hirtelen felbukkanásod, különös történeted, furcsa megjelenésed. Elmondásod alapján nem egyedül érkeztél, de azt nem árultad el, mennyien vagytok, és hol vannak a társaid. Talán ez utóbbit te magad sem tudod. Halld hát, amit most mondok neked: tegnap, miután elváltunk, átkutattam az erdőt néhány hű emberemmel, de nem találtunk egy árva lelket sem.

Sehun felsóhajtott; maga sem tudta eldönteni, hogy ez jó vagy rossz hír. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy a többiek nincsenek itt, vagyis ekkor, de egyben azt is, hogy teljesen egyedül van.

– Ha nem mondasz semmit, hát legyen. Nem kényszerítelek, mert nincs rá hatalmam és nem is akarom megtenni. Azonban lenne itt valami. Nem engedhetlek egykönnyen elmenni innen.

Mi az, csak nem tömlöcbe akar vetni?, gondolta Sehun kétségbeesetten. Ha valóban így van, hát búcsút mondhat eddigi életének, a barátainak vagy egyáltalán annak, hogy visszajut a saját idejébe.

– Választhatsz: a mai naptól kezdve az inasom vagy halálod napjáig vagy amíg el nem bocsátlak szolgálatomból; vagy Pannonhalmára küldelek, hogy az ottani rend tagja légy és szolgáld az Urat hűséggel életed végéig.

Néma csend. Sándor hagyta, hogy az ifjú megeméssze, amit hallott. Maga sem tudta, milyen választ vár, de talán nem lepődött meg, amikor a fiú megszólalt:

– Parancsolj velem, uram!

~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~

Teltek-múltak a napok. Sehun egyre jobban kiismerte magát az udvari életben, tudta, ki kicsoda, mennyire fontos, hogyan kell viselkednie bizonyos helyzetekben és effélék. A királlyal is többször találkozott: Károly, vagy születési nevén Carobertao koránt sem volt szimpatikus neki. Arrogáns, beképzelt fickónak találta, akinek olyan a tekintete, hogy a lelket képes elijeszteni a testből – ráadásul ronda is. A királyné, Erzsébet sem különb. Sehun magában úgy jellemezte, hogy a korabeli Miss Picsa, még királynéhoz képest is. Na nem mintha olyan sok királynéval találkozott volna eddigi életében, de határozottan nem ilyennek képzelte őket.

Volt azonban valaki, aki teljesen magával ragadta. Kedves volt, odaadó, szórakoztató (már amennyire a 14. században az lehet valaki) és mindenek előtt gyönyörű. A királyné egyik udvarhölgyéről van szó, Kláráról, Záchen Feliciánnak, az egyik földbirtokos nemesnek a lányáról. Sehun szerette volna jobban megismerni, de sosem nyílt rá alkalma. Meg aztán tudta is, hogy egy ilyen nemes hölgy nem fog csak úgy szóba állni egy olyan hontalan inassal, mint ő – még akkor sem, ha talán ő is tetszik neki. Szomorú, de ez az igazság: az 1300-as években még a csajozás is nehezebb volt.

Az egyik nap aztán felbolydult a palota: fontos vendég érkezik, a királyné öccse, Piast Kázmér. Nem hivatalos ügyben jön, egyszerűen csak látni kívánja nővérét és annak családját, hogy eltöltsön velük néhány vidám hetet. Sehun azok között a szerencsés emberek között tudhatta magát, akik ott lehettek, amikor a király és a királyné fogadta a díszes vendéget – valójában csak Sándor mögött kellett állnia egy sötét sarokban, ahol lehetőleg senki nem látja, de bármikor előjöhet, ha szükség van rá.

Kaizmér herceg nagyjából húszéves délceg lovag lehetett: magas, sötét hajú, éles szemű, ajkain pedig szüntelenül valami megfoghatatlan mosoly játszott. Akárcsak nővére, ő is tisztában volt helyzetével, mely nemcsak rangjából, hanem külleméből és erényeiből is adódott. Sehun saját érzését úgy fogalmazta volna meg, hogy legszívesebben a föld alá süllyedt volna, amikor ez a férfi belépett a terembe: mint régen, még a debütálásuk körül, amikor Jongin vagy Yifan mellé került. Ez az érzés bár már elmúlt, most, ezzel a herceggel újra fellángolt, és tudta, hogy a köztük lévő hierarchiából adódóan nem fog csökkenni (addig legalábbis, amíg a herceg vissza nem megy Lengyelországba).

Sehun kellemetlen érzését egyre fokozta, hogy Kázmér egész este szinte mást sem csinált, csak Klárával flörtölt. Az ő Klárájával! Jó, tulajdonképpen nem az övé, de akár az övé is lehetne. Különben is, mit akar tőle ez a királyi sarj? Hiszen ő bárkit megkaphatna: a velencei dózse húgát, a francia király lányát, vagy a litvánét, csehét, németét, akárkit. Mit akar hát egy egyszerű udvarhölgytől?

Ahogy Sehun ezt végigfuttatta az agyában, azonnal rájött: mit akar minden húszéves pasi, függetlenül attól, melyik korszakban él?

– Márpedig ezt a csajt nem fogod megdugni! – acsargott halkan, de azért nyugton maradt.

~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~

– Még csak alig egy hete van itt ez a kölyök, de az őrületbe kergeti az udvart – panaszolta Sándor egy nap Sehunnak. – Könnyelmű. Felelőtlen. Remélem, a mi Urunk megtartja még nemes atyját jó pár évig, amíg benő a feje lágya.

Sehun magában mélyen egyetértett. Napok óta figyeli Kázmért, és egyre biztosabb benne, hogy a herceg kifejezett célja elcsábítani Klárát, a lány azonban nem adja magát olyan könnyen.

– Uram! – szólalt meg. – Ha nincs ellenére, eltávoznék.

– Menj! – intett Sándor. – És ha nincs jobb dolgod, keresd meg a fiamat. Ő az al-étekfogó; szolgálatban van ma. Menj!

Sehunnak márpedig volt jobb dolga: megkeresni Klárát. Nem volt nehéz: csak a királynét kellett megkeresnie, és ahol ő van, ott van Klára is. A királynét pedig könnyű megtalálni. Kora reggel mindig a kápolnában imádkozik.

Amikor odaért, azt látta, hogy a királyné igen haragos, Klárát viszont sehol nem találta. Félrevont hát egy másik udvarhölgyet, és hogy senki se hallja, megkérdezte:

– Miért ilyen haragos a mi szeretett királynénk? – Még a gondolattól is irtózott, hogy így utaljon erre a nőre, de hát az etikett az etikett.

– Jaj, ne is mondd, te inas! Odafönn hagyta az olvasóját.

– Hát miért nem szalajt el valakit, hogy hozza el?

– Elszalajtotta már Klárát, de van annak egy órája is. Most meg se olvasó, se Klára.

– Nem! – Sehun elsápadt. Sarkon fordult, és úgy futott, ahogy csak bírt, nem törődve sem emberrel, sem állattal, aki csak az útjába került. Rohant, egyenesen a királyné lakrésze felé. Lábainak dobogása is mintha ezt az ütemet verte volna a palota kövén: Klá-ra! Klá-ra! Klá-ra!

Megállt. Merre is van a királyné hálóterme?

Fülelt.

Valaki sír.

Reszkető kézzel, hevesen dobogó szívvel indult meg a hang irányába. Félig tárt ajtó mögül hallotta. Óvatosan benyitott: Klára volt az, apja szobájában, ágyára borulva, arcát a párnákba fújva, és keservesen sírt. Sehun odalépett mellé. A lány felnézett: arca feldagadt a sírástól és az ütésektől, ruhája vérfoltos, rongyosra szaggatva. Amikor meglátta Sehunt, arcára vegyes érzelmek ültek ki: csodálkozás, szégyen, félelem, és még valami, amit Sehun nem tudott azonosítani.

– Ő tette ezt? – Csak ennyit kérdezett. Klára csak bólintott, duzzadt, sebes ajkai remegtek. Sehun elé térdelt, és megfogta a kezét. A lány először elhúzta, de aztán hagyta, hogy megszorítsa.

– Soha többé nem teheti ezt veled. – Csókot lehelt a lány kezére, és elrohant.

Kázmért kereste. Maga sem tudta, miért. Hogy megüsse? Hogy megölje? Talán. Van esélye rá? Nincs. És ha mégis megöli? Akkor őt is halálra ítélik.

Nem gondolkodott ilyeneken. Nem tudott. A bosszú hajtotta.

– Engem keresel?

Megpördült: Kázmér állt mögötte, mintha csak megérezte volna szándékát, és ő maga jött volna elébe. Ajkán gúnyos mosoly játszott. Amikor Sehun nem szólt semmit, folytatta.

– Az idegen. A hősszerelmes. Az inas, aki azt hiszi, elnyerheti a nemes szűz kezét. Jaj, el is felejtettem: már nem szűz többé.

Sehun ordítva rárontott. Előhúzta a Sándortól kapott tőrét, de Kázmér gyorsabb volt. A düh erőt adott Sehunnak, ám még így sem vetekedhetett a nála sokkal tapasztaltabb lovaggal. A dulakodás csak pár percig tartott.

A herceg megtörölte a véres tőrt ellenfele ruhájában, majd az övébe dugta és elsétált, ajkán azzal az eltüntethetetlen gúnyos mosollyal.

~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~

Mentőt hívtak. Úgy tűnt, egy örökkévalóság, amíg odaérnek.

Mindenki pánikolt, egyedül Junmyeon őrizte meg a hidegvérét. Nem is tudja, mióta nincs eszméleténél Sehun. Mindent megtett, amit csak tudott, de az egészségügyi tudása véges; semmi mást nem tehettek hát, mint hogy vártak.

Hosszú óráknak tűnő idő után aztán felbukkant pár mentőápoló. Félreküldték a fiúkat, pár pillanat alatt megvizsgálták Sehunt, hordágyra fektették és már vitték is felfelé.

Velük jött még Béla, a kopaszodó idegenvezető, akivel a várnál kellett volna találkozniuk. Nem volt épp rózsás kedvében, de továbbra is olyan segítőkész volt, mint azt korábban tapasztalták. Elmondta, hogy a mentőautó nem tudott közelebb jönni, és hogy most hová viszik Sehunt, arra a kérdésre viszont, hogy mi lesz ezután, csak a vállát vonta.

Junmyeon közben felhívta a menedzsert, aki valószínűleg a hotel egyik medencéjében áztatja a testét, hogy tájékoztassa a történtekről – korábban ugyanis teljesen kiment a fejéből.

– Na jól van, srácok – fordult a többiekhez –, a terv a következő: Béla visszavisz minket a hotelbe, ti ott maradtok, menedzser hyung és én pedig elmegyünk a kórházba.

A srácok hőbörögni kezdtek.

– Tudom, hogy jönni akartok, de tudjátok, hogy nem lehetünk ott mindannyian egyszerre.

Sóhajtott. Valahogy most nem volt kedve ehhez az egészhez. Csak arra tudott gondolni, mi minden lesz ennek az egésznek a következménye, nemcsak az EXO-ra, de legfőképp önmagára nézve. Soha nem érezte még ezt, de most legszívesebben kibújt volna leaderi kötelessége és felelőssége alól.

– Jongin! – kiáltotta. A fiatalabb fiú odafutott. – Megtennéd, hogy elmész helyettem Sehunhoz? Nem érzem magam teljesen jól – hazudta.

~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~

– Sehun! Sehun!

A maknae kinyitotta a szemét. Éles fény vágott a szemébe, ezúttal lámpafény volt. Újra lehunyta őket.

– Hol vagyok? És mikor? – dünnyögte.

– Ez itt egy kórház. Két nap telt el a baleseted óta.

– 2015?

– Öhm. Igen? – Sehun kinyitotta a szemét és Jongin zavart arcát látta meg. – Sehuna? Biztos, hogy jól vagy?

Sehun olyan hévvel ült fel és szorította magához barátját, hogy a fejébe visszatért a fájdalom, Jongin pedig egy pillanatig nem kapott levegőt. Szóval mégsem valóság volt? Csak álmodta?

Igazából cseppet sem bánta. Örült, hogy visszakapta a régi életét, még akkor is, ha egy enyhe agyrázkódás és pár kisebb karcolás is járt hozzá. Azt azért szerette volna tudni, mi igaz mindabból, amit átélt – vagy átélni vélt –, és hogy mi történt az után, hogy ő „meghalt”.

– Annyi baj legyen – dünnyögte. – Junmyeon hyung majd úgyis elmeséli hazafelé.

3. forduló - SooMin

Cím: Magyar ellenpélda

Szereplők: a pozitív szereplők közül Baekhyun és Sehun, a „sötét oldalról” pedig D.O; történelmi személyek: IV. Béla, Julianus barát, tatárok

Szavak száma: 1419

Műfaj: fantasy, történelmi

Figyelmeztetések: -

Leírás: „Szomszédaink példát vehetnének harcmodorunkról” - mondhatták sokszor őseink, bár nem feltétlenül jogosan. Tökéletes példa erre 1241-42. Ha az idegen nemzetek nem tekinthetik követendő példának tettünket, talán építkezhetnek azt nézve, mit hogyan ne tegyenek. Fel tudják használni a megszerzett információt, ha egy gonosz erő elferdíti azt?

Magyar ellenpélda

Újabb háború. Vajon miért nem képes egy társadalom háborúk nélkül működni? Létszükségletük, hogy egymást öldökölve bizonyítsák be erejüket?

S közben olyan nagy áhítattal beszélnek a békeidőszakokról, a megannyi külföldi kapcsolatról - a nép mégis nyomorban él.

- Talán falakat kellene emelnünk? Az visszatartaná őket? - suhan társa mellé a palota könyvtárában Oh Sehun katona.

- Előfordulhat. Valamiért azonban úgy érzem, ezekben a régi krónikákban lesz a megoldás - futtatja végig hosszú, vékony ujjait a porosodó barna, arany mintás könyveken Byun Baekhyun. - Mondjuk ebben itt! - húz ki egy a többinél jóval vaskosabbat.

- „Négy megtévesztően könnyű győzelem a nyugati népek történelméből”? De hisz’ a nyugatiak szárazföldön harcolnak, ezek a barbárok pedig a Keleti-tengeren közelednek felénk! Hogy segíthetne ez nekünk?! - vonja kétségbe bajtársa ötletét.

- A japánok előbb-utóbb betörnek az ország földjére, s akkor már szárazföldi viadalra kell számítanunk. Van valami ebben a könyvben, ami azt sugallja, el kell olvasnunk - lapoz bele a foszló lapokba, s ujjai meg sem állnak a negyvennegyedik oldalig. - A magyar nép kifosztása - olvassa fel a vastag címet.

S nem is kell fél perc, Baekhyun ujjai közt csillogni kezdenek a betűk, mígnem az egész könyv, majd körülöttük az egész légtér szikrázó kék fénybe nem borul. Hátuk mögött egy sötét árnyék jelenik meg, arcán kárörvendő vigyorral, de tarkón található szemek hiányában ezt a két katona nem veszi észre. Egy pillanatra mintha elveszítenék eszméletüket, majd egy teljesen más helyiségben találják magukat. Egy teljesen más világban.

Tény és való, csakis egy palota szobájában lehetnek, de az bizonyos, hogy nem saját uralkodójuké az építmény. Sokkal hivalkodóbb a trón, más szabású a jelenlévők öltözéke, ráadásul a terem képe általuk még soha sem látott kutyafajtákkal válik teljessé. Bár a helyiségben többen is tartózkodnak, akárhogy nézelődnek, nem veszik észre a két jövevényt. Baekhyun még egy idétlen táncba is belekezd, de miután egy személy arcvonásai sem rebbennek meg biztosak lehetnek benne, nem látják őket. A feketébe öltözött alattvaló rémült tekintettel sétál a magának koronával tekintélyt parancsoló király elé.

- Felség, meg kell értenie, nagy a veszély! - próbálja meggyőzni a felsőbbrendűt. - Őseinkkel már Isten tudja, mi lett. Talán beolvasztották őket a hadseregükbe, talán még megmenekültek, mielőtt odaértek. Nem tehetjük kockára a magyar nemzetet - beszél, s a két időutazó csodával határos módon érti, mit mond. A helyzetről azonban fogalmuk sincs.

- Julianus, régóta ismerlek, s bármikor megbíznék benned, de egyelőre nem oly fenyegető a veszély, hogy ezt az ellenkező népséget. Előbb tiszteletre kell nevelni őket, csak utána hívhatók csatába. Az a barbár népség elveszik a szomszéd népek tengerében, mire elérnének határunkig.

- De felség, én nem hiszem, hogy… - próbálna ellenkezni a tapasztalt szerzetes, de parancsolója félbeszakítja mondatát.

- Hallgass! Ez az én országom, s úgy irányítom, ahogy nekem tetszik. Báróim ellenem szegülnek, s ez tarthatatlan. Őrök, azonnal vigyétek ki az összes széket! Égessétek el mind! Majd megtanulják, kié a tekintély ebben az országban - vonul ki ingerülten a szobából.

Hőseink nem tudnak mit tenni, árgus szemekkel figyelik az eseményeket. Nem tudják, ki kicsoda lehet, hiszen soha sem ásták bele magukat ennek az ismeretlen népnek történelmébe. Már épp fordulnának egymás felé, hogy hangot adjanak tudatlanságuknak, amikor hátuk mögött szürke köddel övezve megjelenik egy katona, akit még soha sem láttak. A katona viszont már régóta figyelte őket.

- Ki vagy te? Azonosítsd magad! - nyúl kardjáért Sehun, amint megpillantja a különös jelenséget. - Biztos vagyok benne, hogy láttalak már - fürkészi a szótlan idegen arcát. - Igen, biztosan! Az ellenség seregében, amikor legutóbb harcoltunk azért a jelentéktelen kis szigetért a Keleti-tenger közepén - fogja rá kardját.

- Ugyan már, túlreagálod a helyzetet - teszi tenyerét a fém fegyverre a titokzatos, fekete hajú idegen. - Valóban az ellenség oldalán harcoltam, de csak azért, hogy kikémleljem a módszereiket. Ezt az álmot pedig azért bocsájtottam rátok, hogy meglássátok, mit kell tennetek, amíg én belülről legyengítem az ellenfelet. Do Kyungsoo vagyok, s vezérünk parancsára épültem be a japán hadosztagba.

- Honnan tudhatjuk, hogy tényleg bízhatunk benned? - kételkedik Baekhyun. A fekete hajú csak kuncog egyet, majd a hitetlen szemébe néz. Sötét szemeiben megcsillan valami, amiről ekkor a hazafias koreai még nem tudja, mi is. Épp ezért nem is tulajdonít neki különösebb jelentőséget.

- Soha sem tudhatod, kiben bízhatsz. Így ilyen kilátástalan helyzetben viszont úgy gondolom, csak hazánk, Korea javára válhat, ha helyesen cselekedtek. A japán hadsereg 1444. április 4-én éri majd el országunkat. Hogy pontosabb legyek, holnap. Nem tétlenkedhetünk - állítja magabiztosan, háta mögött tördelve ujjait.

- Szerintem hallgassunk rá. Miért ártana a saját hazájának? - mosolyodik el a fiatalabb harcos, miközben társára néz. - Mit kell tennünk? - fordítja tekintetét újra a titokzatos jóakaró felé.

- Csupán tudatni uralkodónkkal, hogy nem kell semmilyen intézkedést tennie. Amint láthatod, Ő, IV. Béla sem esett pánikba, s hagyta, hogy népe megvédje magát. Épp ez érte váratlanul a támadó barbárokat. Most pedig számoljatok el négyig, s újra a palotában találjátok magatokat. Azonnal szóljatok királyunknak - utasítja a két meglepett koreait, majd egy csettintéssel eltűnik szemük elől, mielőtt az idősebb rákérdezhetne: „Miért pont négyig?”.

A négy másodperc, mialatt a két naiv harcos visszatér saját világába, épp elég Do Kyungsoonak, hogy a két alvó test közt megállva áthúzza tenyerét a nyitott lexikon felett. Kezébe véve kárörvendő mosollyal díjazza a visszaváltozott címet: Négy megtévesztően szégyenletes vereség a nyugati népek történelméből.

A két hősies vitéz épp, hogy felnyitja szemhéjait, összenézve azonnal felpattan a kerek asztaltól. Kyungsoo erre összecsapja a kezei közt tartott papírköteget, s biztató mosolyt küld feléjük. Amint a két katona kiszalad a könyvtárból, visszateszi azt eredeti helyére. Leporolja magát, majd mielőtt újra kámforrá válna, csak egyetlen szót mormol el orra alatt: szerencsétlenek.

~~~

A csatamező bíborvörösbe öltözött. Mindenütt vér, s javarészt egy ép koreai katonát sem látni sehol. Még a hadvezér is súlyos sérüléseket szenvedett. Byun Baekhyun és Oh Sehun elborzadva nézik a fejleményeket egy közeli domb tetejéről. Mit tehettek rosszul? Vagy Kyungsoo hibázott?

- Csak nem rám vártok? - jelenik meg újabb ködfelhőben az említett.

- Mi történik, Kyungsoo? - néz rá kétségbeesetten Baekhyun. - Úgy volt, hogy minden rendben lesz.

- Ugyan már. Bolondok - vágja tarkón először őt, majd a mellette álló szőkét is. Elernyedt testük a földre hull, s Do Kyungsoonak csupán egy karmozdulatába kerül, hogy a halványkék fénycsóva mindkettejükre újabb mágikus álmot bocsájtson.

~~~

Hőseink ezúttal egy lovas szekerekből kialakított barikádban találják magukat, megannyi őrjöngő, mégis ijedt katona közt. Ahogy körbenéznek, csak egyetlen ember ismerős nekik: a király. A király, aki épp üvöltve próbálja harcra bírni országa nemeseit, de azok csak feleselnek neki. A király, aki végül egy nemes páncéljára cseréli el kézzel hímzett, uralkodói öltözékét. A király, aki gyáva katona módjára menekül el a támadók által biztosított szabad útszakaszon.

S ekkor hatalmas reccsenés hallatszik. Majd még egy. S még egy. A támadó tatárok elkezdtek betörni a szekérfalon. A két ázsiai biztonságban tudják, hisz’ már tapasztalták: ők ebben a világban olyanok, mintha csak szellemek lennének. Nem árthatnak nekik.

Csak a magyarok jajveszékeléséből tudhatják meg, a hely, ahol jelenleg vannak, Muhi, egy magyar település. Hiába a felismerés, nem tudnak vele mit kezdeni. A következő dolog, ami elméjükbe hasít azonban már sokkal fontosabb túlélésük szempontjából: érzik, ahogy egy-egy magyar meglöki őket menekülés közben, s egyre messzebb sodródnak egymástól. Éreznek mindent. A vér szagát, a Nap erős fényét, ami épp az egyik szekér látványát váltja fel. Ez azt jelenti, hogy meg is halhatnak?

- Hyung! Mi ez az egész? - próbál visszakeveredni bajtársához Sehun.

- Az az átkozott áruló tehet mindenről! Bizonyára ebben is az Ő keze van - tör utat magának a fiatalabb felé. - Valahogy vissza kell jutnunk a palotához - elmélkedik, melyet félbevág egy sátáni kuncogás. Kyungsoo az, az egyik szekér tetején ülve.

- Nevetséges a látványotok. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen elhisztek majd mindent, amit mondok. A vezéretek már ütőképes haditervvel állt elő, amikor ti elmeséltétek neki, mit találtatok a könyvtárban, Ő pedig bárgyún hitt a ti kitalált történelmi csodátoknak. Biztosan élvezné, ha most Ő törhetné ki a nyakatokat, de… - szippant egy mélyet a friss levegőből. - ezt a szerepet magamnak tartogattam - húzódnak ajkai ördögi vigyorra.

Hirtelen, mintha csak Kyungsoo vezényszava tette volna, a tatárok áttörik a szekérbarikádot. A kevés magyar, s köztük a két elveszett ázsiai magatehetetlenül próbálja menteni a menthetőt, ámde hiába. Az összes hősies lélek elhagyja védelmező testét, amint a mongol törzs rájuk veti magát. S nem történik ez másképp évszázadokkal később az apró félszigeten sem: egy ostoba lépés és hiányos védelem miatt a fél nemzet életét veszti, másik felét pedig kifosztja a győzedelmeskedő ellenség.

Kyungsoo íriszeiben pedig újra felcsillan a különös fény, melyet a két megvezetett katona nem ismert fel: Ő maga Lucifer.

3. forduló - Park Minseo

Cím: Chanyeol halála

Szereplők: Chanyeol, Tao + Minyoung (OC)

Szavak száma: 1586

Műfaj: dráma

Figyelmeztetések: szereplő halála

Leírás: A történet Habsburg–Lotaringiai Rudolf főherceg halálát írja le, saját elképzelés szerint, de az információk valósak benne.

Szereplők:

Habsburg–Lotaringiai Rudolf főherceg - Chanyeol

Mary von Vetsera – Minyoung
Idegen - Tao

Chanyeol halála

(2015. január 06 - 12.)

1889. január 29-e gyönyörű reggelre virradt. Odakint nagy pelyhekben hullott a hó, az egész várost fehérré varázsolva és mindent maga alá temetve. A hőmérséklet mínusz fok alá csökkent, így a hideg elől mindenki otthon húzódott meg.

Csak egyetlen egy lovas hintó robogott keresztül a kihalt utcákon. A sok hó elnyelte a patkók dobogását és így a hintó utasai síri csendben hagyhatták el a várost. Senki nem sejtette, hogy a benne ülő két fiatal mire készül éppen.

Útjuk a távoli mayerlingi vadászkastélyba vezetett. Csöndben ültek egymás mellett, egy szó sem hangzott el köztük. Szorosan fogták egymás kezét, de tekintetük a kinti tájra szegeződött, és a mellettük elsuhanó kisebb házakat, fákat, hófödte dombokat csodálták. Ezek voltak az utolsó dolgok, amiket életükben a világból láthattak.

Chanyeol egy érzékeny lelkű fiatal volt, aki egész életében csak az igaz szerelemre vágyott. Házasságába belekényszerítették, olyan nőt kellett elvennie, akihez egyáltalán nem vonzódott. Noha kedves volt és jószívű, ő mégsem találta meg benne a boldogságot. Kedvelte, de sosem szerette szerelemmel. Ő nem csak arra vágyott, hogy más gondoskodjon róla és figyeljen rá; ő maga akart törődni valakivel és szívből szeretni. Hiába született közös gyermekük, aki fontos volt számára, ez mégsem volt elég ahhoz, hogy felesége iránt másként érezzen.

Ennek ellenére mindent megtett, hogy a külvilág a tökéletes párt lássa bennük. Éveken keresztül sikerült fenntartani ezt a látszatot, pedig nem egyszer lépett félre. A nők bálványa volt, rengeteg tizenéves lány és harmincéves hölgy is rajongott érte, és Chanyeol sokszor nem tudott nemet mondani az ajánlatokra. Boldogtalan volt, és így próbálta megkeresni a boldogságát, mindezt hiába.

Egy szép napon azonban minden megváltozott.[K1] 

Unokatestvére meglátogatta, de nem egyedül jött. Magával hozott egy fiatal lányt, akinek gyönyörű, hosszú csokoládébarna haja volt, szintén mélybarna szemei, telt, piros ajkai és hófehér arca. Csodaszép volt, tiszta, mint a hó és ártatlan, mint egy bárány. Chanyeol első látásra belé szeretett. Szíve, melyről azt hitte, örökké magányos marad, egyszerre feléledt és olyan hevesen vert, mint még soha azelőtt. Tudta, hogy Minyoung az, akire mindig is várt, és mivel érzéseik kölcsönösek voltak, kapcsolatuk meglehetősen hamar kiteljesedett.

De boldogságuk nem tarthatott sokáig.

Chanyeol meg volt győződve róla, hogy érzései valódiak, és nem csak egyszeri fellángolás, ezért elhatározta, hogy felbontja házasságát és életét Minyoungnak szenteli. Feleségével való viszonya ekkor már megromlott, elhidegültek egymástól, így nem volt kérdés számára a válás. Csakhogy édesapja, az akkori császár megtiltotta, hogy együtt legyenek, továbbá kijelentette, hogy fia nem megfelelő trónörökösnek állhatatlan természete és a Birodalom érdekeivel ellentétes nézetei miatt.

Ez volt az a pont, amikor Chanyeol végleg elhatározta, hogy véget vet életének. Korábban is tervezte már, de apjával való veszekedése csak még inkább megerősítette ebben. Társat keresett magának, aki elkísérné őt a halálba, így esett a választása Minyoungra, aki azonban mit sem sejtett ebből az egészből.

*

A hintó megállt a mayerlingi vadászkastély előtt, majd miután a két fiatal kiszállt, elhajtott. Csak ők ketten voltak, távol a várostól, és a kíváncsi szemektől. Végre maguk lehettek és senki sem zavarta őket.

A délután hamar elröppent, az égbolt lassan sötét ruhát öltött. Minyoung az ablak előtt állt, karjait összefonva melle alatt és a gyönyörű erdőt csodálta. Chanyeol halkan lépett be a szobába, csukta be maga mögött az ajtót és ült le az ágy szélére… kezében egy fegyverrel. Minyoung nem vette észre, csak miután a fiú megköszörülte a torkát. Lassan fordult hátra, és először kedvesen elmosolyodott, majd mikor meglátta a tárgyat Chanyeol ölében pihenni, értetlen és zavart lett tekintete:
- Chanyeol…? – hangja reszketeg volt, egyszerre több gondolat is végigfutott agyában, de nem tudta őket megfogalmazni.

Az említett csak felsóhajtott, és fájdalmas arccal nézett arra a nőre, akit tiszta szívéből szeretett, majd hosszú percekkel később erőt vett magán, és megszólalt:
- Régóta tervezem ezt, és most már biztos vagyok benne. Nem bírok ebben a világban maradni. Te is láthatod, hogy minden csak színjáték. Hogyan legyek így uralkodó, ha a saját népemet becsapom?
- Chanyeol… ez nem megoldás semmire. Kitalálunk valamit, de… azt ott az öledben tedd el! – mutogatott félve a fegyverre, de a fiú meg sem moccant.
- Nem tehetem. Apám is ellenem fordult, úgy gondolja, nem vagyok megfelelő a trónra. Ráadásul a feleségem… nem bírom mellette. Olyan nővel lenni, akit nem is szeretek és undorodom tőle… Nekem ez nem megy. Érted ezt, Minyoung? – Chanyeol felpattant, majd a fegyvert letette az ágyra, és Minyoung elé lépett. Megfogta a kezét, és szívéhez szorította. – Haljunk meg együtt!
- De… - Minyoung rettenetesen meg volt döbbenve, és kétségbeesetten nézett szerelme arcába. Fel sem fogta, miket beszél hozzá, és igazából azt sem tudta, hogy maga az öngyilkosság gondolata rémítette meg ennyire, vagy az, hogy képes lenne meghalni érte.
- Te is tudod, hogy nem maradhatunk együtt. Nem bonthatom fel a házasságomat, és nem akarok nélküled élni. Nem akarom, hogy a kapcsolatunk titokban maradjon, és folyton bujkálnunk kelljen. Veled akarok lenni, Minyoung.

Magához ölelte a megbénult lányt, majd egy csókot nyomott a homlokára. Ezután elengedte, és az ágyhoz lépett, majd ismét a kezébe vette a fegyvert.
- Biztos, hogy ezt kell tennünk? – hangja fojtott volt és határozatlan. Vívódott lelkiekben, nem tudta, jó döntés-e az öngyilkosság. Túl hirtelen érte, most kellett volna döntenie, de nem maradt ideje gondolkodni. Két dologban volt csak biztos: hogy igaza van Chanyeolnak, hogy sosem lehetnek együtt és ebbe belebolondult volna, valamint hogy teljes szívéből szerette a fiút és semmi mást nem akart, csak vele lenni.
- Igen. Szeretlek, Minyoung, és nem vagyok hajlandó elveszíteni téged.

Minyoung tiltakozhatott volna, de képtelen volt rá. Az esze ugyan azt súgta, mondjon nemet, lökje el Chanyeol kezét, majd fusson el messzire, de szíve helyeslően bólogatott és engedte, hogy a fiú még egyszer, utoljára karjaiba zárhassa. Túlságosan is szerelmesek voltak és mindketten tudták, a szerelmük vétek mások szemében.

Chanyeol fejében nem most először fordult meg az öngyilkosság gondolata és csak remélte, hogy kedvese vele tart a halálba. Noha eleinte neki is szánt búcsúlevelet, végül amazt széttépte, és csak édesanyjának és inasának hagyott hátra üzenetet. Egész élete zavaros volt, tele fájdalommal és magánnyal, lelke túl sokáig szenvedett a nyomorban és most jött el az a pillanat, amikor tudta, véget kell vetni az örökös sötétségnek.

Minyoung leült az asztalhoz, és édesanyjának valamint két testvérének egy-egy hófehér lapra megírta búcsúlevelét. Könnyeivel küszködött megállás nélkül, de még ekkor sem tudatosult benne, mire készül éppen.

A levél végére érve ismét felkelt és Chanyeol elé lépett. Egymás kezét szorítva álltak egymással szemben, miközben tekintetük egybefonódott és egy utolsó csókot leheltek egymás ajkaira. Végül Chanyeol elengedte a hófehér és puha kezeket, majd hátrébb lépett és szerelmére emelte a fegyvert. De mielőtt meghúzta volna a ravaszt, hangos zaj szelte ketté a néma csendet.

Odakintről jött. A szobán túlról. Talán a nappaliból.

Összenéztek, majd egyszerre fordultak az ajtó irányába, ami ekkor hangos robajjal kivágódott. Minyoung összerezzent és ijedtében egy halk sikoly hagyta el ajkait. Ösztönösen hátrálni kezdett, mintha ezzel támadójuk elől elmenekülhetne.
- Helló, fiatalok! – a fekete hajú férfi ajkai gonosz mosolyra húzódtak, és előbb a lányra, majd a fiúra villantotta szemeit. Mindketten megdöbbentek és elkerekedett szemekkel, teljesen megilletődve bámultak az idegenre, akinek fekete ruháján három fehér betű állt: egy „T”, egy „A” és egy „O”.

Az ismeretlen nem hagyott időt nekik arra, hogy felfoghassák, mi történik. Hirtelen lendülettel megindult Chanyeol felé, és elkapta a fegyvert, ami egészen eddig a földre szegeződött. Chanyeol – amint érezte, hogy a kezéből kicsúszik a fegyver – utána kapott és nem engedte, hogy elvegye tőle.

A két sötét szempár egymásra villant, majd egy kisebb dulakodás alakult ki kettejük között. Nyilvánvaló volt, hogy a fekete hajú srác jóval erősebb a trónörökösnél, hisz Chanyeol magas volt és nyúlánk, ellenfele pedig erős és izmos.

Minyoung ijedtében sikítozni kezdett, és talán ez volt az a pillanat, amikor tudatosult benne minden: az öngyilkosság, a halál és hogy most nagy veszélyben vannak, segítségre pedig aligha számíthatnak.

Chanyeol igyekezett ellökni magától a támadót, és megkaparintani a fegyvert, de az óráknak tűnő másodpercek alatt ő volt az, aki kezdett kifáradni. Ugyan még ő birtokolta a gyilkos eszközt, de ellenfelének ujjai az ő kezén voltak és mintha ő irányította volna azt. Kézfején karmolások keletkeztek és apró csíkokban csordogálni kezdett vére.

A fegyver ekkor elsült, és Minyoung holtan esett össze.

A levegő megfagyott körülöttük, és Chanyeol rémülten nézett szerelmére. Kiáltani szeretett volna, de egy hang sem hagyta el ajkait. Egy másodperc töredékéig lassított felvételben látta az eseményeket, majd minden érzéke eltompult.

Ő tette ezt? Vagy a támadójuk lőtt? A pillanatnyi döbbenet nem tartott sokáig és fájdalmát felváltotta a harag és a düh. Minden erejét összeszedve emelte tekintetét ellenfelére, aki semmi jelét nem mutatta annak, hogy félne vagy aggódna, hogy esetleg megsérül. Csak gúnyosan mosolygott rá, és stabilan tartotta magát; nem hagyta, hogy Chanyeol felülkerekedjen rajta.

Újabb dörrenés szelte ketté a sűrű csendet, mely hosszan visszhangzott a négy fal között és Chanyeol teste szerelme mellé zuhant. A vér lassan beszínezte a szőnyeget, Minyoung hófehér ruhája pedig ekkor már vörös színben pompázott.

A fegyver hangos koppanással ért földet. Az eddigi feszült légkör megszűnt, de a Halál fagyos lehelete még sokáig nyomot hagyott a szobában. Léptek zaja hallatszódott, melyek egyre távolodtak, az ijedt és sípoló sóhajok pedig elnémultak, majd egy árny suhant el észrevétlenül. Az esti hófúvás eltüntette a nyomokat.

A vadászkastélyra végleg néma és kísérteties csend borult.

*

A két fiatalra másnap reggel találtak rá. Sosem tudták meg, mi is történt valójában. Öngyilkosság vagy politikai gyilkosság? Chanyeol végzett volna Minyounggal és utána magával, vagy valaki más tette ezt?  Hogy járt-e náluk valaki, arra semmilyen bizonyíték nem utalt.

Bármi is volt az igazság, csak tévhitek és találgatások maradtak. De talán kettejük szerelme a túlvilágon végre beteljesülhetett.

3. forduló - Kirichan

Cím: Fagyöngy

Szereplők: Főszereplő: Zhang Yixing (Zách Klára)  Mellékszereplő: Kim Jongin (Piast Kázmér)

Szavak száma:  2265

Műfaj: dráma, történelmi

Figyelmeztetés: Az 1330 áprilisán történő merénylet alapján íródott. Yaoi.

Béta: Nárcisz (Nagyon köszönöm fáradságos munkáját.)

Leírás: „Úgy fertőzött Ő meg engem, mint a fát a fagyöngy.”

Fagyöngy

Vajon mennyi idős lehet? – Magasra bámultam. Fel egészen az ég tetejéig, de még így sem láttam a nyárfa lombjának csúcsát. Már akkor is itt állt ez a fa, amikor én még meg sem születtem, de felnőttként sem láttam kisebbnek.

Amióta az eszemet tudtam, itt-ott fagyöngyök tarkították a hatalmas, keskeny fát. Ahogy telt az idő, egyre csak több és több gyöngy telepedett meg rajta. Régen azt gondoltam, hogy milyen gyönyörű, hiszen a fával együtt él, de végül rá kellett ébrednem, hogy a fagyöngy csak elpusztítja a fát. Szép lassan kifacsarja belőle az életet, és egyszer csak megszűnik létezni. Segíteni akartam a fán, de semmivel nem tudtam megmenteni. Kisgyerekként sírtam érte, mert tudtam, hogy a fagyöngy egyszer így is, úgy is végez vele. Nem lehetett megváltoztatni a sorsát, ha ez volt megírva neki.

*

Mindig is ez a fa volt a kedvencem. Gyerekként ide jöttem ki játszani az óráim után. Ki nem állhattam tanulni. Igazából nem is a tanulást nem szerettem, hanem a latintanárt, mert mindig zsémbes volt. Általában pálcával fenyegetett meg, ha nem csináltam meg a leckét. Egy nemesnek fontos volt a tanulás: hogy mindent precízen és gondosan végezzen el, hogy tudjon többféle nyelven, s jeleskedjen a lovaglásban és a kardforgatásban. Jól bántam a fegyverekkel, de nem szerettem az effajta dolgokat. A lovakért még kevésbé rajongtam, mert kiskoromban megrúgott egy. Helyette sokkal jobban szerettem a lantot pengetni és játszani rajta valami kellemes dallamot.

*

Volt, hogy órákat töltöttem a fa alatt és játszottam a lantomon. Ilyenkor elengedtem magam, s hátrahagytam a létező összes illemszabályt.

Most is hoztam a kedves kis hangszerem, mert úgy éreztem, hogy szükségem van egy leheletnyi pihenésre. Apám mindig is azt akarta, hogy kövessem az ő példáját, s inkább pánsípon tanuljak, mert ő utálta a lant hangját, de titokban így is megtanultam rajta játszani.

A szüleim szerint jó gyerek voltam, de a nevelőnők nem ezt gondolták, mert sokszor kibújtam a feladataim alól. Persze apám erről nem szerzett tudomást, talán csak édesanyám füléig jutott el néha a rossz viselkedésem híre. Gyerekfejjel még nem tudtam, hogy miért nem szólt rögvest apámnak, de azóta rájöttem, hogy az én jó anyám nem szerette a férjét. Igaz, nem úgy éreztem, hogy engem annyira szívében hordozna, de azért mégis többet mosolygott rám, mint atyámra. Családunk tagjai vármegyeszerte híresek voltak előkelőségükről és tanultságukról, de senki sem sejtette, hogy valójában milyen volt az életünk.

*

Leültem a törzs tövébe, nekidőltem, majd kezembe vettem a lantomat. Itt sosem találtak meg a szolgálók, mivel ez volt az egyetlen hely, ahol még a madár sem járt. A királyi udvar általában nyüzsgött az udvarhölgyektől és az őröktől, csak ez a fa állt magányosan és csendben az egyik fal mellett.

Lefogtam egy húrt, aztán pengettem egyet, majd még egyet. Végül azon kaptam magam, hogy az ujjaim maguktól játszottak, és ez megnyugtatta szívemet. A nap ragyogott és lágy szellő simogatta az arcomat, mégis bús dallam töltötte be a levegőt. Szomorú voltam, mert ma megint láttam egy párt, akik titokban egy épület sarkánál szerelmeskedtek. Szomorú voltam, mert én soha nem tapasztalhattam ezt a fajta érzést. Vajon milyen lehet szeretni vagy szeretve lenni? Nem akartam úgy végezni, mint az édesanyám, aki egy olyan emberhez ment hozzá, akit szerintem gyűlölt.

Apám mindig is olyan férfi volt, akit könnyen megkedveltek az emberek. Jól szónokolt, tisztelettudó volt és körülvette egy olyasfajta leírhatatlan aura, ami mindenkit megbabonázott. Így lett a királyi család kedvenc vendége is. Azonban senki nem látta az igazi énjét. Ridegnek és hátborzongatóan üresnek tűnt, csak a felszín alatt lapuló őrület forrt benne szüntelen. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon a szolgálók tényleg nem látták, hogy apám ilyen, vagy csak nem akarták szóvá tenni. Féltem atyámtól, a hideg, kemény szemeitől, pedig voltaképpen ritkán találkoztam vele. Hiába, az aggodalom még így is ott bujkált bennem, és ezt édesanyám viselkedésén is észrevettem, még ha nem is szerette volna mutatni.

Lehunytam szemeimet és dúdolni kezdtem. Puha melankólia vett körül, ami észrevétlenül magával akart rántani. De még ha akartam volna sem tudott volna magával vinni, mert megzavart valaki. Ott állt felettem Ő, és mélysötét szemeivel engem figyelt.

- Játssz még! – szólt egyszerű könnyedséggel. Zavaromban megköszörültem a torkomat, majd visszanéztem a húrokra, s lassan pengetni kezdtem őket. Feszengőn csendültek fel a hangok, az előttem álló mégis lehunyt pillákkal bólogatott az ütemre, mint akit elvarázsoltak. Épphogy az utolsó kósza hang is elhallgatott, bohókásan mosolyogva leguggolt elém, majd a szemembe fúrta a tekintetét.

- Gyönyörűen játszol – ezt úgy mondta, mintha csak bókolni akart volna egy kecses kis udvarhölgynek, hogy elnyerje kegyeit, de én férfi voltam, s egyáltalán nem fogadtam szívesen a bókokat. Utáltam, hogy nemesek és közemberek egyaránt csak azért dicsérnek, mert az apám nagy ember volt. Hiába mutattam meg a tehetségem, ők nem azt értékelték. A világért sem azt mondták volna, amit legbelül gondoltak.

- Köszönöm – feleltem halkan, mire szélesen elmosolyodott. Fogai fehéren fénylettek, s fekete haján megcsillantak a nap sugarai.

- Tudod, ki vagyok? – kérdezte kíváncsian. Jó ideig csak néztem rá. Nem tudtam, miért válaszoltam nemlegesen, mikor nagyon is jól ismertem. Ki ne ismerné a királyasszony öccsét? – Tényleg nem tudod? – mosolygott jókedvűen, mintha örült volna a ténynek.

Ismét megráztam a fejem. Hirtelen megragadta a kezem, alig tudtam megtartani a lantomat, hogy baja ne essen. Felhúzott a földről.

- S te ki vagy? – szemei játékosan csillogtak, és még mindig erősen fogta a kezemet, hogy ne tudjak könnyen szabadulni. Nem adtam választ, csak elmélázva bámultam az arcát. Jobbnak láttam nem túlságosan belekeveredni a királyi család ügyeibe. – Ha nem felelsz, akkor megtudom én magam.

- Miért szeretnéd annyira tudni a nevem? – kérdeztem tartózkodón.

- Egy ilyen szép teremtést vétek lenne nem a nevén szólítani – mosolygott önelégülten, majd közelebb lépett hozzám. Szinte már nekipréselődtem a fának, s inkább figyeltem egy földből kibúvó kis virágot, mint az ő akaratos tekintetét. Közeledése kényelmetlenül érintett, sejtettem, hogy mik a szándékai.

- Nézz rám! – súgta buján, erre akaratlanul is felé kaptam a fejem. Annyira közel volt, hogy jól ki tudtam venni bőre apró hibáit és mindent eláruló, sötét-sötét szemeit.

Ajkait az enyéimhez nyomta, és én nem tettem ellene semmit. Nem toltam el magamtól, mert tudtam, hogy ez még bonyolultabbá tenné a helyzetet. Ki akarna magának ellenségként egy királyi vért? Ő csak szórakozott kénye-kedvére, ha úgy kívánta; nem érdekelte, hogy kit bánt meg vagy használ ki. A királyasszony öccse mégis miért ne tehetné meg azt, amit csak akar?

Keserű volt a csókja. Hihetetlenül keserű és fájdalmas.

*

Teltek a napok és hónapok. Már számtalanszor felkeresett engem, de mindig csak a magányos fánál. Bókolt, de én nem törődtem vele. Lassan kénytelen voltam megszokni, hogy nem lelhettem nyugalmat a kedvenc helyemen. Rendszeressé vált a látogatása. Mégis hogyan mertem volna elzavarni magam mellől?

Egy hideg téli napon újból megcsókolt, és ez más volt, mint az első. Már nem volt keserű, de a fájdalom ízét még mindig erősen éreztem benne. Olyan kedves hazugságokat súgott nekem, amiket egy idő után nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Lassanként kezdtem elhinni minden szavát. Különös érzelmeket kezdtem táplálni iránta. Csak egy idő után döbbentem rá, hogy ez az érzés maga a szerelem volt.

A tél egyre keményebb és keményebb lett, de ez sem szegte kedvét, hogy továbbra is találkozni akarjon velem. Egy vasárnap reggel apám hazaküldött a templomból, mert elfeledkeztem a rózsafüzéremről, de még mielőtt a főtérhez értem volna, megláttam Őt. Álruhában volt és csuklya takarta arca nagy részét, mégis tudtam, hogy ő az, mivel mindig így jelent meg előttem. Bárhonnan felismertem volna, és tartottam tőle, hogy mások is. Odasietett hozzám, majd megfogta a csuklómat.

- Gyere – mondta, s már húzott is magával az egyik kis földút felé. Kis idő múlva aztán megállt az egyik ház előtt, óvatosan körbenézett, majd belépett az ajtaján magával ragadva engem is. Még fel sem fogtam, hogy hol vagyunk, ő már nekem is esett és falni kezdett ajkaival.

- Az… - nyögtem a csókba. – A-az apám… - ismét elnyelte hangomat, nem engedett szóhoz jutni.

- Az apád várhat, most legyél velem – lihegte, ahogy kifújta magát. A lehető leglágyabban lehelt egy finom csókot ajkaimra. Beleborzongtam, s szívem sajogni kezdett. Megállt egy pillanatra. Mondani akart valamit, de mintha nem tudta volna magát kifejezni. Aztán mégis megszólalt. - Szeretlek.

Elhittem, tényleg elhittem, hogy tiszta szívéből szeret engem. A tettek egymást követték. Hagytuk, hogy az érzelmeink irányítsanak minket. Szeretkeztünk úgy, mint még soha. Akkor úgy éreztem, hogy a világ legboldogabb embere vagyok, mert egy olyan férfi ölelő karjaiban pihentem, aki szeretett engem. De én már nem csak szerettem őt. Mindenemet odaadtam volna érte.

Aznap este apám nem tette szóvá, hogy nem mentem vissza a templomba. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik lett volna félelmetesebb: az, hogy nem kapok semmit a szófogadatlanságomért, vagy az, hogy leszid. Lehet, hogy a büntetés jobb lett volna, mert így rossz előérzetem lett. Már napok óta olyan szokatlanul viselkedett, mintha nem lett volna önmaga. Mintha valami teljesen elvette volna az eszét.

*

Eltelt egy hét, azóta nem találkoztam Vele. Hiányzott. A fához indultam, mivel reménykedtem benne, hogy ha játszok a lantomon, majd ő is felbukkan. Hirtelen mély, ropogó hangokra kaptam fel a fejem. Annyira el voltam foglalva a gondolataimmal, hogy egészen mostanáig észre sem vettem, hogy munkások állnak a fa alatt. Le voltam sújtva. Teljesen mozdulatlanná dermedtem, ahogy néztem, hogy elfűrészelik a törzsét. A szemem láttára vágták ki a fát, ami annyira fontos volt nekem. Füleimben visszhangzottak a reccsenések, mintha a szívemet hasogatták volna. Legalább egy óráig tartott a munka, de én egy lépést sem tudtam tenni, csak a földbe gyökerezve bámultam, ahogy véget vetnek a fa életének. Bár az is lehet, hogy már rég elpusztította a fagyöngy. Amikor láttam, hogy vaskos törzse a földbe csapódik, egy magányos könnycsepp gurult végig arcomon.

Lelkem üresen tátongott. Órákig céltalanul bolyongtam a királyi udvar területén, s egyszer csak megláttam Őt. A szívem kihagyott egy ütemet. Az utóbbi napokban rossz sejtelmek nyomasztottak, s most itt  álltam, és azt kellett látnom, hogy akit szerettem, mást csókol és nem engem. Végig hazudott, végig csak hitegetett. Tudtam. Tudhattam volna, hiszen képtelenség, hogy egy királyi vér olyan embert szeressen, mint amilyen én vagyok.

Már nem csak kínkeserves fájdalom járt át. Egy senkinek éreztem magamat. Alig szöktek ki szememből könnyek, de csalódottság s bánat marta szívemet.

*

Harmadnap hangos dörömbölésre ébredtem, és távolin hallottam anyám kétségbeesett sikoltozását. Fülembe mart a szolgálók keserves sírása és ellenkezése, s mikor kicsapódott az ajtóm és megjelentek előttem a királyi udvar őrei, megrémültem. Megragadtak, ellenkezésem hiábavaló volt. Édesanyámat kegyetlenül rángatták ki a házból, még annyira sem tisztelték meg nemes létére, hogy méltóságához illően vigyék el. Engem is téptek és ráncigáltak. Nem értettem, miért csinálják ezt velünk. Üvöltöztem, ordítoztam, már semmivel nem törődtem, csak meg akartam tudni, hogy mégis mivel érdemeltük ezt ki. Egészen addig nem értettem, mi folyik itt, amíg a főtérre nem értünk, s a kikiáltó hangosan fel nem olvasta a vádat: apám merényletet követett el a királyi család ellen, s ezért büntetést érdemel az egész rokonsága.

Az udvar népe hörgött, zsibongott, ahogy végignézte a rokonaim halálát. Apám nem volt köztük, talán már végeztek vele. Alig láttam a könnyeimtől, elmosódott előttem a hóhér pallosa, a hangok már alig jutottak el a fülemig, minden tompa volt. Miért akarták, hogy végignézzem a rokonaim kegyetlen, jogtalan halálát?

Édesanyám következett. Láttam, ahogy a véres pallos a magasba emelkedik, majd könyörtelenül lesújt. Süket voltam, a fejemben az erős lüktetés minden hangot elnyomott. A szemeimet égették a könnyek. Nem bírtam megállni a lábamon, összecsuklottam, de az őrök erősen tartottak. Csak hangosan ordítani tudtam fájdalmamban. A keserűség marta torkomat, alig kaptam levegőt, a fejem majd’ széthasadt. Éreztem, hogy szemeim fennakadnak, s egyszer csak minden sötét csendbe borult.

*

Eszelős ordításra riadtam. Nem bírtam hallani ezt a fájdalmas üvöltözést. Azt akartam, hogy azonnal abbamaradjon, de egyre csak hasogatta fülemet. Kinyitottam szemeimet, s csak akkor tudatosult bennem, hogy aki ordít, az én vagyok.

Éreztem a vér vasas ízét a számban. Minden testrészem lángolt. Olyan volt, mintha letépték volna az arcomról a bőrt: máglyaként égett a szám és az orrom. Meg akartam szólalni, de valami iszonytató éles fájdalom nyilallt a kezembe. Alig bírtam lepillantani, és mikor megláttam egy  ujjat gurulni a piszkos padlón, megint elájultam.

Ismét fájdalmas üvöltésre tértem magamhoz, s most már tudtam, hogy én vagyok az. Már a másik kezemen is hiányoztak az ujjaim. Nem éreztem fájdalmat, mintha minden érzékszervem eltompult volna. Alig hallottam és láttam, mindenem csak őrjítően bizsergett. Fojtogatott az orromból ömlő vörös vér, s a kezeimből csordogáló sötét folyam megfestette a padlót.

*

Lovon ültem. Emberek és hangzavar: ennyi volt, amit észleltem. Nem bírtam megtartani magam a nyeregben, próbáltam a ló izmos nyakára dőlni. Lassú léptekben haladtunk, de akárhányszor elgyengültem, minduntalan visszarángattak ülő helyzetbe. Valamit folyamatosan kántáltam, de nem értettem pontosan a saját szavaimat. Önkívületben voltam, alig fogtam fel valamit a külvilágból.

Aztán a könnyfátyol mögött megláttam Őt. Álruhában megbújt a tömegben, s engem nézett. Bágyadtan elmosolyodtam, mert még ilyen állapotban is képes voltam felismerni. Azt akartam, hogy ragadjon meg és vigyen ki ebből a rémálomból, de a ló haladt, s ő egyre csak távolodott.

Nem számítottam neki. Még annyira se, hogy hatalmával megmentsen. Kavarogtak bennem az érzelmek: düh, bánat, csalódottság. Egy kis idő után már azok is eltűntek Vele együtt, és csak az üresség kongott bennem.

 Nem éreztem, hogy a könnyeim végigszántanak arcomon, pedig sírtam. Sírtam a sorsom miatt. Úgy fertőzött Ő meg engem, mint a fát a fagyöngy. Azt hittem, rátaláltam valakire, és hogy már nem leszek magányos, de… tévedtem. Csak áltattam magam. Kiskoromban azt hittem, hogy a fagyöngy gyönyörű a fán, de… valójában csak elpusztítja. Velem is igazságtalanul végzett ez a szerelem. Nem kérdezték, mit akarok, ahogy a fát sem, mikor kivágták.

Újból a lóra hajoltam, s megláttam egy tócsában a tükörképem. Orrom meg volt csonkítva, fogaim kilátszottak, mert az ajkaimat levágták; az arcom vérben ázott.

Visszarántottak, és én csak mosolyogtam s mosolyogtam, miközben folyamatosan kiabáltam a mondatot: - Így jár, aki hűtlen lesz királyához!