3. forduló - Kirichan

Cím: Fagyöngy

Szereplők: Főszereplő: Zhang Yixing (Zách Klára)  Mellékszereplő: Kim Jongin (Piast Kázmér)

Szavak száma:  2265

Műfaj: dráma, történelmi

Figyelmeztetés: Az 1330 áprilisán történő merénylet alapján íródott. Yaoi.

Béta: Nárcisz (Nagyon köszönöm fáradságos munkáját.)

Leírás: „Úgy fertőzött Ő meg engem, mint a fát a fagyöngy.”

Fagyöngy

Vajon mennyi idős lehet? – Magasra bámultam. Fel egészen az ég tetejéig, de még így sem láttam a nyárfa lombjának csúcsát. Már akkor is itt állt ez a fa, amikor én még meg sem születtem, de felnőttként sem láttam kisebbnek.

Amióta az eszemet tudtam, itt-ott fagyöngyök tarkították a hatalmas, keskeny fát. Ahogy telt az idő, egyre csak több és több gyöngy telepedett meg rajta. Régen azt gondoltam, hogy milyen gyönyörű, hiszen a fával együtt él, de végül rá kellett ébrednem, hogy a fagyöngy csak elpusztítja a fát. Szép lassan kifacsarja belőle az életet, és egyszer csak megszűnik létezni. Segíteni akartam a fán, de semmivel nem tudtam megmenteni. Kisgyerekként sírtam érte, mert tudtam, hogy a fagyöngy egyszer így is, úgy is végez vele. Nem lehetett megváltoztatni a sorsát, ha ez volt megírva neki.

*

Mindig is ez a fa volt a kedvencem. Gyerekként ide jöttem ki játszani az óráim után. Ki nem állhattam tanulni. Igazából nem is a tanulást nem szerettem, hanem a latintanárt, mert mindig zsémbes volt. Általában pálcával fenyegetett meg, ha nem csináltam meg a leckét. Egy nemesnek fontos volt a tanulás: hogy mindent precízen és gondosan végezzen el, hogy tudjon többféle nyelven, s jeleskedjen a lovaglásban és a kardforgatásban. Jól bántam a fegyverekkel, de nem szerettem az effajta dolgokat. A lovakért még kevésbé rajongtam, mert kiskoromban megrúgott egy. Helyette sokkal jobban szerettem a lantot pengetni és játszani rajta valami kellemes dallamot.

*

Volt, hogy órákat töltöttem a fa alatt és játszottam a lantomon. Ilyenkor elengedtem magam, s hátrahagytam a létező összes illemszabályt.

Most is hoztam a kedves kis hangszerem, mert úgy éreztem, hogy szükségem van egy leheletnyi pihenésre. Apám mindig is azt akarta, hogy kövessem az ő példáját, s inkább pánsípon tanuljak, mert ő utálta a lant hangját, de titokban így is megtanultam rajta játszani.

A szüleim szerint jó gyerek voltam, de a nevelőnők nem ezt gondolták, mert sokszor kibújtam a feladataim alól. Persze apám erről nem szerzett tudomást, talán csak édesanyám füléig jutott el néha a rossz viselkedésem híre. Gyerekfejjel még nem tudtam, hogy miért nem szólt rögvest apámnak, de azóta rájöttem, hogy az én jó anyám nem szerette a férjét. Igaz, nem úgy éreztem, hogy engem annyira szívében hordozna, de azért mégis többet mosolygott rám, mint atyámra. Családunk tagjai vármegyeszerte híresek voltak előkelőségükről és tanultságukról, de senki sem sejtette, hogy valójában milyen volt az életünk.

*

Leültem a törzs tövébe, nekidőltem, majd kezembe vettem a lantomat. Itt sosem találtak meg a szolgálók, mivel ez volt az egyetlen hely, ahol még a madár sem járt. A királyi udvar általában nyüzsgött az udvarhölgyektől és az őröktől, csak ez a fa állt magányosan és csendben az egyik fal mellett.

Lefogtam egy húrt, aztán pengettem egyet, majd még egyet. Végül azon kaptam magam, hogy az ujjaim maguktól játszottak, és ez megnyugtatta szívemet. A nap ragyogott és lágy szellő simogatta az arcomat, mégis bús dallam töltötte be a levegőt. Szomorú voltam, mert ma megint láttam egy párt, akik titokban egy épület sarkánál szerelmeskedtek. Szomorú voltam, mert én soha nem tapasztalhattam ezt a fajta érzést. Vajon milyen lehet szeretni vagy szeretve lenni? Nem akartam úgy végezni, mint az édesanyám, aki egy olyan emberhez ment hozzá, akit szerintem gyűlölt.

Apám mindig is olyan férfi volt, akit könnyen megkedveltek az emberek. Jól szónokolt, tisztelettudó volt és körülvette egy olyasfajta leírhatatlan aura, ami mindenkit megbabonázott. Így lett a királyi család kedvenc vendége is. Azonban senki nem látta az igazi énjét. Ridegnek és hátborzongatóan üresnek tűnt, csak a felszín alatt lapuló őrület forrt benne szüntelen. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon a szolgálók tényleg nem látták, hogy apám ilyen, vagy csak nem akarták szóvá tenni. Féltem atyámtól, a hideg, kemény szemeitől, pedig voltaképpen ritkán találkoztam vele. Hiába, az aggodalom még így is ott bujkált bennem, és ezt édesanyám viselkedésén is észrevettem, még ha nem is szerette volna mutatni.

Lehunytam szemeimet és dúdolni kezdtem. Puha melankólia vett körül, ami észrevétlenül magával akart rántani. De még ha akartam volna sem tudott volna magával vinni, mert megzavart valaki. Ott állt felettem Ő, és mélysötét szemeivel engem figyelt.

- Játssz még! – szólt egyszerű könnyedséggel. Zavaromban megköszörültem a torkomat, majd visszanéztem a húrokra, s lassan pengetni kezdtem őket. Feszengőn csendültek fel a hangok, az előttem álló mégis lehunyt pillákkal bólogatott az ütemre, mint akit elvarázsoltak. Épphogy az utolsó kósza hang is elhallgatott, bohókásan mosolyogva leguggolt elém, majd a szemembe fúrta a tekintetét.

- Gyönyörűen játszol – ezt úgy mondta, mintha csak bókolni akart volna egy kecses kis udvarhölgynek, hogy elnyerje kegyeit, de én férfi voltam, s egyáltalán nem fogadtam szívesen a bókokat. Utáltam, hogy nemesek és közemberek egyaránt csak azért dicsérnek, mert az apám nagy ember volt. Hiába mutattam meg a tehetségem, ők nem azt értékelték. A világért sem azt mondták volna, amit legbelül gondoltak.

- Köszönöm – feleltem halkan, mire szélesen elmosolyodott. Fogai fehéren fénylettek, s fekete haján megcsillantak a nap sugarai.

- Tudod, ki vagyok? – kérdezte kíváncsian. Jó ideig csak néztem rá. Nem tudtam, miért válaszoltam nemlegesen, mikor nagyon is jól ismertem. Ki ne ismerné a királyasszony öccsét? – Tényleg nem tudod? – mosolygott jókedvűen, mintha örült volna a ténynek.

Ismét megráztam a fejem. Hirtelen megragadta a kezem, alig tudtam megtartani a lantomat, hogy baja ne essen. Felhúzott a földről.

- S te ki vagy? – szemei játékosan csillogtak, és még mindig erősen fogta a kezemet, hogy ne tudjak könnyen szabadulni. Nem adtam választ, csak elmélázva bámultam az arcát. Jobbnak láttam nem túlságosan belekeveredni a királyi család ügyeibe. – Ha nem felelsz, akkor megtudom én magam.

- Miért szeretnéd annyira tudni a nevem? – kérdeztem tartózkodón.

- Egy ilyen szép teremtést vétek lenne nem a nevén szólítani – mosolygott önelégülten, majd közelebb lépett hozzám. Szinte már nekipréselődtem a fának, s inkább figyeltem egy földből kibúvó kis virágot, mint az ő akaratos tekintetét. Közeledése kényelmetlenül érintett, sejtettem, hogy mik a szándékai.

- Nézz rám! – súgta buján, erre akaratlanul is felé kaptam a fejem. Annyira közel volt, hogy jól ki tudtam venni bőre apró hibáit és mindent eláruló, sötét-sötét szemeit.

Ajkait az enyéimhez nyomta, és én nem tettem ellene semmit. Nem toltam el magamtól, mert tudtam, hogy ez még bonyolultabbá tenné a helyzetet. Ki akarna magának ellenségként egy királyi vért? Ő csak szórakozott kénye-kedvére, ha úgy kívánta; nem érdekelte, hogy kit bánt meg vagy használ ki. A királyasszony öccse mégis miért ne tehetné meg azt, amit csak akar?

Keserű volt a csókja. Hihetetlenül keserű és fájdalmas.

*

Teltek a napok és hónapok. Már számtalanszor felkeresett engem, de mindig csak a magányos fánál. Bókolt, de én nem törődtem vele. Lassan kénytelen voltam megszokni, hogy nem lelhettem nyugalmat a kedvenc helyemen. Rendszeressé vált a látogatása. Mégis hogyan mertem volna elzavarni magam mellől?

Egy hideg téli napon újból megcsókolt, és ez más volt, mint az első. Már nem volt keserű, de a fájdalom ízét még mindig erősen éreztem benne. Olyan kedves hazugságokat súgott nekem, amiket egy idő után nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Lassanként kezdtem elhinni minden szavát. Különös érzelmeket kezdtem táplálni iránta. Csak egy idő után döbbentem rá, hogy ez az érzés maga a szerelem volt.

A tél egyre keményebb és keményebb lett, de ez sem szegte kedvét, hogy továbbra is találkozni akarjon velem. Egy vasárnap reggel apám hazaküldött a templomból, mert elfeledkeztem a rózsafüzéremről, de még mielőtt a főtérhez értem volna, megláttam Őt. Álruhában volt és csuklya takarta arca nagy részét, mégis tudtam, hogy ő az, mivel mindig így jelent meg előttem. Bárhonnan felismertem volna, és tartottam tőle, hogy mások is. Odasietett hozzám, majd megfogta a csuklómat.

- Gyere – mondta, s már húzott is magával az egyik kis földút felé. Kis idő múlva aztán megállt az egyik ház előtt, óvatosan körbenézett, majd belépett az ajtaján magával ragadva engem is. Még fel sem fogtam, hogy hol vagyunk, ő már nekem is esett és falni kezdett ajkaival.

- Az… - nyögtem a csókba. – A-az apám… - ismét elnyelte hangomat, nem engedett szóhoz jutni.

- Az apád várhat, most legyél velem – lihegte, ahogy kifújta magát. A lehető leglágyabban lehelt egy finom csókot ajkaimra. Beleborzongtam, s szívem sajogni kezdett. Megállt egy pillanatra. Mondani akart valamit, de mintha nem tudta volna magát kifejezni. Aztán mégis megszólalt. - Szeretlek.

Elhittem, tényleg elhittem, hogy tiszta szívéből szeret engem. A tettek egymást követték. Hagytuk, hogy az érzelmeink irányítsanak minket. Szeretkeztünk úgy, mint még soha. Akkor úgy éreztem, hogy a világ legboldogabb embere vagyok, mert egy olyan férfi ölelő karjaiban pihentem, aki szeretett engem. De én már nem csak szerettem őt. Mindenemet odaadtam volna érte.

Aznap este apám nem tette szóvá, hogy nem mentem vissza a templomba. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik lett volna félelmetesebb: az, hogy nem kapok semmit a szófogadatlanságomért, vagy az, hogy leszid. Lehet, hogy a büntetés jobb lett volna, mert így rossz előérzetem lett. Már napok óta olyan szokatlanul viselkedett, mintha nem lett volna önmaga. Mintha valami teljesen elvette volna az eszét.

*

Eltelt egy hét, azóta nem találkoztam Vele. Hiányzott. A fához indultam, mivel reménykedtem benne, hogy ha játszok a lantomon, majd ő is felbukkan. Hirtelen mély, ropogó hangokra kaptam fel a fejem. Annyira el voltam foglalva a gondolataimmal, hogy egészen mostanáig észre sem vettem, hogy munkások állnak a fa alatt. Le voltam sújtva. Teljesen mozdulatlanná dermedtem, ahogy néztem, hogy elfűrészelik a törzsét. A szemem láttára vágták ki a fát, ami annyira fontos volt nekem. Füleimben visszhangzottak a reccsenések, mintha a szívemet hasogatták volna. Legalább egy óráig tartott a munka, de én egy lépést sem tudtam tenni, csak a földbe gyökerezve bámultam, ahogy véget vetnek a fa életének. Bár az is lehet, hogy már rég elpusztította a fagyöngy. Amikor láttam, hogy vaskos törzse a földbe csapódik, egy magányos könnycsepp gurult végig arcomon.

Lelkem üresen tátongott. Órákig céltalanul bolyongtam a királyi udvar területén, s egyszer csak megláttam Őt. A szívem kihagyott egy ütemet. Az utóbbi napokban rossz sejtelmek nyomasztottak, s most itt  álltam, és azt kellett látnom, hogy akit szerettem, mást csókol és nem engem. Végig hazudott, végig csak hitegetett. Tudtam. Tudhattam volna, hiszen képtelenség, hogy egy királyi vér olyan embert szeressen, mint amilyen én vagyok.

Már nem csak kínkeserves fájdalom járt át. Egy senkinek éreztem magamat. Alig szöktek ki szememből könnyek, de csalódottság s bánat marta szívemet.

*

Harmadnap hangos dörömbölésre ébredtem, és távolin hallottam anyám kétségbeesett sikoltozását. Fülembe mart a szolgálók keserves sírása és ellenkezése, s mikor kicsapódott az ajtóm és megjelentek előttem a királyi udvar őrei, megrémültem. Megragadtak, ellenkezésem hiábavaló volt. Édesanyámat kegyetlenül rángatták ki a házból, még annyira sem tisztelték meg nemes létére, hogy méltóságához illően vigyék el. Engem is téptek és ráncigáltak. Nem értettem, miért csinálják ezt velünk. Üvöltöztem, ordítoztam, már semmivel nem törődtem, csak meg akartam tudni, hogy mégis mivel érdemeltük ezt ki. Egészen addig nem értettem, mi folyik itt, amíg a főtérre nem értünk, s a kikiáltó hangosan fel nem olvasta a vádat: apám merényletet követett el a királyi család ellen, s ezért büntetést érdemel az egész rokonsága.

Az udvar népe hörgött, zsibongott, ahogy végignézte a rokonaim halálát. Apám nem volt köztük, talán már végeztek vele. Alig láttam a könnyeimtől, elmosódott előttem a hóhér pallosa, a hangok már alig jutottak el a fülemig, minden tompa volt. Miért akarták, hogy végignézzem a rokonaim kegyetlen, jogtalan halálát?

Édesanyám következett. Láttam, ahogy a véres pallos a magasba emelkedik, majd könyörtelenül lesújt. Süket voltam, a fejemben az erős lüktetés minden hangot elnyomott. A szemeimet égették a könnyek. Nem bírtam megállni a lábamon, összecsuklottam, de az őrök erősen tartottak. Csak hangosan ordítani tudtam fájdalmamban. A keserűség marta torkomat, alig kaptam levegőt, a fejem majd’ széthasadt. Éreztem, hogy szemeim fennakadnak, s egyszer csak minden sötét csendbe borult.

*

Eszelős ordításra riadtam. Nem bírtam hallani ezt a fájdalmas üvöltözést. Azt akartam, hogy azonnal abbamaradjon, de egyre csak hasogatta fülemet. Kinyitottam szemeimet, s csak akkor tudatosult bennem, hogy aki ordít, az én vagyok.

Éreztem a vér vasas ízét a számban. Minden testrészem lángolt. Olyan volt, mintha letépték volna az arcomról a bőrt: máglyaként égett a szám és az orrom. Meg akartam szólalni, de valami iszonytató éles fájdalom nyilallt a kezembe. Alig bírtam lepillantani, és mikor megláttam egy  ujjat gurulni a piszkos padlón, megint elájultam.

Ismét fájdalmas üvöltésre tértem magamhoz, s most már tudtam, hogy én vagyok az. Már a másik kezemen is hiányoztak az ujjaim. Nem éreztem fájdalmat, mintha minden érzékszervem eltompult volna. Alig hallottam és láttam, mindenem csak őrjítően bizsergett. Fojtogatott az orromból ömlő vörös vér, s a kezeimből csordogáló sötét folyam megfestette a padlót.

*

Lovon ültem. Emberek és hangzavar: ennyi volt, amit észleltem. Nem bírtam megtartani magam a nyeregben, próbáltam a ló izmos nyakára dőlni. Lassú léptekben haladtunk, de akárhányszor elgyengültem, minduntalan visszarángattak ülő helyzetbe. Valamit folyamatosan kántáltam, de nem értettem pontosan a saját szavaimat. Önkívületben voltam, alig fogtam fel valamit a külvilágból.

Aztán a könnyfátyol mögött megláttam Őt. Álruhában megbújt a tömegben, s engem nézett. Bágyadtan elmosolyodtam, mert még ilyen állapotban is képes voltam felismerni. Azt akartam, hogy ragadjon meg és vigyen ki ebből a rémálomból, de a ló haladt, s ő egyre csak távolodott.

Nem számítottam neki. Még annyira se, hogy hatalmával megmentsen. Kavarogtak bennem az érzelmek: düh, bánat, csalódottság. Egy kis idő után már azok is eltűntek Vele együtt, és csak az üresség kongott bennem.

 Nem éreztem, hogy a könnyeim végigszántanak arcomon, pedig sírtam. Sírtam a sorsom miatt. Úgy fertőzött Ő meg engem, mint a fát a fagyöngy. Azt hittem, rátaláltam valakire, és hogy már nem leszek magányos, de… tévedtem. Csak áltattam magam. Kiskoromban azt hittem, hogy a fagyöngy gyönyörű a fán, de… valójában csak elpusztítja. Velem is igazságtalanul végzett ez a szerelem. Nem kérdezték, mit akarok, ahogy a fát sem, mikor kivágták.

Újból a lóra hajoltam, s megláttam egy tócsában a tükörképem. Orrom meg volt csonkítva, fogaim kilátszottak, mert az ajkaimat levágták; az arcom vérben ázott.

Visszarántottak, és én csak mosolyogtam s mosolyogtam, miközben folyamatosan kiabáltam a mondatot: - Így jár, aki hűtlen lesz királyához!