3. forduló - Hyunae

Cím: Surviving

Szereplők: Baekhyun, Luhan, Chanyeol, Sehun

Szavak száma: 5585

Műfaj: angst

Figyelmeztetések: Szereplő(k) halála, kissé YAOI

Leírás: A történet az 1831-ben zajló kolerafelkelés idején játszódik. A járvány rengeteg áldozatot követelt, és az ez idő alatt keletkezett kedélyeket egy elnyomott koreai fiú szemszögéből mutatja be.

Megjegyzések: A gyűlölködést ne vegye senki sértésnek. Csupán szemléltetni akartam, mekkora súly nehezedik a főszereplőre.

Surviving

Kétségbeesetten kapkodtam a fejem. Emberek tömkelege zsibongott körülöttem, mégis mind olyan távolinak tűntek. Megvető pillantásokkal illettek, mintha valami féreg lennék. Mintha arra várnának, hogy eltapossanak. A karjaim között leledző személy mit sem sejthetett erről. Szorosan tartottam, közel magamhoz. Gyűlöltem magam, amiért ezt kellett átélnie.

– Kapaszkodj erősen! – dobtam fentebb, majd megszaporáztam lépteim.

– Haza akarok menni – nyöszörögte nyakhajlatomba.

– Mindjárt hazajutunk, bátyus elintézi – simítottam végig a hátán. A reménytelen helyzetben azonban felcsillant valami. Egy katona. Megkönnyebbülve szaladtam oda hozzá, majd a segítség reményében csekély nyelvtudásomat megkockáztatva próbáltam összerakni egy értelmes mondatot.

– Elnézést, uram… mi nekünk segítség kell. A mi házun––

– Akármire is van szüksége, nem érdekel – vágott közbe.

– Mi haza akarunk menni, de…

– Akkor szálljanak fel egy hajóra, és menjenek vissza a mocskos kontinensükre! – durva hanglejtése nem csak a dobhártyámat, hanem a szívemet is sértette. Mit is gondoltam? Ebben a városban nem számíthatok segítségre. Reményt vesztve szorítottam magamhoz a nyakamba szuszogó csöppséget, majd lehajtott fejjel ballagtam vissza. Az ajtó már messziről virított a ráfirkált sértésektől. „Büdös férgek!” „Vigyétek vissza a mocskos járványotokat!” „Dögöljetek meg!” és hasonló magyar feliratok. Aki ezekben az időkben bevándorlóként élt Magyarországon, annak nem volt menekvés a gyűlölködők elől. Egyesek mindent elkövettek annak érdekében, hogy eltűnjünk a közelükből. A kolera vészesen gyors pusztítását nem lehetett megállítani. De nem csak ez fenyegette az embereket. A vesztegzár előrendelése a legtöbb helyen éhínséget és más bajokat okozott. Az alkalmazottakat elbocsátották, az emberek munkanélküliek lettek. Pest ezen részén nem voltak észrevehetőek ezeknek a jelei, csupán a lakosság kis részénél, és ebbe a kis részbe mi is beletartoztunk. Azonban ami a legnagyobb veszélyt jelentette számunkra, azok az emberek voltak. A gyűlölet és bosszú fűtötte emberek, akik elködösült gondolataik miatt bármire képesek voltak. Semmi más nem látszott rajtuk, csak a színtiszta utálat, az önzőség, a bosszúvágy. Gyilkosok mind. Egytől egyig.

– Mikor megyünk haza? – csapta meg fülemet öcsém hangja.

– Igyekszem, Luhan. Megtalálom a módját, hogy bejussunk – szorítottam ajkaim forró homlokához, majd szemeim összeszorítva nyomtam rá egy puszit.

– Sehun éhes.

– Mondd meg neki, hogy nemsokára ehet. Bátyus csinál neki és Luhannak finom vacsorát – simítottam végig hófehér arcán, majd nyomtam rá még egy cuppanóst.

– Sehunnak is adsz? – nyújtotta szám elé a szakadt plüssmackót, majd egy apró mosolyra húzva ajkaim hintettem a játék puha bundájára is egy puszit.

– Így már jó?

– Mhm – bólintott, majd magához ölelte a plüsst. Sehun egy nem éppen jó állapotban lévő játék mackó volt. Rengeteg varrás volt rajta, néhol még a tömés is kilátszott, és ezeket elnézve valami fura volt a tekintetében. Nem az a tipikus kedves, játékos plüssmackó volt, varrásainak vonala egyenes, a szeme pedig komorságot tükrözött. A legtöbb gyerek megijedne az ilyen típusú játékoktól, de Luhan szerint egyáltalán nem volt félelmetes. A foszlott játék mackót már a család tagjaként kezeltük. – Bátyus... ő nem lepedő! – meresztette szemeit a távolba, mire zavarodottan kaptam oda a tekintetem. Egy terepszínű egyenruhába öltözött férfi járőrözött, de a legérdekesebb nem a ruhája volt, hanem az arca. Sárgás bőre elárulta, hogy nem európai, mandulavágású szemei pedig szinte egyértelművé tették ezt a tényt. Léptei határozottak voltak, rövidre vágott haja kikandikált a szintén terepszínű sapkája alól. A remény sugara felcsillant a szememben, majd félve kezdtem csökkenteni a köztünk lévő távot. Egy ismert dallamot dúdolgatott magában, de nem jöttem rá, melyik dal volt az. Akárhogy közeledtem, nem vett észre. A szívem a torkomban dobogott, kezeim remegtek, amit a karjaim között lévő csöppség szorításával próbáltam leplezni. Ahogy hallgattam a lágynak bizonyuló dudorászást, felfigyeltem pár szóra. Ledermedtem. A levegő a tüdőmbe szorult, szám pedig elnyílt.

– Ma... maga koreai? – csúszott ki ajkaim közül az elég indiszkrét kérdés, mire a magas férfi megtorpant. Tekintetét rám kapta, majd nyelt egy hatalmasat. Most már sokkal jobban ráláttam az arcára, amit eddig a sapkája rejtegetett. Hibátlan bőre gyémántként virított, ahogy a lenyugvó nap sugara megvilágította narancssárgás fényével. Ajkait egy kis hezitálás után mosolyra húzta, mire a szívemet nyomó, hatalmas súlyú kő egy hangos koppanással lezuhant. – Köszönöm, Istenem! – sóhajtottam fel hangosan.

– Segíthetek valamiben? – lépett közelebb, majd heves bólogatásba kezdtem.

– A házunk ajtajáról eltűnt a kilincs. Nem akarunk semmi bajt belőle, csak be szeretnénk jutni. Az öcsém beteg, és szüksége lenne a pihenésre – kezdtem magyarázkodni, amit most meglepődésemre nem szakítottak félbe.

– Meglátom, mit tehetek – levakarhatatlan mosolya teljesen megnyugtatott. Mély levegőt véve indultam meg az összefirkált épület felé, miközben a szemem le nem vettem a mellettem sétáló egyénről. Olyan bámulatos. Az egyenes tartása, a komoly léptei, a katonai egyenruhája mind tiszteletre kényszerítette az embereket. Ahogy megérkeztünk, lelassítottam. A katona elszörnyedve bámulta az ajtót. Gondolom nem igen tetszettek neki a riogatásnak szánt üzenetek. Kérdő pillantásokkal illettem, mire megkomolyodott.

– Megpróbálhatom belökni, de az tönkretenné a zárat – méregette a bejárót.

– Nem baj, csak jussunk be végre – nem kellett kétszer mondanom, vállával nekitámaszkodott a fadarab külső részének, majd egy határozott mozdulattal belökte azt. Nagy koppanással csapódott a mellette lévő falnak, majd a következő pillanatban egy puha kéz simult az enyémre.

– Hadd segítsek – vette ki a szatyrot a kezemből, majd meghajolt.

– P-persze – makogtam zavaromban, majd betessékeltem. A zár valóban elromlott, így az ajtót nem lehetett rendesen becsukni. Mély levegőt véve fogtam meg a legközelebb eső tárgyat, ezúttal egy lehullott vakolatdarab volt a segítségemre. A karomban lévő, kíváncsian kémlelő fiúcskát leraktam, majd megsimogattam a fejét.

– Kérsz almát? – hajoltam elé.

– Nem vagyok éhes – rázta meg a fejét, mire rosszallóan néztem rá.

– Enned kell valamit.

– De most nem – emelte a mackót feje elé, így takarva magát.

– Csak pár szeletet – kérlelő pillantással fürkésztem arcát, de tovább makacskodott. Hatalmasat sóhajtva néztem ki az ablakon. Az utcát csak a hold sápadt fénye és a házak ablakaiból kiszűrődő világítás tette láthatóvá. Elég gyorsan besötétedett. – Lassan alvás idő. Kéne enned valamit előtte – fűztem tovább. – Nem ajánlatos üres gyomorral aludni.

– Miért? – motyogta maga elé halkan.

– Tudod, azokat a gyerekeket, akik nem esznek alvás előtt, meglátogatja a híres Kkamjong – kezdtem mesélni.

– Kkamjong? – szeppent meg.

– Kkamjong. Magas és karcsú teremtmény, sötét bőre összhangban van csokoládébarna szemeivel. Az arca komoly és rezzenéstelen, a karjait lelógatva hordja egy régi, régi baleset miatt – vettem fel egy olyan hangszínt, amitől már-már én is megijedtem. – Mikor még katonaként szolgált, elkövetett egy óriási bűnt; nem vette fel a bakancsát. A parancsnok úgy vélte, nem így viselkedik egy tiszteletreméltó katona, így a földhöz láncolták a kezét. Éveken át fogságban volt, ez alatt pedig a karjai teljesen elgyengültek, ezért, amikor kiszabadult, már nem bírta felemelni a végtagjait többé. Azóta is az utcákat járva keresi a megfelelően működő kezet, amit elvehet másoktól – ragadtam meg apró kézfejét. – De mivel túl gyenge, csak a gyerekeket bírja elhurcolni, de közülük is azokat, akik üres gyomorral fekszenek le – halkultam el a végére teljesen, tágra nyílt szemei félelmet tükröztek, de nem volt más választásom.

– Nem akarok Kkamjonggal találkozni – rázta hevesen fejét.

– Akkor, amíg felszeletelem az almát, menj és beszélgess a vendégünkkel.

– És mi van, ha jön Kkamjong?

– Megmondom neki, hogy itt csak bátor nagyfiúk vannak, akik épp vacsorázni készülnek – borzoltam össze haját kuncogva, mire ő is elvigyorodott. – Na, menj! Ne várasd meg szegény katonát.

– Mmm – boldogan kacagott fel, majd apró, de gyors léptekkel odaaraszolt az óriáshoz. Elámulva néztem utána. A helyzetünk akármilyen rossz is volt, sosem telt el úgy egy perc, hogy ne mosolygott volna. Gyermeki játékossága megbabonázott, a szívem pedig boldogsággal telt meg, amint megláttam. Levakarhatatlan vigyorommal emeltem fel a földön heverő tarisznyát, amit valószínűleg az ismeretlen katona rakott le. Nagy léptekkel megközelítettem a konyhát, miközben a vékony textíliában kutattam egy alma után. Elég szegényes volt ez a helység is; csupán csak egy asztal és két szék foglalt helyet pont középen. Hátsózsebemből elővettem az öreg bicskát, majd óvatosan kezdtem felszeletelni az édeskés gyümölcsöt.

– Hogy hívnak? – hallottam meg távolról a katona mélyen búgó hangját. Eddig eszembe sem jutott, hogy esetleg érdeklődjek a neve után.

– Luhan – csapta meg fülem egy másik, vékonyabb hang. – Te miért nem vagy lepedő?

– Lepedő?

– Európai – léptem oda hozzájuk az étellel a kezemben. – Szerinte az európaiak bőre túl fehér a miénkhez képest. Ezért nevezi őket lepedőknek – nyújtottam oda közben a szóban forgó személynek egy szelet almát.

– Milyen kis ötletes – vigyorodott el a katona, majd összeborzolta az előtte ülő csöppség haját.

– És magát hogy hívják? – telepedtem le melléjük.

– Chanyeol. Park Chanyeol.

– Byun Baekhyun – biccentettem szégyellősen, amit a –szinte már várt– kínos csend követett, de hála a kisöcsémnek, ennek is hamar vége lett.

– És ő itt Sehun! – emelte az óriás elé a játék mackót, miközben az utolsó falatokon nyammogott.

– Szia, Sehun! – simított végig mutatóujjával a játék puha bundáján. Luhan valamit hallgatott, majd ismét Chanyeolhoz fordult.

– Azt mondta, hogy te jó vagy.

– Luhan! – szóltam rá erélyesen.

– Ugyan! Nem mondott semmi rosszat – kacagott fel, mire arckifejezésem meglágyult.

– Ha már megetted, irány az ágy! – próbáltam terelni a témát.

– De bátyus...

– Nincs semmi de! A beteg gyerekeknek a takaró alatt a helyük!

– Jó... – tápászkodott fel a földről, majd elém totyogott.

– Jó éjszakát, rosszcsont! – halmoztam el puszikkal arcát.

– Jó éjt, bátyus! – hagyta el ajkait egy halk kacaj, ezt követően Chanyeolhoz lépett. – És neked is jó éjt, Chan...

– Yeol.

– Chanyeol – nevetett fel ismét, majd Sehunt magához szorítva lépdelt az ágynak szolgáló rongyos pléd felé. Ahogy sejtettem, kisöcsém távozása után újból eluralkodott a csönd. Zavartan játszottam ujjaimmal, a másik tekintetét pedig éreztem magamon. Gyerünk, Baekhyun!

– Nincs kedved kimenni egy kicsit? – bökte ki végül a kérdést egy kis habozás után.

– De. Persze, menjünk! – bólintottam, majd ismét állásba tornáztam magam, és a kijárat felé vettem az irányt. A szabadba érve felfrissülve lélegeztem fel, majd behunyt szemekkel a falnak dőltem. Chanyeol sem ment messzire; az ajtó másik oldalára állt. A némaság uralkodott, az utcában egy járókelő sem volt, mindenki élvezte az otthon melegét, és a családja társaságát. A levegő kissé száraz volt, a szél alig fújt, így a tücskök éneke nem jutott nagyon messzire.

– Szóval... – köszörültem meg a torkom, majd zavartan pillantottam rá.

– Szóval? – húzta mosolyra ajkait, ezzel oldva a hangulatot.

– Hogyan került ide? – böktem ki a már oly régóta bennem kavargó kérdést.

– Bevándorló – adta rá az egyszerű választ.

– De...

– Nem úgy történnek ám odafenn a dolgok, mint ahogy azt gondolja – húzta száját féloldalas mosolyra. – De ha az én történetemre kíváncsi – kezdett bele a mondatba egy nagy sóhajjal, mire jobban kihegyeztem fülemet. – Egy katonákat szállító hajóval érkeztem ide Észak-Koreából. Ekkor még a kolerának nyoma sem volt. Szétszórtak bennünket egész Európában; Franciaország, Olaszország, Lengyelország és még rengeteg helyre. Így kerültem én ide.

– Nem tűnik olyan idősnek – hebegtem zavaromban.

– Ezt bóknak vettem – kacagott fel, mire testemet végigjárta egy furcsa bizsergés. Ilyen az, ha valaki nem gyűlöl? – Huszonhat éves vagyok.

– Bocsánat, azt hittem...

– Ne kérj bocsánatot.

– Igenis! – biccentettem.

– És nyugodtan tegezhetsz.

– Igen. Tegezni – ismételtem meg, a tudtára adva, hogy megjegyeztem.

– Most te mesélj magadról – szavai hallatán megrémültem. Tekintetem szakadt cipőm orrára szegeztem. A rongyos bőr anyag már régen elvált a talpától, minek köszönhetően az apróbb kavicsok és a por könnyedén a talpam alá kerülhetett.

– Én mit? – dünnyögtem orrom alá, majd választ nem várva vettem egy mély levegőt. – Nagyjából egy éve annak, hogy idejöttünk. A szüleim, én és a kisöcsém. Egy egyszerű nyaralásnak indult, aztán jött az egészségügyi zárlat. Hiába próbálkoztunk, nem engedtek át, így hát nem volt más választásunk.

– A szüleitek?

– Ők nincsenek itt. Próbálják elintézni, hogy hazajussunk – szegeztem fel tekintetem az égre. – Fogalmam sincs, hol lehetnek – szavaimat néma csönd követte. Egyikünk sem szólalt meg, csupán csak egyenletesen lélegezve bámultuk a csillagos eget. – Belegondoltál már, hogy a csillagok, amiket most látunk, már nincsenek is ott? – szólaltam meg végül.

– Tessék?

– Lehet, hogy az a fényes pont – mutattam az egyikre. –, vagy éppen az – vezettem kezem az ellenkező irányba. –, már akkor elpusztultak, mikor mi még meg sem születtünk.

– Baekhyun – szólalt meg egy kis habozás után.

– Igen? – tekintetemet nem emeltem rá, csak kémleltem az apró pontokból fénylő égboltot.

– Ugye, ezek a firkálmányok...

– Nekünk szólnak – fejeztem be a mondatot. – Az eltűnt kilincs pedig csak kedvezmény.

– Hogy értve?

– Először még csak kövekkel dobálóztak és kiabáltak, ezt a különböző üzenetek követték, már egy biopiszoárt is ástak a ház tövébe – nevettem fel szánakozva. – Mi lehet ez után?

– Baek––

– Én csak Luhan miatt aggódom – szakítottam félbe. – Még csak négy éves.

– Melletted nem kell félnie.

– Hm? – kaptam rá tekintetem.

– Bár még nem is ismerlek benneteket, amit eddig láttam, az alapján mindent megteszel érte – húzta mosolyra ajkait, majd vett egy mély levegőt. – Neki pedig ez a legfontosabb.

– Biztos vagy benne? – leheltem magam elé a szavakat.

– A testvéri szeretetet nem pótolja semmi – ezt hallva egyfajta nyugodtság töltött el. Egy óvatos pillantást vetettem a résnyire nyitott ajtó felé, ahonnan rá lehetett látni a csendben szunyókáló fiúra. Összekuporodva próbálta megvédeni magát a hidegtől, amit a ráterített, megtépázott textildarab nem tudott biztosítani. Kezében ott szorongatta imádott mackóját. Szinte elválaszthatatlanok voltak, sőt... – Nagyon vészes? – zökkentett ki gondolataimból mély hangja.

– Tessék? – fordultam felé zavarodottan.

– Azt mondtad, beteg.

– Minden orvos elküld minket. Meg sem hallgatnak, már egyből rávágják, hogy kolera. Pedig tudom, hogy nem az. Láttam már kolerás embert, Chanyeol! Luhan nem az. Nem!

– Tudom, tudom – mentegetőzött ijedten.

– Sajnálom.

– Nem tettél semmi rosszat – rázta meg fejét. – Én is mérges lennék a helyedben.

– Kétségbeesés... nem düh.

– A legjobb lenne, ha holnap elvinnéd megint – éreztem meg gyengéd érintését vállamon, mire kissé összerezzentem.

– Hogy megint elküldjenek?

– Ha ilyen pesszimista vagy, hogy akarsz vigyázni a kisöcsédre? – fordított maga felé, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Szavai hallatán észhez tértem, majd elszánt tekintettel meredtem arcára.

– Igazad van.

– Helyes! – ült egy hatalmas vigyor arcára, majd hátrább lépett. – Nekem viszont mennem kell. Elég nagy fejmosást fogok így is kapni. Jobb lenne minél előbb túl lenni rajta.

– Bocsá––

– Mi történt az ígéreteddel?

– Igen – mosolyodtam el. – Jó éjszakát.

– Jó éjt – intett egy aprót, majd komótos léptekkel elindult az ellenkező irányba. Elámulva néztem utána. Hosszú, karcsú lábait most hanyagul dobálta egymás elé, úgy haladt előre zsebre tett kézzel. Csak ekkor tűnt fel a hatalmas, egyenruhája hátsó részére varrott horgony jel. Biztos valami jelzés.

– Ja, és Chanyeol! – kiabáltam utána, még mielőtt kiballaghatott volna a látókörömből. – Köszönöm!

– Mit? – hallottam meg távolról jövő hangját.

– Az ajtót! – böktem mutatóujjammal a tárgy irányába.

– Ugyan! – legyintett, majd egy újabb vigyort villantva fordult vissza ismét.

– És mindent... – leheltem magam elé bágyadtan. Rendkívül hálás voltam. Nem csak az ajtó miatt, nem csak azért, mert kedves volt. Ő volt az egyetlen, aki nem ítélt el. Az egyetlen, aki felvidított, csupán az önzetlenségével. Talán most először éreztem ilyen hatalmas hálát valaki iránt.

A levegő fülledt volt és dohos. Egy árva lélek sem várt rajtunk kívül a nyitódó ajtóra, sem a rekedtes hangra, amint azt mondja; „Következő!”. A levegő egyre fullasztóbb lett, majd mikor már reményt vesztve léptem volna ki a friss levegőre, a várt ajtónyikorgást követően kiszólt egy férfihang.

– Fáradjanak be – szegezte le fejét, úgy pillantott ki szemüvege mögül. Erősebben szorítva magamhoz a karjaim között lévő fiút sétáltam be a kis helységbe. – Miben segíthetek? – tette fel a kérdést.

– A kisöcsém lázas. Már napok óta alig eszik, és a hasa is megy – tettem le a földre Luhant.

– Nem tudom, észrevette-e, de odakint egy járvány pusztít. Nem lehet nehéz összeszedni – jött a válasz.

– De hisz meg sem vizsgálta!

– Nézze a panaszokat. Egyáltalán nem szükséges – bújt a papírjai mögé.

– Megvizsgálná, kérem?

– Elmennének, kérem?

– Megvizsgálná az öcsémet? – szűrtem a fogaim között.

– Kifáradnának innen?

– Addig nem, amíg meg nem vizsgálja.

– Amögött az ajtó mögött tágasabb – hangja teljesen nyugodt volt. Még annyival sem tisztelt meg, hogy rám nézett volna. Egy mély levegőt véve tettem egy lépést a bejáró felé, majd megálltam. Egy hirtelen ötletnél fogva kiegyenesedtem, és az asztalra csaptam.

– Az istenit! Vizsgálja már meg a gyereket! – rivalltam rá a leghangosabban, ahogy csak tudtam. Megpróbáltam határozott és elszánt lenni, ami sikerült is. Az orvos elkerekedett szemekkel pásztázta kivörösödött arcom és ziháló testem.

Ügyes voltál Baekhyun, csak így tovább!

Fújtatva támaszkodtam a térdemre. Homlokomon a verejték kristályként csillogott, mellkasom gyors tempóban emelkedett fel s le. Szemeimmel a magas katona után kutattam, de sehol nem találtam. Emberek sokasága tolongott, páran meg is lestek. Egyesek szemében kárörvendést véltem felcsillanni, ahogy megpillantották kétségbeesett arckifejezésem. De a legfontosabb dolgot nem láttam. Kezeim ökölbe szorítottam, majd ismét futásnak eredtem, amint megpillantottam... egy horgonyt.

– Chanyeol! – fújtam ki a tüdőmbe rekedt levegőt. Tény és való, hogy az előttem vigyázban baktató személy magyar volt. De ha ő is horgonyos, talán el tud vezetni Chanyeolhoz. Lépteimet lelassítottam, majd kihúzva magam kezdtem követni. Nem kerültem hozzá se közel, se olyan messzire tőle, hogy elveszítsem. Egy darabig csak lófrált, bekukkantott a házak ablakain, rugdosta a kavicsokat. Már kezdett unalmassá válni, és az eleinte még izgalmasnak tűnő „kémkedés” egyre laposabb lett. Ahogy csak távolodtunk az indulóponttól, az emberek fogyni kezdtek, míg a végén egy árva lélek sem maradt rajtunk kívül. Halkan lépdeltem, és a lehető legtöbb tárgyat felhasználtam búvóhely gyanánt. Egyszer csak egy kisebb katonai erődre lettem figyelmes. A kicsiny épületet egy aránylag magas téglafal védte, középen pedig egy hatalmas vaskapu helyezkedett el, a tövében két szintén horgonyos katonával. A követett személy odaballagott, majd mondott nekik valamit, ezt követően mind a hárman eltűntek a kapu mögött. Fellélegezve másztam ki az eddig búvóhelynek használt konténer mögül, és az erőd irányába indultam. Miután alaposan szétnéztem, a falhoz siettem, majd egy mély levegőt véve felugrottam. Sikeresen elkaptam a peremét, majd kissé erőlködve felhúztam magam rá, és azzal a lendülettel leugrottam a másik oldalra.

– Hé! – hallottam meg egy idegen hangot. – Hé, maga mit csinál itt?

– Francba! – kaptam oda a fejem, majd azonnal futásnak eredtem.

– Álljon meg, hallja? Oda nem mehet be! – mit sem törődve velük vetődtem be az épület egyik közeli ajtaján, majd keresni kezdtem. Hallottam a trappolásokat magam mögött. Fenébe! Sietnem kell! Egy hosszú folyosó tárulkozott szemem elé, rengeteg ajtóval. Az ösztöneimre próbáltam támaszkodni, és végigfutva a hosszú úton pillantottam be a helységekbe, de Chanyeol sehol. Ahogy véget ért, balra kanyarodtam, de ismét katonákba ütköztem, így vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot.

– Zsákutca! – szűrtem fogaim között, de mire elindulhattam volna, az eddig utánam loholó katonák utolértek.

– Nagy bajban van, fiatalember – léptek elém. Zihálva néztem fel rájuk, de abban a pillanatban elém lépett valaki.

– Mit akartok? – hallottam meg mélyen búgó hangját. Eddig még nem hallottam magyarul beszélni; a kiejtése tiszta, hanglejtése teljesen megfelelő.

– Ez a zsivány átmászott a falon! – kezdte az egyik.

– Szóltunk neki, de nem hallgatott – így a másik.

– Még csak nem is––

– Lepedő? – kacagott fel Chanyeol. A szó hallatán elvigyorodtam, még sosem hallottam ezt tőle. Az katonák értetlen pillantásokkal illették, mire megköszörülte a torkát. – Hozzám tartozik, szóval békén hagyhatjátok.

– De... – kezdett bele a baloldali katonák egyike, majd inkább becsukta a száját. – Igenis!

– Most pedig mehettek a dolgotokra – vetette oda szemrehányóan. A férfiak csak némán megfordultak, és határozott léptekkel visszaballagtak a helyükre. Az óriás felém fordult, majd a szemembe nézett. – Történt valami?

– Velem kell jönnöd! – kaptam keze után. – Útközben elmesélem.

Gyors léptekkel közelítettük meg a már telifirkált házat.

– Luhannal történt valami? – aggódva pillantott rám.

– Elvittem orvoshoz. Először még nem akarta megvizsgálni, de sikerült kiharcolnom. Luhan... alultáplált. Nem eszik, alig iszik vizet és nem is akar. Azt mondja, hogy nem szeretné elélni az élelmünket, és sehogy sem tudok hatni rá – estem pánikba.

– Nyugodj meg. Nem lesz baj – lihegte, majd amint odaértünk a házhoz, kicsaptam az ajtót.

– Luhan! – szaladtam oda a földön heverő fiúhoz. – Luhan! – ragadtam meg vállát, mire egy hatalmasat ugrott. Megkönnyebbülten felsóhajtva öleltem szorosan magamhoz. – Jól van, jól van.

– Valami rosszat csináltam? – a halk szavak erőtlenül hagyták el ajkait.

– Nem, nem – szorítottam magamhoz. – Nincsen semmi baj, nincsen – nyomtam csókot halántékára, majd ismét mellkasomhoz húztam a fejét. Halk szuszogása zene volt füleimnek, majd mikor már az én légzésem is lenyugodott, eltávolodtam tőle. – Nézd csak, hoztam valakit.

– Hm? – kukucskált ki mögülem, és mikor meglátta a vendégünket, felderült az arca.

– Chanyeol!

– Igen! – rázogatta hatalmas tenyereit, minek köszönhetően az apró fiúcska felnevetett.

– Képzeld, voltunk orvosnál – kezdett bele a mesébe, mire lassan felálltam.

– Tényleg? És mit mondott?

– Azt nem tudom. Valami ennivalóról beszélt, meg aláásottságról – próbált visszaemlékezni, mire akaratlanul is elhagyta torkom egy halk kuncogás.

– Aha! – nyúlt hirtelen zsebébe, majd keresgélni kezdett valamit. – Gyere ide egy kicsit – guggolt le, hogy kiegyenlítse a magasságkülönbséget. Luhan készségesen battyogott oda hozzá, majd kíváncsian kémlelte az óriás kezét. – Tudod, az ilyen ügyes gyerekek, mint te, megérdemlik az ajándékot.

– Ajándék?

– Így van – nyitotta ki ujjait, így a fiú megpillanthatta a tenyerében lévő cukorkát.

– De szép! – száját tátva ámult el.

– És finom is – helyeselt az idősebb, majd megfogva a másik apró kezét nyomta bele az édességet. – A tiéd.

– De jó!

– Mit illik ilyenkor mondani, Luhan? – szólaltam meg lágy hangon.

– Köszönöm szépen! – hangsúlyozta a szótagokat.

– Hát, nagyon szívesen!

– Nézd, Sehun! – sietősen totyogott át a másik szobába, hogy elmesélje a történteket a kis barátjának. Mosolyogva néztem utána, majd egy váratlan érintés zökkentett vissza a valóságba. Hálásan pillantottam fel Chanyeolra, ő pedig félénken viszonozta.

– Bocsánat, hogy iderángattalak.

– Mindig megszeged az ígéreted?

– Umm... köszönöm – lágy hangom hallatán még magam is meglepődtem. – Nem tudom, hogyan akartam, hogy segíts, csak szükségem volt valakire.

– Bármi baj van, szólj – simított végig karomon, mire kirázott a hideg.

– Rendben.

– Megígéred? – aggódó tekintettel pásztázta arcom.

– Megígérem – mondtam határozottan, tekintetem pedig mélyen az övébe fúrtam.

Ekkor még magam sem tudtam, hogy mit vállaltam el ezzel ez egyetlen szóval.

Szemeim elkerekedtek, az állam pedig a földön landolt. A szívem egyenletes tempója a kétszeresére gyorsult, a légzés pedig egyre nehezebbé vált. A pilláim mögött leledző könnycseppek kétségbeesetten csordultak le arcomon, majd az államnál gyűltek össze. Az elém tárulkozó látványt képtelen voltam felfogni, a körülöttem lévők csak nevettek, vagy épp tudomást sem vettek rólam. Az eddig még firkálásokkal díszített ház most már teljesen romokban állt. Az ajtó tárva-nyitva, a bent lévő bútorok összezúzva, az – amúgy is rozoga – fal pedig darabokban hevert a talajon. Romba döntötték az otthonunk. Semmink sem maradt. Semmink. Szorításom erősödött a nyakamba szuszogó fiú körül, majd óvatos léptekkel megközelítettem a házat. Az egykoron még ép konyhában a faasztal darabjait véltem felfedezni. A kenyér szétszórt morzsái és az agyontaposott almák maradványai szinte teljesen belepték a kőalapzatot. Semmink sem maradt. Csak most ne hagyd el magad, Baekhyun. Erősnek kell maradnod! – mondogattam magamban, miközben a már rég kikívánkozó zokogásomat tartottam vissza. Valahol még mindig fénylett a remény sugara. Mély levegőt véve fordítottam hátat az eddigi életünknek. Szabad kezemmel letöröltem könnyeim, majd elszánt arckifejezéssel és határozott léptekkel indultam meg az erőd felé.

Hatalmas tömeg zsibongott a kapu előtt. Magyar szitkozódásokkal dobálóztak, az előttük lévő katonákat nem kímélve, akik alig bírták visszatartani őket.

– Mi a... – bukott ki belőlem hirtelen. Luhan mocorogni kezdett, majd bágyadtan emelte fel a fejét.

– Hol vagyunk? – csapta meg fülemet álmos hangja. Nem tudtam választ adni a kérdésére. A tömeg egyre hangosabb lett, én pedig lassan már reményt vesztve zuhantam magamba.

– Nyugalom, emberek! – kiabált le az egyik katona a fal mellett lévő emelvényről. – A híd megnyitása érdekében nem tehetünk semmit! Kérem, csillapodjanak le! – semmit sem használt.

– Kapaszkodj erősen! – dobtam fentebb Luhant, majd a tömeg közé fúrtam magam. A zaj innen sokkal hangosabbnak tűnt, a levegő pedig fullasztó volt. Próbáltam félrelökni az utamba kerülőket, ami kisebb-nagyobb sikerrel ment is, de az oldalamba fúródó könyököket sehogy sem tudtam elkerülni.

– Chanyeol! – kiáltottam el magam, de semmi haszna nem volt. Egyre jobban zsúfolódtunk, egyre többen lökdösődtek, majd egy eszement hirtelen ötleténél fogva kövekkel és egyéb tárgyakkal kezdek dobálózni.

– Bátyus... – nyöszörgött Luhan.

– Itt vagyok, nincsen semmi baj – simogattam hátát, miközben az előrejutásért küzdöttem, ami kudarcba fulladt. Egy erős csapást éreztem oldalról, ami teljesen kibillentett az egyensúlyomból. Az egyetlen dolog, amit észleltem, az a kemény talaj volt, amely egyáltalán nem kímélt; durván csapódtam le rá. Szerencsére sikerült a fenekemre érkeznem, Luhannak így nem eshetett baja, de ami ezután jött, az maga volt a pokol. Az emberek nem néztek lefele, csak maguk elé kiabálva tapostak előre, mindent figyelmen kívül hagyva. Minket is. Hátamat és fejem, mintha téglákkal dobálták volna. Szememet összeszorítva bújtattam biztonságba öcsémet, és úgy próbáltam helyette is felfogni az ütéseket. A gondolkodás ebben a pillanatban a legnehezebb dolgot jelentette a számomra. Azonban az egyik pillanatban egy erős kéz ragadta meg karom, ezzel kényszerítve arra, hogy nézzek fel. Zihálva meredtem az óriás szemeibe, ő pedig azonnal cselekedett; kikapta Luhant a kezeim közül, engem pedig csuklómnál fogva ragadott meg és húzott fel. Azonnal utána kaptam, és erősen megmarkoltam egyenruhájának szélét, miközben ő buldózerként tört előre. De nem a kapu irányába. Amint kikerültünk a tömegből, az erődöt megkerülve kezdtünk rohanni a közeli erdő fele, amilyen gyorsan csak tudtunk.

– Au! – szisszent fel, amint a hideg vizes textília hozzáért a sebhez.

– Bocsi! – húztam el a kezem, majd aggódva pásztáztam orcáját.

– Csináld – vett egy mély levegőt, majd behunyta a szemeit. Bal kezemet óvatosan tarkójára vezettem, úgy próbáltam tartani a fejét. Ismét a bőréhez érintettem az anyagot, mire kissé összerezzent. Óvatosan itattam a vért, próbáltam minél pedánsabb lenni, de így is elkerülhetetlen volt, hogy egyszer-kétszer ne érjek bele egy kisebb karcolásba.

Nem sokkal, miután elfutottunk, Chanyeol egy kis erdei kunyhóhoz vezetett. Arca és felsője vértől ázott, egész teste remegett. A legzaklatottabbnak mégis Luhan bizonyult. Félelmet tükröző tekintettel reszketett az óriás erős karjaiban. Féltem. Ebben a pillanatban rettentően féltem. Nem tudtam, mi folyik odakint, nem tudtam, hogy egyáltalán mi fog ezután történni. A sorsra voltunk ítélve, ami eddig egyáltalán nem kímélt minket.

– Au! – szisszent fel ismét, ezúttal a combomhoz kapva. Érintésére összerándult a gyomrom, egy pillanatra abba is hagytam a tisztogatást, de úgy tűnt, őt egyáltalán nem zavarja. Torok köszörülve folytattam tovább, majd amikor a legcsúnyább sebhez értem, vettem egy mély levegőt.

– Ez lehet, kicsit fájni fog – érintettem homlokához a kendőt, mire arca eltorzult, és erősebben rászorított combomra. – Mindjárt kész – bíztattam.

– Az elsőnél is ezt mondtad – nyöszörgött keserűen.

– El sem hiszem, hogy katona vagy – forgattam meg szemeim.

– Az ilyeneket nem bírom, jó? – nyitotta ki pilláit, mire mindketten megdermedtünk. Arcunk között alig volt tíz centiméter, szinte éreztem leheletét bőrömön. Tarkóján lévő kezemnek ujjai észrevétlenül kúsztak tincsei közé, és kezdtek játszani velük. A magasságbeli különbség felcserélődött; én térdeltem fölötte, így most neki kellett felnéznie. Óriás tenyerével csigatempóban kezdett felsimítani combomon, mire ajkaimat elhagyta egy halk sóhaj. Ügyelt rá, hogy alaposan bejárjon minden területet, majd mikor fenekemhez ért, kissé belemarkolt, ennek köszönhetően ismét eleresztettem egy visszafogott nyögést, a szemkontaktust meg nem szakítva. Alsó ajkát beharapta, majd úgy haladt tovább, miközben az ujjaival apró köröket írt le a hátamra. Egyre szaporábban vettem a levegőt, végtagjaim remegni kezdtek. Másik kezemmel vállába kapaszkodtam, úgy próbáltam megtartani elgyengült testem. Hosszú ujjaival könnyedén simított végig gerincem vonalán, mire erősen beharaptam ajkam. Tarkómon gyengéd táncot lejtett csontos tagjaival, én pedig minden egyes tettét követően erősebben markoltam rövid tincseit. Éreztem, ahogy elvesztem az önkontrollt, és ez egyáltalán nem tetszett. Szám teljesen kiszáradt, és ezt látszólag Chanyeol is észrevette. Rutinszerűen benedvesítette ajkait, majd a sajátjaim felé kezdett közeledni. Egy pillanatra még az ütő is megállt bennem. Férfias illata egyre erősebb lett, és egyre jobban kitöltötte a tüdőm. Fejemmel én is közeledni kezdtem, most már csak egymás párnáit kémleltük. Forró lehelete csiklandozta bőrömet, pilláimat óvatosan lehunytam, viszont abban a pillanatban megálltam. Hajába markolva húztam hátrébb fejét, majd orcámat övéhez nyomtam. Összeszorítottam szemeim, miközben légzésemet próbáltam lelassítani. A szívem majd kiugrott a helyéről, a történteket még most sem bírtam felfogni.

– Ne... – pihegtem fülébe.

– S-sajnálom. Én...

– Shh – lazítottam el ujjaim, és ismét masszírozni kezdtem fejbőrét. Lassan eltávolodtam tőle, majd ajkaim a homlokához nyomtam. Apró puszit hintettem édes bőrére, ezt követően orrommal végigsimítva rajta döntöttem homlokom övének. – Ne sajnálj semmit – leheltem halkan magam elé, a következő pillanatban pedig két erős kar fonódott a derekam köré. A pár pillanatig tartó némaságot mély dúdolása törte meg. Ismét az a dal. Tudtam, hogy ismertem valahonnan. De nem jöttem rá, honnan. Felbátorodva csatlakoztam hozzá, hátha valahonnan beugrik, de teljes volt a sötétség.

– Mmm – mosolyodott el. – Csodás hangod van.

– Melyik ez a dal? – távolodtam el tőle.

– Az altatódal.

– Az altatódal... – ismételtem meg halkan, mire felvillant egy emlékkép. – Hát persze! – világosodtam meg.

– Mi az?

– Ez az a dal, amit édesanyánk régen énekelt nekünk – mosolyodtam el a szép emlékek gondolatára.

– Baekhyun... – lehelte halkan.

– Igen?

– Én... hazudtam.

– Tessék? – néztem értetlenül. – Ezt most nem értem.

– Hazudtam, amikor azt mondtam, hogy hajóval hoztak ide. Valójában... megszöktem – bökte ki végül. – Éppen egy gyakorlatról tértünk vissza, mikor azt a hírt kaptam, hogy a nővérem megbetegedett. – fogott hozzá a meséléshez. – Napokig virrasztottam. Nem bírtam másra gondolni, csak, hogy látni akarom, így amikor hajóra raktak minket, hogy támadást indítsunk az idegen erők ellen, megszöktem. Rengeteg ellenőrzésen kellett átesnünk, és kihasználva a hatalmas tömeget, elslisszoltam. Magam sem tudom, hogy kerültem ide, hajókon utaztam és egyszer csak... – nézett magára. – Itt lettem.

– Ha már itt tartunk, én sem mondtam igazat – engedtem ki a tüdőmbe szorult levegőt. – Nem nyaralni jöttünk ide, hanem anyámék a katonaság elől próbáltak menteni. Ez részben sikerült is, de ekkor jöttek a zárlatok. A kolera megfertőzte édesanyámat, apám pedig kétségbeesetten hagyott itt minket. Nem tudom, hol lehet, vagy, hogy él-e még. Semmit – leheltem halkan.

– Baekhyun – suttogta, miközben kezével gyengéden végigsimított arcomon. Mosolyra húztam ajkaim, majd megráztam a fejem.

– Luhan az egyetlen, aki maradt nekem – tekintetem hátravetettem az összekuporodott fiúra. Mellkasa lassan emelkedett fel és le.

– Elképesztő, hogy ezek után is milyen mélyen bír aludni.

– A házunk... lerombolták – gyűltek ismét rakoncátlan könnycseppek szemeimbe. – Mindent tönkretettek, és ő erről semmit nem tud. Az állapota egyre rosszabb, nem akar semmit sem enni – vettem szaporán a levegőt. – Mindenünk odalett, Chanyeol. Ha őt is elvesztem, azt nem bírnám ki.

– Minden rendbe jön, Baekhyun. Nyugodj meg.

– Talán jobb lenne, ha most lefeküdnék – választ nem várva koslattam hátrébb, majd elgyengülve estem négykézlábra. Halkan közelítettem meg az álomvilágban járó csöppséget, ezt követően erőtlenül roskadtam le mellé. A fejemet a karomra fektettem, és úgy néztem a másik csodaszép arcát. Mocorgást hallottam magam mögül, majd a következő pillanatban valaki a kezem után nyúlt.

– Csak, hogy tudd, mi mindig veled maradunk – hangja a szokásosnál is komolyabb volt. Válaszképp csak rászorítottam kezére, szemeim pedig lehunytam.

– Tudom – tátogtam kimerülten, és teljesen átadtam magam a fáradtságnak.

– Bátyus – hallottam meg Luhant. – Bátyus.

– Hm? – nyitogattam pilláim álmosan. – Tessék?

– Találkozhatok Sehunnal? – elhaló hangja teljesen megrémisztett.

– Miről beszélsz?

– Sehun azt mondta, hogy most már találkozhatunk.

– Luhan, nem értem, miről beszélsz – küzdöttem magam ülésbe, majd a homlokára tapasztottam tenyerem. – Luhan... – szorult tüdőmbe a levegő, amint megéreztem szinte égető bőrének tapintását. – Chanyeol! Chanyeol, ébredj! – ráztam meg a mellettem elterülő óriást.

– Történt valami?

– Luhan... eszméletlen forró! – estem pánikba. – Csinálj valamit, kérlek!

– Nyugodj meg, Baekhyun. Fő a––

– Hogyan nyugodnék meg? Chanyeol, csak vigyük valahova, akárhova. Ahol tudnak neki segíteni! – rivalltam rá, mire összerezzent.

– Jó, jó – vett egy mély levegőt, majd behunyta a szemeit. Úgy látszott, gondolkodott valamit. – Innen északnak van egy kisebb bázis. Nagyon régen voltam arra, nem tudom, hogy vannak-e o––

– Életmentő vagy! – szakítottam félbe, majd sietősen a karjaimba kaptam a megszeppent apróságot.

Erősen szorítottam magamhoz a már egyáltalán nem nehéz fiút. Fejét mellkasomnak döntötte, és úgy próbált lélegezni. A szemeit csukva tartotta, vékony, csontos ujjaival szorongatta a rongyos mackót. Bordái élesen kirajzolódtak, a testén lévő kisebb horzsolások mostanra már elég láthatóvá váltak.

– Tartsd erősen Sehunt! – adtam ki a parancsot, miközben egyre gyorsabban lépdeltem előre, a mögöttem loholó fiúra is ügyelve.

– Bátyus... – elhaló hangja hallatán még a víz is kivert.

– Minden rendbe jön, csak tarts ki!

– Álmos vagyok...

– Ne aludj el! Nem szabad, Luhan! – haraptam be erősen ajkaim, azt gondolva, így talán visszatarthatom előbuggyanó könnyeim.

– Baekhyun... – nevem hallatára összerezzentem. – Állj meg.

– Ha megállok, nem érünk oda!

– Baekhyun... – szorítása gyengült nyakam körül, mire újabb könnyzápor közepette rápillantottam.

– Igen? – hangom nevetségesen magas volt, látásom pedig a másodperc törtrésze alatt elhomályosult.

– Köszönöm – szavai félelmetesen hangzottak, amint elhagyták cserepes ajkait. Tekintete üres volt, az egykoron még boldogságtól viruló arca nyugodtságot tükrözött. Lassan szívta a tüdejébe az éltető oxigént, nyakam körül lévő karja pedig elgyengülve esett vállamra. Semmi élet nem volt a kinézetében. Egy félholtat szorongattam a karjaim között.

– Szeretlek – leheltem halkan, majd elsöpörve gondolataimat indultam meg óriás léptekkel előre.

– Milyen gyönyörű... – szegezte tekintetét az égre.

– Csak szorítsd a mackót, kérlek!

– Lebegek... – esett le mellkasáról a karja, de a plüsst nem engedte el.

– Luhan! – zokogtam fel harsányan.

– Tarts... ki...

– Ezt nekem kéne mondanom! – szorítottam össze pilláim, majd ahogy felnéztem, megláttam egy hatalmas kéményt. Megkönnyebbülten zokogtam fel, és éppen szólásra nyitottam volna ajkaim, mikor megéreztem valami puhát a lábam alatt. Ledermedtem. Belül ordítottam, ki akartam törni, de a testem teljesen mozdulatlanul állt.

– Baekhyun, ott van a bázis! – éreztem meg Chanyeol érintését vállaimon, de még ez sem segített.

– Sehun... – leheltem elhalóan. – Sehun a lábam alatt... – az óriás csendben maradt. Ajkaim és a testem remegni kezdtek. A gyomromból induló hatalmas görcs kitörni készült. Útja felfelé tartott, végigmarva ezzel a légcsövem, a tüdőm, de legfőképp a szívem. Fogaim a húsomba mélyesztettem, úgy próbáltam lelassítani a belőlem előtörő áradatot. Fejem előrecsuklott, majd amilyen halkan csak tudtam, zokogni kezdtem. Lábaim elgyengültek, majd a testem a földre zuhant. Kétségbeesetten borultam rá élettelen testére, de a belülről mardosó fájdalom sehogy sem akart megszűnni. Egy gyengéd érintést éreztem bal vállamon, ezt követően egy hatalmas tenyér siklott szemeim elé.

– Ne nézz rá – mélytónusú hangja most egészen másképp búgott.

– Luhan! – zokogtam fel hangosan, miközben ujjaimat Chanyeol karjaiba mélyesztettem. Végleg összetörtem. Az üresség hatalmas marka iszonyatosan nagy erővel szorította össze szívemet, de nem annyira, hogy megálljon.

Sorban vesztettem el mindenem, amim volt, végül csak a kínt hagyták meg nekem. A kínt, mellyel egész életemen át együtt kell élnem. Azt a kínt, amiből sosem gyógyulok már ki.

– Ezek után nem tudtunk mást tenni, mint tétlenül várni a sors következő fintorát. A kolera megkövetelte az áldozatait; alig egy év alatt mintegy negyed millió ember. Szörnyű. És a legszörnyűbb volt átélni.

– Mi történt Chanyeollal? – ütötte meg fülem egy érdes hang.

– Egy igazi hős lett a számomra. Miután Luhannak megadtuk a végső tiszteletet, a sebei alig akartak begyógyulni. Ki gondolta volna, hogy pár felületi sérülés miatt vesztem el őt is. Elképesztő volt. Még az utolsó napjaiban is harcolt a boldogságomért. Nem láttam még embert mosollyal az arcán meghalni.

– Maga egy igazi harcos! – veregette meg a vállam a mellettem ülő, mire elkezdtek tapsolni. A reakcióra elvigyorodtam, de ez sem tartott sokáig, mert egy fehérruhás nővérke megzavarta.

– Mi ez a nagy lárma, fiúk? Nem úgy volt, hogy éhesek?

– Kész az ebéd? – eszmélt fel az egyik.

– Remélem, megint olyan finom csirke van, mint a múltkor – ezzel megkezdődött a hatalmas nagy zsivaj. Mindenki nyüzsgölődni kezdett, az ajtó felé pedig megnyílt az út. Egyedül ketten maradtunk bent a kis helységben.

– Úgy látszik, ez már csak emlék marad – remegtem erőtlenül. Az ablak mögötti táj fehérben pompázott. Az ablakra fagyott dér gyönyörű virágformákat alkotva tündökölt, mint ezernyi csillag. Még azok a csillagok is, amik már akkor elpusztultak, mikor mi még meg sem születtünk.

– Mehetünk, uram? – hallottam meg a jól ismert pösze hangot.

– Persze, Sehun. Menjünk.