3. forduló - Souris

Cím: Amiről nem írt a Képes Krónika

Szereplők: Sehun, Kázmér (Kaizmér) herceg, Suho, OOC: Sándor, Sándor fia János, Béla, Zách Klára

Szavak száma: 3160

Műfaj: angst, crossover, dráma, kicsi humor

Figyelmeztetések: Szereplő halála, cliffhanger, csúnya beszéd, yaoi (igazából csak az olvasó gondolataiban szándékoztam felébreszteni a gondolatát)

Leírás: Az EXO egy kis kirándulást tesz Visegrádon, ám a túra nem mindenkinek úgy alakul, ahogy előre eltervezték.

Megjegyzés: Próbáltam olyan történelmi eseményt keresni, ami ismert, de egy kevésbé ismert vagy részletezett aspektusát próbáltam megragadni. Hálás köszönettel tartozom ezért a Wikipédiának, Jókai Mórnak és Arany Jánosnak, valamint annak az embernek, aki lehetővé tette, hogy a cselekmény helyszínét testközelből is megismerhessem.

A gyönyörű Zách Klára

Amiről nem írt a Képes Krónika

– Ennyi! – kiáltotta Baekhyun kifulladva. – Én egy lépést sem teszek tovább.

– Ugyan már, hiszen mindjárt ott vagyunk. Ez egyébként is csak egy laza kis túra – fordult hátra Chanyeol, de azért türelmesen nézett a másik fiúra. A többiek is mind megálltak, várták, hogy Baek összeszedje magát.

Az igazat megvallva azért nem volt olyan egyszerű a túra, tekintve hogy hőseink már jó ideje menetelnek, és nem igazán szoktak hozzá az efféle kalandokhoz. A friss levegő és a fák közül néha előbukkanó csodás látvány azonban kárpótolta őket.

A rengeteg kemény munka és nem túl vidám év után az SM úgy döntött, itt az ideje, hogy a fiúk egy kicsit kikapcsolódjanak, így engedélyezett nekik egy „kisebb” kiruccanást, ahová ők szeretnék. Persze több se kellett nekik, rögtön előkaptak egy világtérképet, majd egy darts tű segítségével ki is választották úti céljukat – Visegrádot.

Így kerültek hát hőseink piciny országunkba, és kitartóan rótták a turistaösvényt fel a hegyre, a fellegvár felé.

Szép idő volt, friss levegő, gyönyörű táj és nyugalom; egyedül az szegte kedvüket, hogy vezetőjük szinte megállás nélkül az ország, és főleg a város történelmével untatta őket. Ez még megbocsátható is lenne, ha egy helyi idegenvezetőről lenne szó, de sajnos nem: az önjelölt történelemtanár Junmyeon volt. Az, hogy honnan tudott ennyit erről a helyről, mindnyájuk számára rejtély.

Egyedül talán Sehun volt, aki nem tudta élvezni a helyzetet. Nem volt fáradt, mint Baekhyun, a rovarok sem zavarták (Taóval ellentétben), az viszont mérhetetlenül elkeserítette, hogy Luhan nem lehet velük. A többiek is tisztában voltak ezzel; eleinte vigasztalták, próbálták felvidítani, de néhány eredménytelen hónap után rájöttek, hogy a maknae feladata, hogy ezt egyedül feldolgozza.

Rövid pihenőt tartottak egy kereszteződésnél, amíg Suho a térképet tanulmányozta.

– Szörnyű, hogy ezen a helyen még wifi sincs – dünnyögte Jongdae, mire a többiek helyeslően bólogattak. – Ki tudja, mennyi idő, amíg megtalálja a helyes azon a vackon.

Tulajdonképpen egy egyszerű elágazásról volt szó, ahol az egyik út a fellegvárhoz vezetett, a másik egy emlékműhöz, meredeken húzódva a hegyoldalban.

– Arra menjünk! – mutatott Junmyeon az utóbbi felé. A fiúk kételkedve nézték a szűk kis ösvényt, de nem szóltak egy szót sem. Lassan, libasorban haladtak, legelöl Suho, leghátul pedig Yixing. Halkan énekelgettek, teljesen véletlenszerű dalszövegrészleteket, amik épp eszükbe jutottak, önmaguk és egymás szórakoztatására, mintha nem is ez lenne a hivatásuk. Nem sokáig tartott az út, hamarosan elérték az emlékművet: egy hatalmas, kőből faragott V betűt. Az előtte álló tábla nem sokat mondott nekik, a kilátást pedig ők nem tudták szavakba önteni. A mélyben, meredeken alattuk a déli napfénytől ezüstösen ragyogó folyó bal kéz felől egy éles kanyarral lépett be a völgybe, majd lassan folyt tovább jobb kéz felé. A túloldalt kicsi, békés városka feküdt a zöld dombok lábánál.

– Azta! – szakadt ki mindenkiből szinte egyszerre.

– Pofás, nem igaz? – vigyorgott Suho, és úgy nézett a többiekre, mintha ő találta volna fel a spanyolviaszt.

– Azért csak ne legyél ennyire büszke, térképet olvasni bárki tud – bökte oda neki Sehun, ahogy elment mellette, de a leader csak egy mosollyal és egy vállpaskolással reagált.

Kyungsoo leült az egyik padra az ösvény mellett és a táskájában kezdett matatni. Candy (aki természetesen nem maradhatott otthon) izgatottan kiugrott Tao kezéből vakkantva odaszaladt hozzá.

– Úgy bizony, jól sejted – vakargatta meg a füle tövét Kyungsoo. – Most ebédelni fogunk.

Mindannyian örömmel fogadták a hírt. Miután elpusztították az összes szendvicset, elindultak visszafelé. Időközben néhány felhő kúszott az égre, eltakarva a napot, és a fiúk jókedve valahogy alábbhagyott. Szótlan baktattak egymás után.

– Vigyázz! – ragadta meg hirtelen Jongin az előtte haladó Minseok kezét. Épp időben: ha még egy lépést tesz, egy magasból lezúduló nagyobb darab kő épp fején találta volna. Néhány pillanatig mereven, lélegzetüket visszafojtva álltak, aztán Junmyeon törte meg a csöndet.

– Nézzetek a lábatok elé, és a fejetek fölé is.

Továbbmentek, de most halkan sustorogtak.

– Szerinted szándékosan dobta le valaki azt a követ?

– Lehet, hogy egy ent!

– Nem néztél te túl sok Gyűrűk Urát? Entek nem léteznek, te káposzta!

– Honnan tudod? Lehet, hogy csak alszanak.

Ez az izgalmas párbeszéd Baekhyun és Chanyeol között folyt, majd hamarosan heves vita lett belőle. Annyira belemerültek, hogy észre sem vették az újabb követ – ahogyan az őket hallgató Sehun sem. A nagyjából férfiökölnyi mészkődarab olyan hirtelen zuhant lefelé a hegyoldalon, hogy a maknae már nem tudott félreugrani előle.

– Ne, Sehun! – ordított fel Yixing, de akkor már késő volt.

~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~

– Sehun! Sehun!

A maknae hallotta, hogy valaki a nevét kiáltozza. Hasogatott a feje, és ahogy kinyitotta a szemét, a nap olyan élesen tűzött bele, mintha direkt ez lett volna a célja. Egy pillanattal később egy alak kúszott a látóterébe, a fény miatt nem látta az arcát.

– Aish – nyögte, ahogy megpróbált felemelkedni, de feje visszahanyatlott a földre.

– Ehun! – kiáltotta az ember, Sehun pedig rájött, hogy nem hozzá beszél. – Megtaláltam, ehun vagyunk-e!

– Aish… – ismételte Sehun, mert mást nem tehetett.

A férfi kicsit arrébb hajolt, így a maknae már ki tudta venni az arcvonásait. Kopaszó, ötven feletti pasi, dús, egykor talán élénkbarna, most szürkés szakállal és bajusszal. Sehun szájához tolt egy flaskát, a másik kezét pedig a feje alá tette. Sehun kortyolt a borból; az ital ízét még sokáig érezte a szájában, de egy kicsit jobban érezte magát.

– No! – dünnyögte az idegen, miközben talpra állította. – Megmaradsz-e, fiam?

– Azt hiszem. – Sehun megdörzsölte a szemét. – Hasogat a fejem.

– No azt meghiszem. Szép kis gugád nőtt rajta. – Alig mondta ki, a fiú felszisszent. – Gyerünk, majd ellátnak az ispotályban!

Azzal megfordult. Sehun csak most vette észre a mögötte várakozó lovat. Valami nagyon furcsa volt. Ahogy jobban megnézte a férfit, feltűnt, milyen különös ruhát hord: valami tunikaszerűség volt, sötétkék, majdnem fekete anyagú, ezüst díszítéssel; oldalán hosszú kard. Ez egy kicsit visszarettentette Sehunt, de annyira nem, hogy ne kérdezze meg:

– Hol vagyok?

– Hogy hol? – nézett rá vissza a férfi. – Hát a király városában.

– Minas Tirith? – Ez volt Sehun első gondolata, és biztosra vette, hogy álmodik. A fene essen Chanyeolba és a filmmániájába!, gondolta.

– Dehogy! Ez, fiam, Visegrád.

– Ó.

Újabb férfi jelent meg lóháton. Fiatalabb volt, mint a másik, talán Sehunnal egyidős.

– Minden rendben, atyám? – nézett az öregre.

– Az majd elválik – felelte amaz, és felszállt a lovára. – Itt ez az ifjú, istentelen nagyot zuhanhatott, mert azt se tudja, hun van. Elvisszük az ispotályba, onnan meg majd az Isten rendezi.

Sehun tehát velük ment, mást ugyanis nem nagyon tehetett. Az úton lefelé a városba megmondta a nevét, hogyan került ide (nem mindent persze, kihagyta például az idolságot és hogy honnan jött – jobbnak látta ugyanis, ha erről nem tudnak), valamint ő is megtudta, hogy az idősebb férfi Hanvai Sándor, a másik pedig a fia, János, és mindketten a királyi udvarban szolgálnak.

– A királyt – mesélte Sándor – háromszor koronázták meg, s én mindegyiken ott voltam! Megkoronázták őt az Úr ezerháromszázegyedik, ezerháromszáznyolcadik és ezerháromszáztizedik évében is. Ennek meg épp huszadik éve már! Ilyen királya, mint ez, egy se volt még a magyarnak!

Sehun gyors fejszámolást végzett. Sándor beszámolója alapján ő Visegrádon van és 1330-at írnak, pedig amikor reggel felkelt, még 2015 volt.

Biztos csak álmodom, gondolta. Junmyeon hyung telebeszélte a fejem történelemmel és azért álmodom ilyesmit. Élesen lüktető feje és sajgó horzsolásai azonban másról árulkodtak.

De az nem lehet.

Időutazás nem létezik.

Az ispotályban egy szerzetes egy jókora lapáttal visszaadta Sehun fejének eredeti formáját, majd vizes borogatást tett rá, végül gyógyfüvekből teát készített, hogy elmúljon a fájdalom és a kellemetlen érzés. Mivel nem volt hová mennie, Sehun maradhatott ott éjszakára, bár azért kapott néhány gyanakvó pillantást. Szegényes és nem túl ízletes vacsorája után azonnal lefeküdt a szalmaágyra. Kényelmetlen volt, viszketett tőle a háta és még sokáig nem tudott aludni. Abban reménykedett, hogy amikor majd felébred, újra otthon, vagy legalábbis a saját idejében lesz.

Másnap reggel azonban csalódnia kellett: ugyanaz a szerzetes ébresztette, aki előző este ellátta a sérüléseit.

– Ébresztő, Sehun uram! Sándor fia János uraság van itt magáért!

Sehunnak kellett pár perc, hogy eszébe jussanak az előző nap emlékei és felidézze, ki is az a Hanvai uraság. Legszívesebben visszahúzta volna a fejére a takarót, hogy sírhasson, de nem tette, inkább gyorsan megmosdott egy tál hideg vízben.

– Most mondd meg, Oh Sehun. Hogy a fenébe kerültél ekkora bajba, és hogy fogsz kikeveredni belőle?

János odakint várta, ezúttal egyedül.

– Jó reggelt! – köszöntötte. – Jöjj velem, Sehun, atyám látni kíván.

Semmi további magyarázat. Sehunnak ettől a mondattól görcsbe rándult a gyomra, de próbált nyugodtnak látszani. János annyira hivatalosnak tűnt, hogy nem is tudott másra gondolni, csak hogy mi történik most.

Egyenesen a királyi palotába mentek. Sehun meglepődött, de aztán eszébe jutott, hogy tegnap említette is Sándor, hogy itt dolgozik. Legnagyobb megdöbbenésére az őrök szó nélkül átengedték a kapunk, de azt észrevette, hogy bármerre haladnak, mindenki őt nézi. Végül megálltak egy súlyos faajtó előtt.

– Itt vagyunk; nekem most mennem kell, dolgom van másutt. De atyám odabent vár. Ég veled! – búcsúzott el János.

– Viszlát! – szólt utána Sehun. János megtorpant, de nem fordult meg, majd egy pillanat után újra elindult. Sehun furcsállta, de nem szentelt neki különösebb figyelmet.

Ahogy bekopogott az ajtón, azon gondolkodott, vajon ezt meghallották-e odabent. Töprengésére hamarosan egy „Lépj be!” volt a válasz. Lenyomta a hideg vaskilincset és az ajtó kitárult.

Odabent vidám tűz ropogott a kandallóban, előtte egy széken Sándor ült, de felállt, hogy üdvözölje a vendéget.

– Gyere beljebb, messzi földről jött ifjú! Mert bár nem mondtad, sejtem, hogy távol van innen a te hazád.

Sehun nem szólt semmit, de közelebb lépett, majd leült a másik székre, amelyet Sándor mutatott. Visszautasította a kínált bort, de az eperből vett. Kissé éretlen volt még, de azért finom.

– Tudod-e miért hívattalak ide? – nézett rá hirtelen komolyan Sándor, Sehun pedig csak a fejét rázta. – Igencsak felkeltette az érdeklődésem a te hirtelen felbukkanásod, különös történeted, furcsa megjelenésed. Elmondásod alapján nem egyedül érkeztél, de azt nem árultad el, mennyien vagytok, és hol vannak a társaid. Talán ez utóbbit te magad sem tudod. Halld hát, amit most mondok neked: tegnap, miután elváltunk, átkutattam az erdőt néhány hű emberemmel, de nem találtunk egy árva lelket sem.

Sehun felsóhajtott; maga sem tudta eldönteni, hogy ez jó vagy rossz hír. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy a többiek nincsenek itt, vagyis ekkor, de egyben azt is, hogy teljesen egyedül van.

– Ha nem mondasz semmit, hát legyen. Nem kényszerítelek, mert nincs rá hatalmam és nem is akarom megtenni. Azonban lenne itt valami. Nem engedhetlek egykönnyen elmenni innen.

Mi az, csak nem tömlöcbe akar vetni?, gondolta Sehun kétségbeesetten. Ha valóban így van, hát búcsút mondhat eddigi életének, a barátainak vagy egyáltalán annak, hogy visszajut a saját idejébe.

– Választhatsz: a mai naptól kezdve az inasom vagy halálod napjáig vagy amíg el nem bocsátlak szolgálatomból; vagy Pannonhalmára küldelek, hogy az ottani rend tagja légy és szolgáld az Urat hűséggel életed végéig.

Néma csend. Sándor hagyta, hogy az ifjú megeméssze, amit hallott. Maga sem tudta, milyen választ vár, de talán nem lepődött meg, amikor a fiú megszólalt:

– Parancsolj velem, uram!

~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~

Teltek-múltak a napok. Sehun egyre jobban kiismerte magát az udvari életben, tudta, ki kicsoda, mennyire fontos, hogyan kell viselkednie bizonyos helyzetekben és effélék. A királlyal is többször találkozott: Károly, vagy születési nevén Carobertao koránt sem volt szimpatikus neki. Arrogáns, beképzelt fickónak találta, akinek olyan a tekintete, hogy a lelket képes elijeszteni a testből – ráadásul ronda is. A királyné, Erzsébet sem különb. Sehun magában úgy jellemezte, hogy a korabeli Miss Picsa, még királynéhoz képest is. Na nem mintha olyan sok királynéval találkozott volna eddigi életében, de határozottan nem ilyennek képzelte őket.

Volt azonban valaki, aki teljesen magával ragadta. Kedves volt, odaadó, szórakoztató (már amennyire a 14. században az lehet valaki) és mindenek előtt gyönyörű. A királyné egyik udvarhölgyéről van szó, Kláráról, Záchen Feliciánnak, az egyik földbirtokos nemesnek a lányáról. Sehun szerette volna jobban megismerni, de sosem nyílt rá alkalma. Meg aztán tudta is, hogy egy ilyen nemes hölgy nem fog csak úgy szóba állni egy olyan hontalan inassal, mint ő – még akkor sem, ha talán ő is tetszik neki. Szomorú, de ez az igazság: az 1300-as években még a csajozás is nehezebb volt.

Az egyik nap aztán felbolydult a palota: fontos vendég érkezik, a királyné öccse, Piast Kázmér. Nem hivatalos ügyben jön, egyszerűen csak látni kívánja nővérét és annak családját, hogy eltöltsön velük néhány vidám hetet. Sehun azok között a szerencsés emberek között tudhatta magát, akik ott lehettek, amikor a király és a királyné fogadta a díszes vendéget – valójában csak Sándor mögött kellett állnia egy sötét sarokban, ahol lehetőleg senki nem látja, de bármikor előjöhet, ha szükség van rá.

Kaizmér herceg nagyjából húszéves délceg lovag lehetett: magas, sötét hajú, éles szemű, ajkain pedig szüntelenül valami megfoghatatlan mosoly játszott. Akárcsak nővére, ő is tisztában volt helyzetével, mely nemcsak rangjából, hanem külleméből és erényeiből is adódott. Sehun saját érzését úgy fogalmazta volna meg, hogy legszívesebben a föld alá süllyedt volna, amikor ez a férfi belépett a terembe: mint régen, még a debütálásuk körül, amikor Jongin vagy Yifan mellé került. Ez az érzés bár már elmúlt, most, ezzel a herceggel újra fellángolt, és tudta, hogy a köztük lévő hierarchiából adódóan nem fog csökkenni (addig legalábbis, amíg a herceg vissza nem megy Lengyelországba).

Sehun kellemetlen érzését egyre fokozta, hogy Kázmér egész este szinte mást sem csinált, csak Klárával flörtölt. Az ő Klárájával! Jó, tulajdonképpen nem az övé, de akár az övé is lehetne. Különben is, mit akar tőle ez a királyi sarj? Hiszen ő bárkit megkaphatna: a velencei dózse húgát, a francia király lányát, vagy a litvánét, csehét, németét, akárkit. Mit akar hát egy egyszerű udvarhölgytől?

Ahogy Sehun ezt végigfuttatta az agyában, azonnal rájött: mit akar minden húszéves pasi, függetlenül attól, melyik korszakban él?

– Márpedig ezt a csajt nem fogod megdugni! – acsargott halkan, de azért nyugton maradt.

~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~

– Még csak alig egy hete van itt ez a kölyök, de az őrületbe kergeti az udvart – panaszolta Sándor egy nap Sehunnak. – Könnyelmű. Felelőtlen. Remélem, a mi Urunk megtartja még nemes atyját jó pár évig, amíg benő a feje lágya.

Sehun magában mélyen egyetértett. Napok óta figyeli Kázmért, és egyre biztosabb benne, hogy a herceg kifejezett célja elcsábítani Klárát, a lány azonban nem adja magát olyan könnyen.

– Uram! – szólalt meg. – Ha nincs ellenére, eltávoznék.

– Menj! – intett Sándor. – És ha nincs jobb dolgod, keresd meg a fiamat. Ő az al-étekfogó; szolgálatban van ma. Menj!

Sehunnak márpedig volt jobb dolga: megkeresni Klárát. Nem volt nehéz: csak a királynét kellett megkeresnie, és ahol ő van, ott van Klára is. A királynét pedig könnyű megtalálni. Kora reggel mindig a kápolnában imádkozik.

Amikor odaért, azt látta, hogy a királyné igen haragos, Klárát viszont sehol nem találta. Félrevont hát egy másik udvarhölgyet, és hogy senki se hallja, megkérdezte:

– Miért ilyen haragos a mi szeretett királynénk? – Még a gondolattól is irtózott, hogy így utaljon erre a nőre, de hát az etikett az etikett.

– Jaj, ne is mondd, te inas! Odafönn hagyta az olvasóját.

– Hát miért nem szalajt el valakit, hogy hozza el?

– Elszalajtotta már Klárát, de van annak egy órája is. Most meg se olvasó, se Klára.

– Nem! – Sehun elsápadt. Sarkon fordult, és úgy futott, ahogy csak bírt, nem törődve sem emberrel, sem állattal, aki csak az útjába került. Rohant, egyenesen a királyné lakrésze felé. Lábainak dobogása is mintha ezt az ütemet verte volna a palota kövén: Klá-ra! Klá-ra! Klá-ra!

Megállt. Merre is van a királyné hálóterme?

Fülelt.

Valaki sír.

Reszkető kézzel, hevesen dobogó szívvel indult meg a hang irányába. Félig tárt ajtó mögül hallotta. Óvatosan benyitott: Klára volt az, apja szobájában, ágyára borulva, arcát a párnákba fújva, és keservesen sírt. Sehun odalépett mellé. A lány felnézett: arca feldagadt a sírástól és az ütésektől, ruhája vérfoltos, rongyosra szaggatva. Amikor meglátta Sehunt, arcára vegyes érzelmek ültek ki: csodálkozás, szégyen, félelem, és még valami, amit Sehun nem tudott azonosítani.

– Ő tette ezt? – Csak ennyit kérdezett. Klára csak bólintott, duzzadt, sebes ajkai remegtek. Sehun elé térdelt, és megfogta a kezét. A lány először elhúzta, de aztán hagyta, hogy megszorítsa.

– Soha többé nem teheti ezt veled. – Csókot lehelt a lány kezére, és elrohant.

Kázmért kereste. Maga sem tudta, miért. Hogy megüsse? Hogy megölje? Talán. Van esélye rá? Nincs. És ha mégis megöli? Akkor őt is halálra ítélik.

Nem gondolkodott ilyeneken. Nem tudott. A bosszú hajtotta.

– Engem keresel?

Megpördült: Kázmér állt mögötte, mintha csak megérezte volna szándékát, és ő maga jött volna elébe. Ajkán gúnyos mosoly játszott. Amikor Sehun nem szólt semmit, folytatta.

– Az idegen. A hősszerelmes. Az inas, aki azt hiszi, elnyerheti a nemes szűz kezét. Jaj, el is felejtettem: már nem szűz többé.

Sehun ordítva rárontott. Előhúzta a Sándortól kapott tőrét, de Kázmér gyorsabb volt. A düh erőt adott Sehunnak, ám még így sem vetekedhetett a nála sokkal tapasztaltabb lovaggal. A dulakodás csak pár percig tartott.

A herceg megtörölte a véres tőrt ellenfele ruhájában, majd az övébe dugta és elsétált, ajkán azzal az eltüntethetetlen gúnyos mosollyal.

~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~

Mentőt hívtak. Úgy tűnt, egy örökkévalóság, amíg odaérnek.

Mindenki pánikolt, egyedül Junmyeon őrizte meg a hidegvérét. Nem is tudja, mióta nincs eszméleténél Sehun. Mindent megtett, amit csak tudott, de az egészségügyi tudása véges; semmi mást nem tehettek hát, mint hogy vártak.

Hosszú óráknak tűnő idő után aztán felbukkant pár mentőápoló. Félreküldték a fiúkat, pár pillanat alatt megvizsgálták Sehunt, hordágyra fektették és már vitték is felfelé.

Velük jött még Béla, a kopaszodó idegenvezető, akivel a várnál kellett volna találkozniuk. Nem volt épp rózsás kedvében, de továbbra is olyan segítőkész volt, mint azt korábban tapasztalták. Elmondta, hogy a mentőautó nem tudott közelebb jönni, és hogy most hová viszik Sehunt, arra a kérdésre viszont, hogy mi lesz ezután, csak a vállát vonta.

Junmyeon közben felhívta a menedzsert, aki valószínűleg a hotel egyik medencéjében áztatja a testét, hogy tájékoztassa a történtekről – korábban ugyanis teljesen kiment a fejéből.

– Na jól van, srácok – fordult a többiekhez –, a terv a következő: Béla visszavisz minket a hotelbe, ti ott maradtok, menedzser hyung és én pedig elmegyünk a kórházba.

A srácok hőbörögni kezdtek.

– Tudom, hogy jönni akartok, de tudjátok, hogy nem lehetünk ott mindannyian egyszerre.

Sóhajtott. Valahogy most nem volt kedve ehhez az egészhez. Csak arra tudott gondolni, mi minden lesz ennek az egésznek a következménye, nemcsak az EXO-ra, de legfőképp önmagára nézve. Soha nem érezte még ezt, de most legszívesebben kibújt volna leaderi kötelessége és felelőssége alól.

– Jongin! – kiáltotta. A fiatalabb fiú odafutott. – Megtennéd, hogy elmész helyettem Sehunhoz? Nem érzem magam teljesen jól – hazudta.

~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~

– Sehun! Sehun!

A maknae kinyitotta a szemét. Éles fény vágott a szemébe, ezúttal lámpafény volt. Újra lehunyta őket.

– Hol vagyok? És mikor? – dünnyögte.

– Ez itt egy kórház. Két nap telt el a baleseted óta.

– 2015?

– Öhm. Igen? – Sehun kinyitotta a szemét és Jongin zavart arcát látta meg. – Sehuna? Biztos, hogy jól vagy?

Sehun olyan hévvel ült fel és szorította magához barátját, hogy a fejébe visszatért a fájdalom, Jongin pedig egy pillanatig nem kapott levegőt. Szóval mégsem valóság volt? Csak álmodta?

Igazából cseppet sem bánta. Örült, hogy visszakapta a régi életét, még akkor is, ha egy enyhe agyrázkódás és pár kisebb karcolás is járt hozzá. Azt azért szerette volna tudni, mi igaz mindabból, amit átélt – vagy átélni vélt –, és hogy mi történt az után, hogy ő „meghalt”.

– Annyi baj legyen – dünnyögte. – Junmyeon hyung majd úgyis elmeséli hazafelé.