Cím: Beautiful
World
Szereplők:
Exo-K
Szavak száma:
3347
Műfaj: kicsi
fantasy, egyébként akció szerintem
Leírás: Az
embereket egy elkerített országba telepítették, a földi lakosság több mint fele
nem élte túl a világvége közeli élményt. A Földbe csapódott bolygó felborította
a világ rendjét, olyan lényegeket szabadított az emberiségre, mely ellen puszta
kézzel nem lehet harcolni.
Az életben maradottak közül kell
hadsereget felépíteni, akikkel sikerülhet visszanyerni a Föld feletti uralmat.
A tizennyolc év feletti férfiakat
tudatos kiválasztás alá vetik, ahol eldől, kinek milyen szerepe lesz a
háborúban. Ha a kiválasztás megtörtént, táborokba telepítik őket, hogy ott
kiképezhessék leendőbeli harcosaikat.
A fiatalok csak úgy érthetik meg, mi
ellen kell küzdeniük, ha szemtől szembe állítják őket az ellenséggel. A
győzelemhez kitartás, ambíció, bátorság, erő, összpontosítás, ész és
önfeláldozás szükségeltetik.
BEAUTIFUL
WORLD
Ha arra a kérdésre keresitek a
választ, hogy milyen az élet a Földön, akkor nem jó embert választottatok. Én
már egy olyan helyre születtem, ahol a bolygót ellepték a földönkívüli és
természetfeletti lények. Az emberek, az idősek, akik átélték, nem szeretnek
beszélni róla. A legjobb tudásom szerint is csak annyit mondhatok, hogy a
Földbe egy kisebb bolygó csapódott, amely felborította a megszokott világ
rendjét. Az, hogy milyen lények lehetnek, akik megszállták a Földet, csak a
legvadabb álmaim alapján tudom elképzelni. Úgy tudom, az emberiség nagy része
nem élte túl, az életben maradottakat egy elkerített országrészre menekítették,
ahol távol a szörnyűségektől élhettünk békében, új törvényekkel és országunk
élén olyan emberek vezetésével, akik azt tervezik, hogy egy megfelelően
kiképzett hadsereggel visszaszerezhetjük a bolygónk feletti uralmat.
Lépésről-lépésre megfigyelték a
fejlődésünket, mindent tudnak rólunk, a vezetőink előtt nem lehetnek titkaink.
A barátaimmal úgy nőttünk fel, hogy tudtuk, ha betöltjük a tizennyolcadik
életévünket, eldől a sorsunk. Harcosok leszünk-e vagy nem. Én személy szerint
reménykedtem az előbbiben, mint ahogyan a barátaim is, de tudtuk azt is, hogy
nem csak harcosokra van szükségünk, hanem gyógyítókra is. Mindannyian tudtuk,
hogy Baekhyunból sosem lesz katona. Túlságosan finom, törékeny, sebezhető,
lágyszívű, törődő és egyéb jó tulajdonságokkal rendelkező fiú. Mindenki tudta,
hogy gyógyító lesz, kivéve ő maga. Makacs és önfejű, váltig állítja, hogy
bárkit lekaszabolna, de ha az út szélén meglát egy beteg jószágot, abban a
pillanatban a szárnyai alá veszi, és addig babusgatja, amíg fel nem javul az
állapota.
Az Új világban rengeteg szabály, törvény van, amit szigorúan be kell tartani,
az elsődleges természetesen az, hogy ne merészkedjünk a határ közelébe, az
átlépésre meg még csak ne is gondoljunk, mert nem tudhatjuk előre mi vár ránk.
Mivel az elsőszámú cél, hogy megtisztítsuk a Földet a mocsoktól, csak erre
szabad koncentrálni, így a szerelmet, mint érzést is kizárják a törvények. Azt
mondják a szerelem egy olyan veszélyes érzés, ami elvonja mindenről az ember
figyelmét, így képtelen az adott feladataira koncentrálni. A fajfenntartás
miatt viszont muszáj az embereknek közösülniük, így az ország vezetői erre
gondolván, kitalálták, hogy az a leghelyesebb, ha az embereket párosítják és a
leginkább egymáshoz passzoló embereket nevezik ki párnak – ha engem kérdeztek
csupán szexpartnerek – és egy külön épületben szerveznek számukra találkozót
minden hónapban, arra a napra, amikor a legesélyesebb a nő számára a
megtermékenyülés. A közösülésen kívül nem lehet köztük semmilyen kapcsolat.
Családról itt szó sincs – ezt a fogalmat is csak az idősektől ismerem, a
nagyszüleim sokat emlegetik a régi világot, de persze csak akkor, amikor azt
hiszik én nem hallom. A nagyszüleim csak azért maradhattak együtt, mert a mamám
már nem túl… szóval nem jó alapanyag egy gyerekhez. Ahogy a nagyapám sem. És
mivel a régi világból valók, meghagyták, hogy együtt legyenek. A szüleim már
nem jártak ilyen sikerrel, így nem sűrűn találkozom velük – ahogy a barátaim
sem a saját szüleikkel. Minket az iskoláink és az ország vezetői neveltek
tudatosan és módszeresen. Az érzelmeink felett viszont senki sem uralkodhatnak,
így hiába a tilalom, természetesen mi is bűnbe esünk egyszer-kétszer, ami a
másik nemet illeti.
A vezetők úgy ítélték meg, hogy a tizenhat éves kor megfelelő arra, hogy
gyereket nemzzünk, illetve kihordjunk. Annyira azért tisztelnek bennünket, hogy
nem kell váltogatnunk a partnerünket.
Igazából ez nem olyan rossz, mint amilyennek talán hangzik. A barátaimmal ebben
nőttünk fel, így nem igazán láttunk benne sohasem semmi kivetnivalót.
Megszokott volt, könnyű, gördülékeny, természetes. Minden akkor változott meg,
amikor mindannyiunkat katonának választottak meg a tizennyolcadik
születésnapunkon is. Igen, még Baekhyunt is, aki bár mindig bizonygatta, hogy
ezt szeretné, valójában totálisan megdöbbent. Ahogyan mi is. Talán itt kellett
volna először gyanút fognunk.
Ezt mind azért meséltem el nektek, hogy megértsétek, mit keresünk egy táborban.
Egy kiképzőtáborban. A táborban megfigyelik a képességeinket, ehhez mérten
specializálódunk egy fegyver felé – nyíl, tőr, puska vagy bármilyen lőfegyver.
Legalábbis így hittük. Ötven fiatalt indítottak el a táborban és magunkra
maradtunk. Hamar rádöbbentünk, hogy a tábor kiképzés része azt jelenti, hogy
minden éjjel ránk szabadítják a poklot, aztán aki túléli, az túléli, aki nem az
nem. Az első este még nem volt semmi komoly, ismerkedtünk a többiekkel,
vacsoráztunk, és izgatottan vártuk a másnapot. Másnap délelőtt szembesítettek
minket, azzal, hogy fegyvereket találunk, a kiképzőink viszont nem maradnak
velünk a táborban. Arra hivatkoztak, hogy a való életben sem lesznek velünk,
hogy felügyeljék minden mozdulatunkat, így a leghatékonyabb, ha magunkra
hagynak és boldogulunk, ahogy tudunk. A tábor tizennyolc napig tart, ha
maradnak túlélők, akkor ők készen állnak a valódi csatára.
- Jongin – ragadta meg a karomat a remegő Baekhyun, sötétedett már és a
levegőben érezni lehetett, hogy itt valami nincs rendben.
- Tudom, Baekhyun – bólintottam és meglapogattam karomat szorító kézfejét.
- Mihez fogunk kezdeni? – folytatta bizonytalanul. – Nem sokára ránk száll a
sötét leple és fogalmunk sincs mit értettek azon, hogy éljük túl az éjjelt.
- Nekem van egy sejtésem, Baek… de nem akarlak megijeszteni – Chanyeol sötét,
komoly tekintettel nézett ránk.
- Figyeljetek! – állt fel Junmyeon. – Elmondom, mi lesz: először is, mindenki
dobja sutba a félelmeit! Másodszor: fegyvert kell magunkhoz vennünk. Ki kell
dolgoznunk egy tervet, ami jelenleg annyiból áll, hogy mindig maradjunk együtt,
fedezzük a másikat, védjük meg egymást és magunkat! Maradjatok a tűz körül, én,
Kyungsoo és Sehun elmegyünk fegyverért.
- Miért nem megyünk együtt? – vetett ellent Chanyeol.
- Nem akarom, hogy Baekhyun szívinfarktust kapjon a kaszabolóeszközök láttán,
valakinek felügyelnie kell őt, valaki másnak meg a tüzet.
- Hééé, nem vagyok gyámoltalan gyerek! Kezelj felnőtt férfiként! – emelte fel a
hangját Baekhyun, amit muszáj volt megmosolyognom.
- Akkor talán első lépésként engedd el Jongin karját, és ne reszkess! – a
Baekre pirítás hatásosnak bizonyult, kifújta a levegőt és elengedte a karomat.
Majdnem elnevettem magam, de tudtam, hogy nem venné jól ki magát, így csendben
maradtam. Hárman elmentek, hárman maradtunk, a tűzbe meredtünk, majd lassan
szétnéztem. Mindenki nyugtalan volt, lehetett látni a gesztusaikból és
mozdulataikból. Mindenki félt, senki sem tudta véka alá rejteni az érzéseit.
Viszonylag higgadtnak éreztem magam. Nem vagyok egyedül. Itt vannak velem a
barátaim. Ez az egy tartotta bennem a lelket és emiatt nem adtam fel egyből.
Junmyeon volt köztünk a legidősebb,
még ha csak pár hónap különbséggel is, így mindig ő volt közöttünk a vezér,
alapvetően vezéregyéniség és nem is volt ezzel semmi baj, eszes volt és
nyugodt, rámertem bízni az életemet is akár. Amint visszatértek a fegyverekkel,
számba vettük a lehetőségeket. Mármint, hogy ki mit érez kényelmesnek a
kezében. Én megbarátkoztam az íjjal és nyilakkal, Baekhyun bizonytalanul
forgatott a kezében egy pisztolyt, Chanyeol egy nagyobb puskát szemlélgetett, a
bal kezében egy éles tőrt fogott, de ezen nem lepődtem meg a termete és a
hozzáállása miatt mindig őt gondoltam a legharciasabbnak közöttünk. Junymeon is
a nyilaknál maradt, Sehun két kisebb pisztolyt nézegetett, Kyungsoo figyelmét
pedig a tőrök kötötték le. Egy pillanatra leengedtem a fából készült alacsony
asztalra az általam választott fegyvert, és vetettem egy pillantást a társaim
tekintetére. A legmeglepőbb az egész helyzetet figyelembe véve, hogy mindenki
próbált éber és sérthetetlen maradni, nem ingtunk meg, érvénybe lépett a
túlélési ösztönünk. Nem úgy álltunk a gyilkoláshoz, hogy valami rosszat
készülünk tenni, hanem úgy, hogy meg kell magunkat védeni. Még Baekhyun is
zokszó nélkül nézte az asztalra borított förtelmes mennyiségű fegyverhalmot és
találomra, érzésre, tetszés szerint kiválasztott pár pisztolyt. Érdeklődve
nézegette, forgatta a kezeiben, a tárat nézte, a töltényeket, tanulmányozta,
hogy a részévé válhasson, és használata természetessé váljon.
- Srácok – szólítottam meg őket, mire mind abbahagyták a fegyvereik simogatását
és felém fordultak. – Nem tudom mi vár ránk a következő órákban, de azt akarom,
hogy tudjátok, jó volt veletek felnőni. Fontosak vagytok nekem mindannyian. Szeretném,
ha tudnátok, hogy itt vagyok, és számíthattok rám – biccentettem feléjük, az
arcuk komolyságot sugallt, Sehun az asztalra csapta a nehéz fegyvereket,
megkerülte az asztalt és elém állt. Kezét a vállamra rakta és egy apró mosolyt
villantott felém.
- Haver… - szünetet tartott és kacsintott egyet. – Kicsit korán van a
búcsúzkodáshoz, nem? Legyen egy kis hited! – megveregette a vállamat, majd
visszacaplatott az asztal ráeső részéhez.
- Sehunnak igaza van, ne légy negatív. Nem tudjuk mivel állunk szemben, de ez
nem ok arra, hogy előre eltemessük magunkat – mondta Kyungsoo, de nem nézett a
szemembe, a tőröket forgatta, feldobta, majd markolatánál elkapta őket. Kicsit
félelmetes látvány volt. Bólintottam, hogy tudomásul vettem és a távolban
kinéztem egy fát.
- Junmyeon lövünk egy párat? Az a fa – rámutattam a kiszemelt áldozatra. – elég
jó próbának tűnik.
- Jó ötlet – bólintott felém és felkapta az íjat és nyilakat. – Fiúk ti is
gyakoroljatok!
A gyakorlás jobban elsült, mint
hittem. A célzásunk pontos volt, nem mondom, hogy felkészültek voltunk, de
ennél többet nem tehettünk. Épp hogy visszaértünk a csapathoz, amikor
elszabadult a pokol. Hangos robaj tört ki a táborban, az emberek futkosni
kezdtek és kiabálni, az elsötétült égboltot tűz magasra nyúló lángjai
világították meg. Nem tudom meghatározni mi ellen kezdtünk küzdeni. De bármik
is voltak, határozottan halált vonzottak magukhoz. Baekhyun eleresztett egy
rémült kiáltást és újra megrántotta a karomat, magamhoz szorítottam a kezét,
ránéztem és tekintetemmel próbáltam erőt sugározni felé. Először is el kellett
bújnunk valahova. Ha vakmerően eléjük rohantunk volna, semmi jó nem sült volna
ki belőle. Ezek a lények óriási méreteket öltöttek, erősek és vérszomjasak
voltak, mindemellett fékezhetetlennek tűntek.
Az emberek kiabálásai és sikoltásai arra engedtek következtetni, hogy
szépen sorjában irtják ki az életüket.
- Gyerünk, fiúk, futás! Ne maradjatok le! Be, az erdőbe! – kiáltotta az
utasítást Junymeon, mi pedig engedelmesen követtük őt. Lélekszakadva rohantunk,
nem néztünk hátra, csak előre.
A semmiből előttünk termett egy pókszerű, tőlünk tízszer nagyobb valami, a
teste félig fémből tevődött össze, a feje viszont gusztustalanul élőnek tűnt,
sziszegett és visítozott, a lábaival csapott le, amik élesek és hatalmasak
voltak.
- Chanyeol vigyázz! – ordította mögülem Kyungsoo és már el is dobta az egyik
tőrt. Chanyeol elugrott az útból, a földön landolt, de gyorsan felpattant.
Kyungsoo nem találta el a bestia fejét, lepattant a fém felületről, dühödten
kiabáltunk, és támadásba lendültünk. Baekhyun végig mellettem volt, a pisztolyt
elszántan maga elé rántotta és tüzelni kezdett. A nyilakat sorra lőttem a
szörny szemére, fejére célozva. Istentelenül hangos volt, sértette a fülemet a
hangja, de nem tántorított el attól, hogy megöljem. Egy jól célzott lövéssel
eltaláltam a fejét, de úgy látszott egy lövés még nem teríti földre. A meggyengült
mocskot újult erővel vették célba a többiek és addig lőtték, amíg mozgott.
Aztán megkerültük és rohantunk tovább, kicsit vérezve, kicsit koszosan, de
egyben. A szörny majdnem mindannyiunkban tett valami kárt, de életveszélybe
egyikünk sem került.
Az erdő mélyén egy nagy fa odújában húztuk meg magunkat. Ha mind a hatan
elfértünk ott, el tudjátok képzelni mekkora fáról lehetett szó. Nem volt
biztonságérzetünk, de ez volt a legtöbb, amit tehettünk, elfáradtunk, féltünk
és nem láttunk jobb megoldást.
- Egyben vagytok? – lihegtem rekedten, artikulálatlan válaszok érkeztek több
irányból is. – Akkor jó. Én kicsit vérzek, de semmi komoly – elemeltem kezemet
az oldalamról, ahol egy csúnya hosszanti sérülésből bugyogott lassan a vér.
Talán az adrenalintól nem éreztem fájdalmat, de nem tekintettem nagy
jelentőségűnek.
- Vajon kijutunk innen élve? Úgy értem… mindannyian – Baekhyun lemondó sóhaja
volt a válasz a kimondatlan kérdésünkre.
- Baekhyun! – szólt rá Chanyeol. – Miket beszélsz?
- Lássátok be, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem és-
- Megmentetted az életem, te barom, fogd be! Rátermett vagy, amikor arra
szükség van – dörmögte Chanyeol, mire Baek elcsendesedett.
A zajokat továbbra sem tudtuk kizárni, minden idegvégződésünkkel figyeltünk, mikor
bújik elő az erdő rejtekeiből valahonnan egy újabb szörnyeteg, de talán ilyen
mélyre nem jöttek be. A tábor felől lassan elhaltak a hangok, nem tudtuk, hogy
ez jót vagy rosszat jelentett-e, ahogy elkezdett előbukkanni a Nap a
horizonton, úgy csendesedett el minden, mi is előmerészkedtünk rejtekhelyünkről
és visszaindultunk a tábor felé.
Ami ott fogadott bennünket minden volt, csak kellemes nem. Mindenhol halott
emberek tetemei feküdtek, vér borította be a fű zöldjét, lángokban állt a tábor
egy része, minden romokban hevert. Ötven emberrel indultunk, viszont velünk együtt
csak huszonheten maradtak. És ez még csak az első éjszaka volt.
Nappal tervet szőttünk. Bunkert
építettünk, gyakoroltunk a fegyverekkel, élelemre vadásztunk, kialakítottunk
egy napirendet, ami a túlélésünket szolgálta. Feltett szándékunk volt kijutni a
pokol táborából és lehetőleg együtt, hatan.
A következő éjjelek ugyanígy zajlottak. Amint teljes sötétség borult a táborra,
valahonnan előbukkantak a lények és arra hajtottak, hogy minél többünket megöljenek.
Tudtuk, hogy figyelik a tábort, hogy valaki szánt szándékkel szabadítja ránk
ezeket a valamiket, és nem értettük mi ezzel a céljuk. Ha valóban az lett
volna, hogy megtudják ki az, aki valóban katonának való, elegendő lett volna az
első éjszaka. Hamar rádöbbentünk, hogy az ország vezetői nem akarnak bennünket
megmenteni. El akarnak bennünket pusztítani. Talán a bátyám is ugyanezt élte
át. Azt mondták, a tábor után senki nem tér haza, kiküldik őket a terepre és
azonnali harcba indulnak. Több mint valószínű, hogy addig jártak rájuk az
éjjeli rohadékaikkal, amíg egyetlen élő ember is volt a táborban.
A tizenhatodik napnál járunk, a végletekig kimerültek vagyunk, de rájöttünk
arra, honnan küldik a teremtményeket ránk. Egyszerű volt a tervünk. Megtámadjuk
az általunk elnevezett kijáratot, áttörünk azokon, akik megpróbálnak
visszatartani bennünket és átlépjük az országhatárt. Nem bízhatunk senkiben
egymáson kívül. Mind a hatan túléltük eddig, bár volt egy pillanat, amikor azt
hittük elveszítjük Sehunt. Az egyik rohadék elég súlyosan megsebesítette,
annyira, hogy harcképtelenné váljon. Baekhyun felkarolta őt Junmyeonnal és a
bunkerbe vitte, mi pedig küzdöttünk tovább. Kiismertük az ellenfeleink
gyengepontjait. Nem voltak okosak, talán még gondolkodni sem tudtak, mi viszont
igen és ez a hasznunkra vált. Bár napról napra fogyatkozott a létszám, még
mindig voltunk tizenhárman, ami viszonylag jónak számított. Erősek voltunk és
eltökéltek. Életben akartunk maradni. Ezért pedig bármit megtettünk volna.
Sehun nem épült fel annyira, hogy vállvetve küzdhessen velünk, így őt mindig
elrejtettük, amitől rosszul érezte magát, de nem tehettünk mást. A csapat
tagja, ez a csapat pedig nem fog létszámcsökkenten megmenekülni a táborból.
Mert meg fogunk menekülni. Ebben biztos vagyok.
A borzasztó napjainkat csak a
barátságunk tartotta egyben. Mind számíthattunk egymásra, és itt ismertük meg a
barátság igazi fogalmát. Junmyeon vezetése reményt táplált belénk, Baekhyun
gondoskodása a szeretetet táplálta bennünk, Chanyeol ereje motivációt adott,
Kyungsoo éleslátása bátorságot csepegtetett belénk, Sehun önfeláldozása hálás
köszönetet ébresztett bennünk. Sehun nem sérült volna meg, ha nem ment meg
engem. Most én feküdnék helyette félholtan. Sosem fogom tudni meghálálni neki
mindazt, amit értem tett. Így hát eltökélten hittem abban, hogy kijutunk innen,
élve és Sehunt akár a vállamon cipelve is átviszem az ország határán valami
jobban reménykedve.
A tizenhatodik napon valami megfordult. Megváltozott. Tizenhárman maradtunk,
alig vártuk az éjjelt, hogy ráronthassunk a fenevadakra, hogy aztán másnap
ugyanennyien megszökhessünk innen. Aznap viszont nappal megszólalt valaki.
Valaki, aki nem volt velünk a táborban.
- Kedves Táborlakók! – hangzott a nyájas megszólítás valahonnan. Körbetekintettünk,
de senkit sem láttunk. – Ne fáradjatok, ti nem láthattok engem, de én, látlak
titeket – a hang egyre ismerősebbé vált. – Azt kell, mondjam, szívós banda
vagytok ti. Ti tizenhárman eljutottatok a tizenhatodik napig. Nem semmi
teljesítmény! Eddig még senki sem jutott el idáig – tágra nyitott szemekkel
néztem a többiekre. Bennük is tudatosult, hogy tisztelt országunk vezetője
beszél hozzánk. – Nem szeretnénk megbontani éves hagyományunkat. Sajnálatos
módon meg kell ma halnotok. Mindnyájotoknak. Felesleges reménykednetek, a
tizennyolcadik nap, sosem fog eljönni számotokra, nem nyílnak ki a kapuk
előttetek, nem juttok innen ki. Élve legalábbis, biztosan nem. A teremtmények,
akikkel minden este megvívtok, a mi kedves barátunk jószágai. Nem kockáztatjuk,
mi országvezetők a pozíciónkat és életünket miattatok! Búcsúzzatok el mind,
mormoljatok buta imákat, essetek kétségbe, csak ne reménykedjetek! – ezzel
megszakadt hosszú és undorító monológja, mi pedig csendesen és döbbenten
néztünk egymásra.
- Mi a jóisten volt ez? – morogta Chanyeol. Dühében rácsapott a faasztalra, mi
pedig felocsúdtunk.
- Semmi pánik. A tervünket ez nem befolyásolja. Egyébként is tudtuk, hogy
végezni akarnak velünk. Most kiderült, hogy örülnének, ha minél előbb
meghalnánk. Nem újdonság, higgadj le Chanyeol – intette nyugalomra Junmyeon.
- Nem várhatjuk meg az éjjelt – szólalt fel Baekhyun. – A hangjából ítélve
valami nagyra készülnek. Ha kivárjuk, talán mind meghalunk, és Sehun sem nagyon
bírja rendes ellátás nélkül. Segítségre szorul, srácok – Baekhyun aggodalma nem
volt alaptalan.
- Ha támadni akarunk, most kell megtennünk.
- Azt hiszem, igazatok van. Jongin, Kyungsoo szóljatok a többieknek, és
szedjétek össze az összes fegyvert, amit magatokra tudtok szíjazni, vagy amit
el tudtok rejteni. Én és Baekhyun felhozzuk Sehunt!
Junmyeon parancsait végrehajtva
belekezdtünk életünk küldetésébe. Valójában kijutni a táborból egyszerűbb volt,
mint hittük. Volt egy kapu, módszeresen áttörtük és rohanni kezdtünk. Nem
tudtuk hol vagyunk, merre kell indulnunk, de egy tekintélyt parancsoló, felénk
magasodó épület magára vonta a figyelmünket. Megrohamoztunk, de úgy látszik
számítottak ránk. Így nem tudtuk felhasználni a meglepetés erejét, egy tucat
tőr kezdett tüzelni, kitartóan hárítottunk és törtünk előre, páran elestek, de
nem volt idő hátranézni. Sehunt Chanyeol és én vittük, a többiek előttünk és
mögöttünk mentek, védelmet biztosítva számunkra. Az épületbe bejutottunk, erre
talán már nem számítottak, mert könnyűszerrel végeztünk minden utunkba eső fehérruhás
őrrel. Sejtettük, hogy a legfelső szintre kell eljutnunk, ahhoz, hogy a
szabadságunkat megszerezhessük, és eddig zökkenőmentesen ment mindent.
- Jongin – lihegte Sehun a nyakamba, nem tudtam rákoncentrálni, az adrenalin
túltengett bennem és csak a lassított rohanásra összpontosítottam. – Jongin
–szólt újra, valamivel erőteljesebben.
- Tessék?
- Tegyetek le – nehezen beszélt, és halk is volt. Megtorpantunk Chanyeollal
mindketten és értetlenül néztünk a gyenge srácra.
- Miért?
- Nem hiszem… hogy… kibírom – sápadt arca szinte élettelennek tűnt, majd
megszakadt érte a szívem. Megráztam a fejem.
- Nem hagylak itt, Sehun, felejtsd ezt el!
- Jongin-
- Pofa be, Sehun, nem azért cipeltelek eddig, hogy most itt hagyjunk! – förmedt
rá Chanyeol, bólintottam és vigyorogni kezdtem.
- Ne ellenkezz Sehun, mert a végén kapsz egy atyai pofont Chanyeoltól – a
gyenge viccemen halványan mosolygott, de még ehhez sem volt elegendő ereje. A
szívem fájdalmasan szúrni kezdett a gondolatra, hogy ez miattam történt vele, de
ez újabb erőt adott ahhoz, hogy kijuttassam innen. Újra elindultunk, a srácok
már messzebb jártak és csak lassan tudtunk haladni, de a lényeg, hogy nem
fogunk többször megállni. Hosszadalmas percekkel később értünk fel a legfelső
emeletre, nem számoltam hány embert tettünk el láb alól, de egy pillanatig sem
bántam. Igaz, már csak tízen voltunk, de ezzel előre számoltunk. Berontottunk
egy ajtón, rögtön tüzelni kezdtünk, mindenkire, szinte nem is figyeltünk.
Megdöbbent kiáltások és sikítások jutottak el a tudatomig, de a vörös köd már
leszállt az agyamra, csak becses vezetőnket láttam, aki kapkodva szedett össze
néhány papírt és menekülőre akarta fogni. Én viszont nem akartam őt elengedni.
A hátamon lévő tokból előhúztam egy nyilat és halálos pontossággal találtam el
a mellkasát, fájdalmában felordított és térdre rogyott. Tovább nem is
szenteltem figyelmet neki, mellettem egy döbbent felkiáltás ébresztett
tudatomra, Baekhyun kapott a combjához, eltalálta őt valaki a nagy
felfordulásban nem tudtam volna megállapítani ki sütötte el felé a fegyverét,
de mivel láttam, hogy talpon maradt, megszorítottam Sehun derekát, akit eddig
Chanyeolra bíztam, és léptünk előre valamennyit. Vér csorgott a karomon, észre
sem vettem az új sérülésemet, de nem foglalkoztam vele most sem. Percekkel
később vége lett. Mi életben maradtunk, ők pedig nem. Fellélegezhettünk volna,
de nem tettük, mert nem tudtuk mi vár ránk.
Sebesülten, nyolcan, egymást támogatva indultunk el a kijárat felé, melyet egy
Exit tábla jelölt.
- Egyben vagyunk – mondta Junymeon előttünk, hátranézve a válla felett. –
Megmondtam, hogy mind… egyben leszünk – kisebb szünetet tartott mondata közben,
úgy láttam nehéz lélegeznie, de a feltörekvő jókedve feledtette a tényt.
Kiléptünk az ajtón, arcul csapott bennünket a friss levegő és a lágyan simogató
szél, mosoly terült szét az arcunkon és felszabadultan, talán kicsit
hisztérikusan nevettek fel közülünk páran. A félig alélt Sehunra pillantottam.
- Látod? Megmondtam, hogy kihozlak onnan – szavaimra egy apró fejmozdulattal
reagált, de ez is épp elég volt ahhoz, hogy tudjam, hallott és megértett.
A szabadság furcsa érzése kezdte
uralni a testem minden porcikáját, de féltem szabadjára engedni érzéseimet. Túl
könnyűnek véltem a szabadulásunkat. Ugyanakkor bántam, hogy nem kíséreltük meg
a szökést már korábban, hiszen sikerülhetett volna dupla ennyi emberrel is.
A csapatom egyben volt. Sikerült megóvnunk egymást, még egy ilyen erőt próbáló
helyzetben is. Nem tudjuk milyen volt a régi világ. De azt sem tudjuk, milyen
ez az Új világ, melyben élünk. Nem tudjuk még most sem kik az ellenségeink, kik
ellen kell felvennünk a harcot. Mert annyit bizonyára tudunk, hogy ez csak a
kezdet. El kell jutnunk az országhatárig, és hogy mi van azon túl? Senki sem
tudja. De én, és a barátaim nézünk elébe. Túléljük, amit túl kell élnünk.
Mert egy valamit jól mondott az
országunk immáron halott vezetője: Ha túlélted a tábort? … Fel kell készülnöd,
hogy túléld a való világot. De ez már egy másik történet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése