2. forduló - Kirichan

Cím: Extremus

Szereplők: Főszereplő: Kim Jongdae. Mellékszereplők: Huang Zitao, Kim Hansol

Szavak száma: 6862

Műfaj: fantasy, vígjáték, dráma, au.

Figyelmeztetések: trágár beszéd!

Béta: Nárcisz (Nagyon köszönöm fáradságos munkáját.)

Leírás: Jongdae egy tudatlan trans, aki gyerekkora óta képtelen bárkivel is együttműködni. Egy napon találkozik egy sorstársával, aki szemtelenül ráakaszkodik. A szerencsétlen trans, Zitao miatt folyton bajba kerülnek, és sokszor igen fáradságos menteni az irhájukat. Talán így együttes erővel fényt tudnak deríteni rejtélyes sorsukra... Bár ha sikerül is, lehet, hogy csak egy részét tudják felfedni a kemény valóságnak.

Extremus

Mondogatták, hogy régen volt egy Istennek nevezett akárki, aki oltalmazta a magamfajtákat, de ezt a vidéket biztos, hogy semmiféle felsőbbrendű lény nem vette védelmébe. Úgy élünk túl, ahogy tudunk. Talán nincs is szükségünk láthatatlan erőkre. Mire jók azok? Felesleges hinni bennük, úgysem fognak segíteni. Így is nyakunkra járnak a gens-ek.

Talán csak kettőt láttam belőlük egész nyamvadt életem során, inkább csak dimidiumokkal szoktam összefutni, de ők sem a szívem csücskei. Már az felidegesít, ha megnyúlt füleikre nézek, vagy éppen arra az idiótán pikkelyes bőrükre. A természetükről meg ne is beszéljünk. Rendesen kikészítenek. Azt hiszik, hogy mindent ők irányítanak – és ez valahol így is van, mert mi semmit sem tudunk tenni ellenük.

A dimek igazából… egyenesen hülyék. Hiába írnak ki egy összeget a piacon, ők csak azért is mást mondanak helyette – és persze nem valami olcsóbb árral hozakodnak elő. Legszívesebben feldugnám az ujjam a csonka orrukba, hogy kikaparjam azt a rothadt agyukat a koponyájukból.

***

Épp az egyik régió piacán sétáltam, és azt figyeltem, hogy vajon melyik idióta trans-tól vagy dimidiumtól lehet lopni – gens-ektől úgysem tudtam volna, mivel ide ők nem járnak, s amúgy is elég húzós lenne. Húzós? Inkább halálos, vagyis így hallottam. Azonban valahogy fenn kellett tartanom magam.

Néhány Jómódú trans (trans… – így hívtak minket a gens-ek, de valahogy sosem jöttem rá, miért) sétálgatott a pultok között, de azok is olyanok voltak, hogy az Extremus erdőbe kívántam volna őket. Ott egy pillanatig sem éltek volna túl azzal a kis jól öltözött picsájukkal. Nekik bezzeg minden nap telt egy kis rizsre, nekem meg úgy kellett megküzdenem minden egyes szemért. Az ő pici kis kezüket nem díszíti ezer meg egy seb, csak mert éppen a napi betevőért küzdöttek. Fú, de utálom őket! Most is mi a francért kente úgy ki magát az a nyomorék trans? Annyira nem értem őket.

Fújtattam egyet, és inkább tovább haladtam a kisebb tömegben, hogy jobb préda után nézzek. Sok dimidium volt most kinn nem csak árusként, de vevőként is, amin kicsit csodálkoztam. Nem sokszor esett meg ilyen, de ha igen, akkor kevesebb alja trans szaladgált, inkább a Jómódúak merészkedtek ki. Valahogy magától kialakult köztük a kompromisszum (értem én itt a Jómódúakat és a dimeket), csak tudnám, hogy miért.

A távolból hallottam, hogy egy asszony ruhaanyagot akar venni. Az ilyen dolgokra már kiéleződött a fülem, muszáj volt. Ha anyag, az drága, ha valami drága, ahhoz sok pénz kell, és ha van sok pénz, akkor az valakihez tartozik. Feltűnésmentesen kóvályogtam még egy kicsit a trans körül, és igyekeztem elcsípni minden elhintett információt. Régen elvileg nem értette meg egymást minden trans a nyelvek sokasága miatt, de az már tényleg jó rég lehetett, mert már nagyapám korában is a gens-ek nyelvét beszéltük.

Nagyapám. Az is egy furcsa fazon volt. Mindig volt mit mesélnie, de leginkább az idióta téveszméiről hadovált. Általában azzal jött, hogy a gens-ek nem akarnak rosszat, azonban a trans-ok fogyatkozása és nyomorú sorsa nem erről adott tanúbizonyságot. Az öreg elég nagy baromságokat ötlött ki, mit ne mondjak. Sosem szerettem hallgatni a karattyolását, nem csoda, hogy a végén elvitték a gens-ek.

Tettem egy-két kört, jól szemügyre vettem mindent, amit lehetett. Már lelki szemeim előtt láttam, hogyan fogom észrevétlenül elcsenni a pénzt, majd miként lépek le feltűnésmentesen, mikor egy hangos puffanásra lettem figyelmes.

Nem hiszem el! – Úgy látszott, a sors ellenem játszik; nem hagyta, hogy ma pénzhez jussak, vagy legalábbis egy kis eleséghez. Valami idióta alja trans próbált lopni egy almát, de nem sikerült neki. Egy almát? Hogy lehet ilyen szerencsétlen, hogy még az sem megy neki csendben? Két dimidium őr már körül is állta a trans-t, majd hónánál fogva felkapták, még a lába sem érte a talajt – alapjáraton legalább fél méterrel magasabbak voltak nálunk a mocskok.

- Nem, nem, nem! – ellenkezett a tolvaj, miközben karba tett kézzel néztem, hogyan hurcolják végig a piacon. – Csak egy alma volt! Nem csináltam semmi rosszat!

Úgy látszik, nem fogta fel, hogy nincs értelme ellenkezni. Kimérten figyeltem, hogy susmorognak a Jómódúak egy-egy dimidiummal. Pletykás egy nép ez! Kihasználva a helyzetet és a kisebb felfordulást, a kiszemelt asszonyhoz léptem, majd mintha a világ leghétköznapibb dolgát tettem volna, belenyúltam a kosarába, és kiemeltem onnan a pénzt rejtő szütyőkét.

- Nem! Engedj! Hé-hé! Ott! Az a trans épp most lopott! Hé! Őt büntessétek! – kapálózott óbégatva a tolvaj, és én csak dermedtem bámultam rá. Most ez… tényleg le akar buktatni? Hol van itt a bajtársiasság? Nem mintha én ilyeneket figyelembe vennék (sosem voltam társaságkedvelő), de legalább mások megtehetnék velem szemben.  

Az egyik őr elengedte a fekete hajú trans-t, és ő a földre is zuhant volna, ha a másik dimidium nem tartja szorosan. A felfegyverkezett őr egyenesen felém tartott, mire én léptem egyet hátra. Védekezően felemeltem a kezem (persze a kis szütyőt előtte a zsebembe mélyesztettem), és csak ártatlanul vigyorogtam rá. Kimondhatatlan kedvességgel bazsalygott vissza rám azokkal a hegyes fogaival. Már előre láttam, hogy nincs menekvés, itt a futás lesz a legjobb megoldás.

Ez is annak a nyomorult alja trans-nak a hibája! – szitkozódtam magamban, ahogy megragadtam az anyagárus felgöngyölített vásznai közül párat, és az előttem tornyosuló dimhez vágtam. A Jómódúak nagy színészi tehetségüknek köszönhetően felháborodottan horkantottak egyet. De ez most egy kicsit sem tudott izgatni – még panaszkodni sem volt időm miatta –, csak azzal voltam elfoglalva, hogy kijussak a piac területéről. Ráugrottam az egyik asztalra, majd sietősebbre vettem lépteimet az újonnan kialakított közlekedési módszeremmel – a pultokon való szebbnél szebb átszökellésekkel. Hátra-hátrapillantottam: az árusok az összetört, tönkrement kacatjaik miatt keseregtek, a Jómódúak többsége siránkozott, az a kevés trans meg csak azt leste, hogy kitől mikor lehet csenni, de ami a leginkább zavaró volt, hogy a benga dim még mindig a nyomomban loholt.

- Francba! – sziszegtem, de abban a pillanatban előttem termett egy dimidium a jól megrakott szekerével. Épphogy sikerült lefékeznem és visszafordulnom, és pár pillanat múlva már az őr vaskos keze markolta karomat. Miért ilyen gyors azzal a rohadt nagy testével? – Kikaptam a tőrömet az övemből, nem is néztem, hová szúrok, csak reflexszerűen védekeztem (vagy inkább támadtam). Felordított, ezzel el is engedett, én meg átbújtam vörösen virító lábai alatt, és újból futásnak eredtem. Sorra löktem fel a trans-okat, vagy aki éppen az utamba került. Az igazat megvallva egyáltalán nem hiányzott a rohanás, mert annak ellenére, hogy ma semmit nem ettem, iszonyatosan fájt a hasam, és halálra kínoztak a görcsök. Az izgalom mindig beindította a bélműködésemet, természetesen mindig a lehető legrosszabbkor. Szinte láttam magam előtt eltorzult arcomat, verejtékező homlokomat és a futás közben viccesen összehúzott seggemet, ahogy visszatartom a tegnap lopott kaja maradékát.

Újra szemeim elé tárulkozott az immár egymást gyepáló páros: a fekete hajú trans és a másik őr. Kínomban már úgy szívtam s fújtam a levegőt, mint aki éppen szülni készül (ami lehetetlen a nememet tekintve). Nagyon szerettem volna, hogy végre befejeződjön ez az őrült hajsza; szinte már láttam magamat, ahogy sikeresen elslisszolok üldözőim elől, mikor az az alja trans belém kapaszkodott, így szakítva meg kínszenvedéses, cifra inalásomat.

- Engedj már! – ráncigáltam le magamról hevesen ormótlan nagy tenyerét, de ő csak csimpaszkodott rajtam, mint egy gyerek anyja csecsén. – Hagyjál már, te gyökér! – vágtam a csuklójára, mire egy hangosat ordított, bár szerintem azért, mert az őr egy bitang nagyot suhintott derekára. Mindhárman elterültünk a kövezeten; ott rúgtam őket, ahol találomra esett. Úgy tűnt, semmit nem érek el vele, azonban az őr mégiscsak visszavonulót fújt. Ennek ellenére a magas trans-nak mintha esze ágában sem lett volna leszállni rólam. Végül fogait csikorgatva nagy nehezen feltápászkodott, és magával húzott engem is, és akkor hirtelen minden bűzössé vált. Éreztem, ahogy egy meleg csík végigcsurog a belsőcombomon, és ez igen kiábrándító volt számomra.

Alig bírtam koncentrálni, még az sem tűnt fel nekem, hogy már nem csak egy, vagy két őr szaladt felénk, hanem legalább tíz.

- Gyere már! – ráncigált a tolvaj, aztán futásnak eredtünk, s meg sem álltunk a város alatti trans-rejtekig.

***

- Fuh, ez húzós volt – pihegte a fekete hajú, miközben furcsa tekintettel mért végig. Most már nekem is volt szerencsém jobban szemügyre venni. Lerítt róla, hogy még az alja népségnek is a legalja, vagy még talán ez sem fejezte ki eléggé, hogy miféle. Arcát porfoltok lepték be (és nem az előbbi dulakodástól, az egyszer már biztos), haja összevissza állt, barna vászon felsője kopott volt, és a nadrágja is itt-ott szakadozott már. Egy kisebb zsákja volt az övéhez kötve, ami eltakarta az oldalát, és úgy láttam, azért ő is elrejtett egy kést az inge alá. Igazából én sem festettem másképp, csak annyi volt a különbség, hogy nagyobb bőrtáska virított a hátamon, amiben a kacatjaimat tartottam, és nekem legalább fedett volt a lábbelim eleje, nem úgy, mint az ő sarujánál.

- Húzós volt? Húzós?! Miattad szívtam meg, te gyökér! – háborodtam fel, majd a sípcsontjába rúgtam. Arról meg ne is beszéljünk, hogy beszartam.

- Hé, hé! Ez fájt! – sziszegte végtagját pátyolgatva.

- Fájt, te szemét? – vontam fel a szemöldökömet. – Akkor kapsz még egyet – azzal a lendülettel a másik lábát is megajándékoztam egy rúgással. – Majdnem elfogtak miattad! Te nem vagy normális! Minek köptél be?! Hülye vagy? – kocogtattam meg halántékomat, ezzel is azt sugallva, hogy elment az esze.

- Máshogy nem menekülhettem volna meg – dünnyögte, miközben hol az egyik, hol a másik csontját fájlalta.

- Tudod mit? – fújtattam egy nagyot. – Baszd meg! – Fogtam magam, és elindultam a város széléhez vezető egyik alagútban. Láttam egy-két másik errefelé lófráló trans-ot is nagy rakományokkal. Biztos voltam benne, hogy üzletelni jöttek, néha én is jövök, ha sikerül szereznem valami értékes cseretárgyat. Némelyik beugrónál nagyobb volt a hangzavar, de egyikbe sem tértem be, minél előbb rendbe akartam magam hozni.

- Merre megyünk? – jött egy hang jó pár perccel később, miután otthagytam a fekete hajút. Hátra sem néztem, tudtam, hogy az a nyomorék követ. Úgy döntöttem, nem mondok neki semmit, csak megyek tovább, és akkor talán leszáll rólam. – Ah, ott egy tök! Imádom a tököt! Nem veszünk egyet? – Ennél a mondatnál tényleg kikészültem.

- Mi a…? Te… szellemi fogyatékos vagy, vagy mi? Elmentek otthonról? – néztem rá idegesen, de ő csak nagyokat pislogott. – Mi van veled? Azért, mert találkoztunk a piacon, és együtt menekültünk meg - hozzátenném, az egész miattad történt - azt gondolod, hogy máris jó pajtik vagyunk, és majd veszek neked tököt? Tököt?! Még mit nem! Hát te tényleg nem vagy normális! Egyáltalán miből vennék? Ha nem látnád, biztos, mert vak vagy, vagy tudom is én, akkor felvilágosítanálak arról, hogy én is trans vagyok, és amint látod, nem a Jómódúak közé tartozom – mutattam végig magamon ingerülten. Teljesen kiakadtam, azt sem tudom, mi ütött belém, de csak úgy ömlöttek a szavak.

Ő csak nézett azzal az idióta fejével, s mikor a mondandóm végére értem, hirtelen mosolyra húzta vékony száját.

Nem hiszem el, nem hiszem el! Kiakadok!

- De – mutatott a zsebemre, amiben ott lapult a mai zsákmányom –, ott van a pénz! – vigyorgott, mire én fejemet fogva ordítottam egyet. Az egyik járkáló trans megbámult, de nem méltatott több figyelemre.

- Hagyjál békén, a francba! Nem bírlak elviselni! – dühöngtem, aztán megfordultam, és továbbsiettem, hogy lerázzam végre.

Hallottam a lépteit, azt, hogy utánam baktat, és ez még inkább felidegesített. Követett, én meg legszívesebben elhajtottam volna a picsába, de nem szóltam semmit, mert azt gondoltam, hogy majd csak megunja. Egyszer csak elhagyom…

- Ah! Nem! Nem bírom tovább! Hagyj békén! Annyira idegesítő vagy! Minek követsz?! Még a lépteid hangja is felhúz! Tűnj már el! – mutattam abba az irányba, amerről jöttünk, de a kedves fekete hajú gyökeret nem hatotta meg. Csendben maradt, és csak nézett rám mosolyogva.

Kinyírom! Esküszöm, én kinyírom!

Megfordultam, és még ingerültebben kezdtem trappolni célom felé. Most nem hallottam a lépteit, de tudtam, hogy mögöttem van. Szinte velem egyszerre haladt, és direkt kimérte, hogy pontosan akkor érje a földet lába, mikor az enyém.

Beletelt egy kis időbe, míg a város széléhez értem. Szemeimnek újra hozzá kellett szoknia a fényhez. Elhatároztam, hogy figyelmen kívül hagyom az utánfutómat, és a saját dolgommal törődök. A közeli erdős részhez tartottam, szinte már a város körvonalai is alig látszottak tisztán. Pár kilométer után megtaláltam a kedvenc kis tavamat. Szerettem ezt a helyet, mert itt nyugalom volt és csend, és persze még ezt is el kellett rontania annak a szemétnek, aki pofátlanul követett.

 Lecsatoltam az övemet, levettem a lábbelimet, majd a part szélénél az egyik fa tövébe helyeztem őket. A zsákomat nem akartam őrizetlenül hagyni, ezért inkább úgy gázoltam bele a tóba, hogy le sem vettem. A trans a távolból figyelt, én meg tényleg azon voltam, hogy még csak egy aprócska jelét se mutassam, mennyire idegesít. Nehezen, de sikerült lehalásznom magamról a nadrágomat, és elkezdtem kimosni. Jó pár dörzsölésbe tellett, míg a beleszáradt kis barna csík kijött az anyag szövetéből. Kimentem a partra, hogy kicsavarhassam a nadrágot és a fára teríthessem. Ezután lekaptam a táskám, elővarázsoltam belőle utolsó darab alsómat, és gyorsan fel is húztam. Az idő még fiatal volt, de nem akartam visszamenni a városba, főleg nem egy utánfutóval, aki biztos, hogy szívesen lenyúlná a cuccaimat.

Szúrósan néztem a fekete hajúra, aztán vissza a táskámra. Pokolian éhes voltam, de egy darab száraz kenyér sem volt nálam, és nem szívesen költöttem volna semmire ennek az alja trans-nak a társaságában. Nagyot kordult a hasam, még be is görcsölt, így egyből rászorítottam a kezem, hogy enyhítsem a fájdalmat.

- Hogy hívnak? – kérdezte meg csak úgy. Ez a trans tényleg nem normális.

- Nem mindegy az neked? – rá sem néztem, csak foglalkoztam a magam dolgával, azaz a zsákomban kutattam, hátha mégiscsak lapul benne egy kis kenyérdarabka, vagy akármi, ami csillapítaná egy kicsit az éhségemet.

- Engem Zitaónak. Vagyis anyám így hívott.

- Hát ez…  - néztem rá, majd ismét vissza a bőrzsákomra. – Fantasztikus.

- Igen, szerettem, mikor így szólított – folytatta a részemről egyáltalán nem kívánt társalgást, mintha olyan jóban lennénk. Én sosem voltam barátkozós fajta, ezért meg is vetettek páran, de… Kinek kellenek a koloncok? Még anyámra is alig emlékszem, csoda, hogy nagyapám megmaradt, de ő is csak a gens-ekről kitalált meséi miatt.

- Te nem ismered a szarkazmust? – vontam fel szemöldökömet, miközben levágtam magam a fa tövébe. Az egyik kezemet a zsákomra tettem, hogy még véletlenül se „tűnjön” el mellőlem, a másikkal meg hajamba túrtam. Bele is akadt az ujjam, még egy kis hajcsomót is kitéptem vele.

Úgy látszik, ideje egy nagyobbat fürdenem – konstatáltam magamban, majd felpillantottam. Annyira tűzött a nap, hogy szinte már fehérnek látszott az égbolt.

- Te nem ismered az ismerkedést? – kérdezte, majd egyenesen felém dobott valamit. Egy alma volt az.

Megáll az eszem, hát mégiscsak sikerült lopnia – morogtam magamban szemöldökráncolva, aztán egy mély levegőt véve figyelmen kívül hagytam, és elmajszoltam a piros gyümölcsöt. Majd elmegy, biztos elmegy!

***

- Jongdae! – kiáltott Zitao az egyik résből.

- Mi az? – szavaim visszhangoztak a hideg sziklákon, s mire elértek a másik fülébe, teljesen eltompultak.

- Találtam!

Nem hiszem el, hogy ő hamarabb talált! – hitetlenkedtem. Ki nem állhattam, mikor valamiben legyőzött. Már legalább hat hónapja volt annak, hogy a nyakamon lógott és nem hagyott békén. Mindenhová követett, képtelenség lett volna leráznom. Lassanként hozzászoktam a jelenlétéhez, és ahhoz, hogy állandóan nyaggat. Igaz, nem szerettem a társaságot, de be kellett látnom, hogy minden szerencsétlensége ellenére nagy segítség volt. Bár ő úgy gondolta, hogy mi barátok vagyunk, de hogy ezt honnan szedte…? Egy szóval sem mondtam neki és nem is mutattam, hogy én így gondolnám, csak ő ragaszkodott hozzám ennyire.

- Akkor hozd fel!

- Könnyű azt mondani! – panaszkodott. – Inkább segíts ki innen! – nyújtotta a kezét, mire én sóhajtottam egy nagyot, majd a sziklára feküdtem, benyúltam a résbe, és megragadtam kezét.

- De… - szuszogtam –, ugye jól eltetted? – kérdeztem, ahogy azzal küszködtem, hogy megtartsam a súlyát. – Hé! Miért vagy ilyen rohadt nehéz? – tettem fel a költői kérdést. Szinte alig eszünk, nem értem, miért van rajta annyi kiló! Jó, magasabb volt nálam, de nem annyival, hogy ilyen súlykülönbség legyen köztünk.

- Eltettem – nyögte, mikor végre kikecmergett a szakadék szélére. – De kicsorbult a késem, úgyhogy vehetnénk egyet a piacon.

- A piacon? Megvesztél? Maximum a rejtekben valakinél! – terültem el a világosszürke kőzeten.

- De akkor kapok tököt is? – kérdezte derűsen. Esküszöm, a tök volt a mindene.

- Annyira érzem, hogy képes lennél eladni egy kis tökért.

- Jól gondolod – nevetett, majd megtörölte izzadt homlokát, és felállt. – Gyere – nyújtotta tenyerét, mire én elfogadtam.

Siettünk, mert lassan kezdett esteledni, és ilyenkor nem volt életbiztosítás az Extremus erdőben flangálni. Hamar kijutottunk, hiszen csak pár kilométerre mertünk bemenni; azért jobban féltettem a bőrömet, mint azt Zitao hitte rólam. Mikor odaértünk a nyugati alagúthoz, már sötét volt. Ilyenkor még több trans mászkált a rejtekben.

- Holnap is elmegyünk majd?

- Nem tudom. Attól függ, hogy ezt a követ mennyiért tudjuk eladni.

- De amúgy miért nem a piacon adjuk el? Többet adnának érte.

- Hülye vagy? – suhintottam fejen. – Tudod, hogy tilos az Extremus erdőben járni, és mivel csak ott található ez a kő, így igencsak néznének a dimek, ha egy ilyet tolnál a képük elé.

- De akkor a többiek kinek adják el?

- Nem mindegy? Inkább annak örülj, hogy most sokat szereztünk, és el tudjuk adni jó pénzért.

Betértünk az egyik zugba, pontosabban egy árushoz, akit csak Minseoknak becéztek a trans-ok. Ő volt az egyik, aki foglalkozott az extremus kövekkel.

- Oh, micsoda csodás látogatók! – üdvözölt egyből az árus. Arcán most is egy művigyor díszelgett; kedvem lett volna letörölni a képéről. A benti két kis lámpa alig világította meg a helyiséget, de a padlóra terített hangulatos szőnyegek színét szépen kiemelte a fényük.

- Tőled mindig ilyen kedves fogadtatást kapunk, drága barátom – léptem hozzá közelebb, s egy az övéhez hasonlóan „őszinte” mosoly kúszott arcomra. Kezet fogtunk, majd engedtem, hogy meglapogassa a hátamat.

- Mi szél hozott? Csak nem hoztál megint valamit a dimektől? – mutatott az egyik faszékre, ami a kisasztala előtt árválkodott.

- Követ – mondtam kimérten, mire Minseok arca egyből felragyogott (és eszem ágában sem volt leülni, mert akkor hallgathattam volna napestig, mit sózna rám szívesen).

- Nocsak, nocsak. És merre van? – kérdezte, mire mutattam Zitaónak, hogy vegye elő a talált követ.

A fekete hajú kutatni kezdett a kis zsákjában, majd elővette a vászonnal körbetekert extremus követ. Aztán – mintha bevett volna valami gyógyfüvet, ami miatt mindent máshogy érzékel – olyan lassan bontotta ki, hogy majd’ megaludt a tej a számban.

- O-ó – szólalt meg, mire én felé kaptam a fejem. – Jondgae… Ugye attól még kapok tököt? – nevetett fel, de hangja valahogy félelemmel teli volt. Egyből a kezére pillantottam, s mikor megláttam, hogy egy kisebb darab sziklát hozott el, majdnem elájultam az idegtől.

- Úgy látszik, ma nem lesz semmiféle üzlet, hacsak nem egy szem rizst szeretnél ezért a… – nézett a szürke darabkára –, szikláért.

Esküszöm, ha nem tudtam volna, hogy milyen kapcsolatai vannak, én megfojtottam volna, mintsem a lenéző vihogását hallgassam.

Ingerülten megragadtam Zitao felsőjét, és kivonszoltam a helyiségből.

- Te normális vagy?! Képes voltál ennyire lejáratni előtte?! Kérdeztem, hogy megvan-e az a rohadt kő, és te azt mondtad, hogy igen! – ordítottam a másikra. Ilyenkor úgy tudtam utálni. Hogy lehet ekkora szerencsétlen?

- De én… láttam a követ, csak olyan sötét volt… - habogott kezeit tördelve.

- Nem kellenek a kifogásaid! – csitítottam el egyből. Nem voltam kíváncsi rájuk. – Inkább megyek, és megszerzem én a követ, ha már te ilyen gyökér vagy! – fordítottam neki hátat.

- De… már este van! Ilyenkor veszélyes, Jongdae! – lépdelt utánam.

- Hát, ha már te elcseszted, akkor valakinek helyre kell hoznia… – morogtam, majd újból a nyugati kijárat felé siettem. – Maradj itt, úgyis csak hátráltatnál! – utasítottam, és bár nem néztem rá, tudtam, hogy milyen képet vághat most. Mindig ezt csinálta, ha valamit elrontott. Megbánta, de engem sosem tudott érdekelni. Kinek volt kedve mindig mindent helyrehozni helyette? Hát nekem nem, az biztos!

Egész gyorsan az Extremus szélére értem, de meg is torpantam. Nagy és sötét volt az erdő, főleg így éjszaka. Még sosem voltam benn ilyentájt, de nem is vágytam rá, mert én még jót nem hallottam róla. Nyeltem egy nagyot. Be kellett mennem, ha azt akartam, hogy meglegyen az egyheti betevő falatunk. Erőt vettem magamon és félelmeimet legyőzve vágtattam a fák között, hogy egy-két kilométer után elérjem a sziklás részt. Nem sokat láttam, de reméltem, hogy oda lyukadok ki, ahol nemrégiben voltunk. Jó félóra keresés után megláttam egy ismerős szirtet, így egy széles mosoly ült ki az arcomra.

Ez az!

Megfogtam a késemet, majd lassan a szakadékba ereszkedtem. Nem volt olyan mély, de ahhoz pont eléggé, hogy a hold fénye ne tudja megvilágítani az alját. A pengémet ide-oda forgattam, hogy a visszavert fénynél lássak valamit, és mikor megcsillant a piros kő, teljesen felvidultam. Lesz mit enni! Gyorsan munkához láttam – azaz késem nyelével ütni kezdtem a követ, hogy lefejtsem a szikla széléről. Nagyon siettem, nem akartam a kelleténél többet maradni ebben a hátborzongató erdőben, és még Minseokot is el kellett érnem.

- Ah, ezért… – lihegtem egy-egy ütés között –, biztos nem kap semmi kaját jó pár napig. Hülye Zitao! – morgolódtam magamban, mikor egy kisebb zaj ütötte meg a fülem. Megálltam egy pillanatra, és a rés nyílását figyeltem szüntelenül. Annyira féltem, hogy még megmozdulni sem mertem, sőt még a nyelést is mellőztem. Be voltam zárva egy kis szakadékba, ráadásul nem láttam semmit, és a hangok egyre csak közeledtek. A szívem már az agyamban lüktetett.

Biztos a hangra jöttek, akárkik is azok – gondoltam magamban, mikor megszólalt egy ismerős hang.

- Jongdae.

- Baszd meg, Zitao! A frászt hoztad rám! – egy pillanat alatt megkönnyebbültem.

- Megvan már?

- Várj még! – mondtam, majd sietősen tovább ütöttem a követ (még mindig bennem volt a félsz). Már teljesen kimelegedtem, de legalább nyugtatott az a tény, hogy nem vagyok egyedül.

- Na?

- Megvan! – emeltem a magasba a zsákmányt, s Zitao ujjongása sem maradt el.

- Add a kezed!

- Várjál, én legalább rendesen elteszem, nem úgy, mint te! – Szorosan körbetekertem a követ, és csak vigyorogtam, mint egy kis idióta. Miután eltettem a táskámba, megfogtam a fekete hajú kezét, és elkezdtem kimászni.

- Ha nem vagyok itt… hogy jössz ki? – nyöszörgött, mikor végre sikerült kijutnom.

- Hát az jó kérdés! – nevettem fáradtan. – Csak kimásztam volna – álltam talpra.

- Jongdae! – vigyorgott a másik, miközben azon volt, hogy ő is felegyenesedjen. – Hoztam neked egy kis ajándékot – pusmogta, ahogy zsákjában kotorászott. – Egy kis… – mondta, mire felfigyeltem arra, hogy a távoli fás résznél mintha mocorogna valami. Felszökött a pulzusom, és reflexszerűen bújtam el az egyik kiálló szikla mögé.

- Hé… veled meg… – kezdett bele, de mikor ő is meghallotta a neszt, egyből hátrakapta a fejét. Láttam, hogy sebesen próbált a szakadékba bújni, de nem volt elég ideje, mert megjelent két gens – vagyis azt hiszem, azok voltak. Hasonlóan néztek ki, mint a dimidiumok, de valahogy termetesebbnek és szélesebbnek tűntek. A kevés fény alig engedte, hogy lássak valamit, de mintha az ő bőrük nem vörös lett volna, hanem sokkal sötétebb, szinte fekete.

Zitao félve lépett egyet hátra, s az előtte tornyosuló gens-eket bámulta szakadatlanul. Annyira megijedt, hogy még beszélni sem volt képes. Felemelt kezekkel hátrált egészen közel hozzám, de mielőtt még elért volna, megragadták a karját.

Hátranézett, egyenesen oda, ahová bújtam, s szemeiben úgy csillogott a segélykérés, mint egy extremus kő. Azonban nem szólt semmit, egy büdös hang sem hagyta el a száját, hogy ne buktasson le engem. Nem mondta, hogy segítsek, hogy mentsem meg, csak a tekintetével kérlelt. Én meg ott a szikla mögött megbújva néztem, ahogy elviszik, semmit sem tettem, pedig tehettem volna.

Csak ketten voltak, akkor miért nem segítettem? Miért hagytam, hogy elvigyék? És miért égett elmémbe fájdalmas pillantása? Mintha cserbenhagytam volna, úgy érzem, mintha az én hibám lett volna az egész. De… Nem! Én nem mondtam, hogy jöjjön utánam! A városban kellett volna maradnia! Ez nem az én hibám!

Tiszta volt a terep, de hosszú percekig nem volt bátorságom előmerészkedni. Remegtem, és alig akart megnyugodni szívem. Viszont nem lehettem ott sokáig, mennem kellett, ha túl akartam élni. Vettem egy mély levegőt, és felálltam. A nagy sokk miatt eddig fel sem tűnt, hogy teljesen elzsibbadt a lábam, így várnom kellett egy kicsit, hogy rendesen használni tudjam a tagjaimat. A szakadék széléhez érve észrevettem valamit a földön. Egy kis csomag szárított hínárt. Lehajoltam érte, kezembe vettem, és csak meredtem rá.

A hínár nagyon drága volt, a Jómódúak is alig engedhették meg maguknak, de ha néha sikerült lopnom, ehettem. Ez volt a kedvenc rágcsálnivalóm, mint Zitaónak a tök. Emlékszem, még egyszer kérdezte is, hogy hogy lehet azt a „zöld izét” megenni. Hát én meg tudtam.

- Hm… – mosolyodtam el keservesen. – Nem felejtette el.

Csak azért jött utánam, hogy segítsen, én meg gyáván hagytam, hogy elvigyék. Nem baj, Jongdae! Csak fogd fel úgy, hogy többet nem kell a szerencsétlenségeit elviselned! Nem kell a pénzt tökökre költeni, és nem kell állandóan a dimek elől futni.

Az erdő széléhez közeledtem, és lassan már-már ott voltam, hogy a bennem lévő hülye érzések és a félelem miatt nevetnem kell magamon.

Nem kell többé a csámcsogását hallgatnom. Vagy elviselnem azt, hogy valamiben jobb nálam! Nem kell minden este a büdös lábát szagolva elaludnom. Nem kell majd minden reggel lehámoznom magamról a nagy karját, mert szeret úgy aludni. Semmit nem kell elviselnem többé. Azt sem, hogy idiótán nevet. Azt sem, hogy lop nekem valami apróságot, ami miatt persze bajba kerül, és aztán nekem kell elvégeznem a piszkos munkát.

- Nem is érdekel, mi történik vele! – mormogtam. – Nem… – Az apró faágak úgy roppantak szét talpam alatt, mintha már évek óta el lettek volna korhadva. Futottam, egyenesen a tisztáshoz, de egy idő után annyira sajogni kezdett szívem. És itt már tudtam, hogy nem a félelemtől, izgalomtól vagy a túlzott hajtástól, hanem mert megváltoztam. Én, aki képtelen voltam bárkivel is együttműködni, most olyan érzéseket kezdtem táplálni valaki iránt, melyek mindent felborítottak a lelkemben.

- Bassza meg… - szitkozódtam, s már csak azt vettem észre, hogy nem a város felé futok, hanem teljesen ellenkező irányba. – Nem hiszem el! Hát én ezt nem hiszem el!

Rohantam, de egyáltalán nem úgy, mint nemrég az erdő széle felé, hanem mintha most a saját életemet hagytam volna el. Nevetséges voltam! Egyszerűen nevetséges, hogy egy olyan trans-ért mentem a halálba, akit csak fél éve ismertem, és aki minden egyes percben felhúzott.

Biztos, hogy ki fog röhögni! Annyira nagyon biztos vagyok benne – morgolódtam magamban, ahogy kapkodtam a lábaimat. A talpaim már égtek, a tüdőm majd’ szétszakadt és a hideg levegő is fájdította forró torkomat. Már a sziklás részen is rég túl voltam, és csak lankadatlanul követtem tovább a nyomokat. Figyeltem a törött ágakat, az avar egyenetlenségét, s néhány jelből azt is kiolvastam, hogy Zitao próbált ellenkezni.

Már kezdett fogyni az erőm, és egyre jobban elszállt a reményem, hogy valaha is megtalálom. De nem akartam feladni; és hogy miért? Mert a trans-ok annyira hülyék, hogy képtelenek egyedül élni úgy, hogy ne kattanjanak be. Nekem kellett Zitao, kellett a társasága, az, hogy együtt szórakozzunk a nyomorék Jómódúakon és az idióta dimidiumokon.

- Merre vagy, te szerencsétlen? – lihegtem magam elé kétségekkel telve. Az összes izmomat marta a sav, alig bírtam parancsolni végtagjaimnak. Összeszorított fogakkal küzdöttem, ameddig csak bírtam szusszal, de végül elbuktam egy kis kiálló ágban. Rendesen az avarba haraptam, azonban én nem tétlenkedhettem. Négykézlábra emeltem magam, kiköptem a sárdarabokat, és abban a pillanatban szétterjedt számban egy fémes íz. A vérem volt az, de nem hatott meg, hogy megsebesültem. Izzadt, remegő kezemmel próbáltam megtartani súlyomat, mindhiába: újból összeestem.

- Menni fog! – biztattam magam, és újra megerőltettem az izmaimat. Az eredmény ugyanaz lett: az avarba hullva végeztem, és még a zsákom is leesett a hátamról.

Ennyi volt? Ennyit bírsz, Jongdae? Zitao vár rád, te meg ennyit bírsz?! – Olyan szinten dühös voltam magamra, hogy már csak kínkeservesen nevettem az egészen. Az oldalamra fordultam, sajgott mindenem. Hirtelen eszembe jutott az egyik balesetünk. Amikor valamelyik szökésünkkor egy kicsit jobban elgyepált az egyik dim, akkor Zitao (bár nagyon elleneztem) megmasszírozott, és máris jobban éreztem magam.

Ismét nagy nevetésben törtem ki, és már az sem érdekelt, hogy megtalálnak a gens-ek. Leszarom őket! Jó magasról!

- Halljátok?! Leszarlak titeket, szemetek! – ordítottam rekedtes hangon, s meg is ártott, mert egy csúnya köhögőroham tört rám. A termetes fák levelei alig engedték át a hold sugarait, de így is tudtam, hogy a saját vérembe tenyereltem bele. Megcsúszott a kezem a sikamlós leveleken, szóval kudarcba fulladt az újabb próbálkozásom, hogy talpra álljak.

Szapora légzésem lassan csillapodott, s pár perc után végül annyira egyenletes lett, hogy már csak egy-egy nagyot szippantottam a növényillatú levegőből. Nagy erőfeszítések árán csak sikerült ülő helyzetbe kényszerítenem magam, s ahogy a zsákomért nyúltam, egy pirosan villódzó fényre lettem figyelmes.

- Ez meg mi? – szuszogtam, ahogy gyenge kezeimmel magam mellé húztam a bőrzsákot. Szemöldökráncolva, kicsit ódzkodva néztem bele, s mikor megláttam, hogy az extremus kő pislákol benne halványan, elcsodálkoztam. – Mi a…? – tátottam el a számat. A fényforrás felé nyúltam, s ahogy kezembe vettem és kiemeltem a sötét zsákomból, egyre erőteljesebbé vált a villogás. Egy darabig néztem, de egy idő után már sértette szememet a lüktető fény, így elkaptam fejemet. Hunyorogtam, azon voltam, hogy a szemem újból hozzászokjon a sötétséghez. Amivel szembesülnöm kellett, az annyira ledöbbentett, hogy még nyelni sem bírtam.

Világos volt, mintha az éjszakát egy pillanat alatt váltotta volna fel a nappal. Kicserepesedett szájjal, bámészkodva figyeltem az előttem új világként megjelent épületeket. Hatalmas kőfalak emelkedtek a magasba, némelyiken növények telepedtek meg. Nem hittem a szememnek, csak tátogni tudtam. Egy város volt előttem; egy város, melyben zajlott az élet, mégsem törődött velem senki. A tér egészen hasonlított a mi piacunkra (azt leszámítva, hogy itt minden épület legalább háromszor akkora volt, mint a rejtek felett), de mégis különbözött – márpedig a nép miatt. Gens-eket láttam elvegyülni a dimekkel és a Jómódú trans-okkal. Csodálkoztam, de biztos voltam benne, hogy ezek gens-ek voltak.

Ez… ez…? Hol vagyok én? – hitetlenkedtem, miközben lassan, de biztosan talpra álltam. A kezemben szorongattam a követ, eszem ágában sem volt elengedni. Nem tudtam, hogy kerültem ide, de sejtettem, hogy a kő tehet róla. Úgy markoltam, ahogy csak bírták elgyengült ujjaim. A hátamra vettem zsákomat, és elindultam valamerre. Reménykedtem, hogy valahol itt találom Zitaót. Rettenetesen féltem, aggódtam, hogy észreveszik, hogy nem vagyok idevalósi, de miután elhagytam a sokadik gens-et, rá kellett jönnöm arra, hogy nincs mitől tartanom – vagy legalábbis attól nem, hogy kinéznének. Mindenki felhőtlenül társalgott, vásárolt vagy épp ment a maga dolgára, én meg olyan döbbenettel figyeltem őket, hogy észre sem vettem, hogy nekimentem valakinek.

Nem mertem felnézni, csak leszegett fejjel bámultam az előttem vöröslő két pikkelyes lábfejet.

- Te vagy az? – hallottam egy szokatlanul ismerős, mégis idegen, érdes hangot. – Jongie?

Jongie? Soha senki más nem becézett így, csak nagyapám. De ő egy istenverte trans volt. Mi folyik itt?

Riadtan pillantottam fel. A magas dimidium olyan szelíden nézett rám, mintha tényleg ismert volna. Ez… nem lehet! – tétován léptem hátra párat, majd eszemet vesztve futásnak eredtem.

Nem értettem semmit, a fejemet majd’ szétfeszítették a benne kavargó gondolatok. Legszívesebben levetettem volna magam valahonnan, csak hogy ne érezzem ezt a tehetetlenséget. Rohantam, a tekintetem ide-oda cikázott, kutattam, hogy hová bújhatnék. Már-már úgy éreztem, hogy leráztam a dimet, de hirtelen félszemmel megpillantottam egy ismerős fekete hajkoronát.

Zitao? – fordultam meg meglepetten. Ő az! Ez… tényleg ő! – bizonygattam magamnak. Sok más trans-szal együtt menetelt egy sorban, két dimidium vezette őket.

Gondolkodás nélkül, gyorsan és észrevétlenül becsúsztam a sorba Zitao mögé (még neki sem tűnt fel semmi). Szerencsére már nem követett a dim, vagy ki tudja, az is lehet, hogy már a legelején feladta. Megkönnyebbülten fújtam ki magam, pedig most igazán meggondolatlanul cselekedtem.

- Pszt – böktem hátba az előttem állót, mire ő csak rántott egyet a vállán. – Pssszt! – Kezdett idegesíteni, hogy még rám sem nézett. Mi ütött belé?

- Nem segítek! Hagyjál – válaszolt flegmán.

Mi van? Nem segít?! Azért vagyok itt, hogy megmentsem, erre ő meg így hálálja meg a ritka jóindulatomat?! – keltem ki magamból, s mire újra megszólalhattam volna, valaki az én vállamat bökte meg.

- Hé, fizetek neked, csak vigyél ki, ha már a langaléta nem volt hajlandó segíteni!

- Mi a…? – fordultam ingerülten hátra. – Szerinted ha a barátomnak is alig segítek, akkor majd pont neked fogok?! – háborodtam fel.

- Jongdae? – döbbent meg Zitao. – Te… mit kerese…? – hagyta a mondatot a levegőben lógni, nem is figyelt arra, hogy az egész sor minket bámul. – Értem jöttél? – gyermekies öröm csillant a szemében. – Tényleg értem jöttél! – ujjongva megragadott és magához ölelt, majd’ kiszorította belőlem a szuszt.

- Hé, trans! – Két dim termett mellettünk, s épphogy csak rájuk tudtam emelni a tekintetem, egy csapásra minden elsötétedett.

***

- Haragszol rám? – kérdezte halkan gyökér utánfutóm.

- Hogy haragszom-e? Zitao, te normális vagy?! Eljövök, hogy megmentsem az életed, te meg megint csak bajba juttatsz! – horkantam fel, de nem védekezett. Ahhoz képest, hogy tízen kuporogtunk egy zárkában (hozzánk hasonló alja trans-okkal voltunk összezárva), különös csend volt, már amennyire a susmorgást annak lehet nevezni.

Ott kucorogtam az egyik sarokban, mellettem Zitao kényszeresen mormolt maga elé valamit. Iszonyatosan bele-belenyilallt fejembe a fájdalom. Fogalmam sem volt, hol vagyunk, mivel már ebben a pöcegödörben ébredtem, bár sejtettem, hogy még mindig abban a hátborzongatóan népes városban lehetünk. A legtöbb fogoly idős volt, de volt köztük egy nagyjából velünk egykorú fiatal trans is. Kimondhatatlanul idegesítő volt, hogy egyfolytában csak parázott. Nem bír csendben megülni a seggén? Miért kell állandóan nyivákolni? Mindenkinek szar, nem csak neki!

- Ez nem segít! – hallatszott egy öreges hang a cella másik végéből. – Így is dim lesz belőled, akármit csinálsz! Kellett neked ellenkezned, ha nem tetted volna…

Tessék? Dim? Belőle? Egy trans-ból? Hogy? – hegyeztem a fülem, hátha meghallok még valamit, de hosszas ideig nem szólt senki.

- De-de… Én nem akarok dim lenni… – siránkozott a fiatal. Zitaóra pillantottam; az ő arcán is értetlenség tükröződött.

- Dim? – kérdeztem rá.

- Újnak látszol, kölyök – szólított meg az öreg. – Csak nem a külvárosból jöttél?

- Tessék? Milyen külváros, a miénk… - kezdtem bele, de félbeszakított.

- Ne is folytasd. Látszik, hogy nem Extremusban nőttél fel. – Sötét volt, ezért nem láthattam tisztán az arcát, de éreztem a hangjából, hogy megvet minket hovatartozásunk miatt. Ő is egy trans, mégis miért ítélkezik?!

- Extremus? Az egy erdő… - folytattam figyelmen kívül hagyva lekezelő hangnemét.

- Tudatlan külvárosi… 

De beverném azt a ráncos képét! – ökölbe szorítottam a kezemet. Eléggé viszketett a tenyerem, de türtőztettem magam, mert szerettem volna még többet megtudni.

- Akkor mesélj!

- Miről? Arról, hogy mind elveszünk? – nevetett gúnyosan. – Mi már úgysem tehetünk semmit. Már nagyon rég nem. Több száz éve nem... Volt idő, mikor még mi uraltuk a bolygót, de… a büdös gyíkok mindent elvettek tőlünk. Szerinted miért vagyunk már csak ennyien?

Jó, tudom, hogy kevesebben vagyunk, mint voltunk, de az öreg úgy beszél, mintha legalább a kihalás szélén állnánk.

- Mennyien?

- Hm… Ha te azt tudnád… A gens-ek mindenkit átváltoztatnak, átformálnak, hogy rájuk hasonlítsunk. Szerinted miért léteznek dimek? Ők is trans-ok voltak valamikor!

Éreztem, hogy Zitao kétségbeesetten megragadja a csuklómat. Fájt, de ő nem vette észre, hogy milyen erősen szorítja.

Az előbbi dim… a… Nagyapát elvitték… elvitték, és… Ő is dim lett? Tehát nagyapa hadoválásának mégis volt valami alapja? Minden egyes szava igaz volt? Ő honnan tudta? Mégis… mi…? Végünk? Ennyi a trans-oknak? Holmi gens-utánzatokként fogjuk végezni? Hát ez…

Ingerülten álltam fel, nem bírtam már egyhelyben ücsörögni. Zitao is feltápászkodott, még mindig szorongatta a kezemet.

- Ki kell innen jutnunk. Én nem leszek mocskos dim!

- Sokan mondták már ezt – nevetett az öreg, de olyan jóízűen, mintha a világ legviccesebb dolgáról lett volna szó. – Ha nem most, de később te is az leszel. Nincs menekvés. Nem sokáig lesznek már trans-ok – őrülten kacarászott. Megjelent egy fegyveres dim. Elővett egy extremus követ, és a fémrácshoz nyomta. Egy halk kattanással kinyílt a zár, és csend telepedett az egész cellára. Senki nem mert megszólalni, még az öreg is hallgatott. Fojtogatott a semmiből támadt félelem. 

- Nyomás! – utasította az őr a félős trans-ot.

- Nem! Én nem akarok! – rimánkodott kétségbeesetten a fiatal, de az őr bejött érte, és kiráncigálta. Szerencsétlen minden erejével ellenkezett, azonban ez kevés volt egy ilyen óriási dimmel szemben. Fel sem tudtam fogni a történteket, Zitao már cselekedett is, még mielőtt bezáródott volna a rács. Kipréselte magát, előkapta kését, és habozás nélkül a dim hátába szúrta. A helyiség visszhangzott az őr erőtlen hörgésétől. Zitao még egyszer belévágta a kést, és akkor minden elnémult.

Megilletődve meredtem a fekete hajúra, és közben az agyam folyamatosan azon volt, hogy feldolgozza a váratlan eseményeket. Zitao gyors mozdulattal kirántotta kését az élettelen testből, gondosan letörölte, majd felsője alá rejtette.

Már… megint jobb volt nálam!

- Ennyi? – tártam szét hitetlenkedve karjaimat, mire a másik nemtörődöm módon vállat vont, és szélesen elmosolyodott. - Amilyen szerencsétlen vagy, olyan szerencsés is, te gyökér – csóváltam meg a fejem, és vártam, hogy kinyissa a cellát. Persze mögöttem már akaratosan tolongtak a trans-ok, hogy minél hamarabb kijuthassanak.

- Ha rólad van szó, bármit megteszek.

- Ezt már sokszor hallottam – morgolódtam –, mégis mindig bajba kerülünk!

- De már tudom, hogy te is megtennél értem bármit.

- Én ugyan nem! – feleltem, ahogy átléptem az élettelen vörös testet.

- Vá-várjatok! Engem is vigyetek ki innen! – kiáltotta a fiatal trans.

- Ott van az öreg, ő biztos jobban tudja a járást! – mutattam a tőlünk távolabb settenkedő trans-okra. Még egy kolonc! Na, azt már nem!

- De… Jongdae… Nem kéne... – kezdett bele Zitao.

- Meg ne próbáld! – tiltakoztam, ahogy a halvány fényekkel megvilágított folyosó végére értünk. Rengeteg cella sorakozott ott, de csak párban raboskodtak trans-ok. Egyre csak nyomultunk előre az alagútrendszerben. Némelyik fordulóban dimek mászkáltak, de szerencsére egész könnyen el tudtuk őket kerülni. Nem is tudom, hogy lehettek ilyen felelőtlenek, nem számítottak arra, hogy vannak olyan „hülyék”, akik menekülni akarnak?

- Várj! – álltam meg az egyik sarkon, mivel láttam, hogy a fordulóban egy csoport dimidium tanácskozik valami elvetemültségről. Vártam egy kicsit, míg meg nem unták egymást, és el nem indultak a dolgukra. Az egyikük pont felénk tartott; a falhoz lapultam, és már kigondoltam, hogyan fogom majd leütni, mikor a távolból csörömpölés hallatszott. A dim megtorpant, majd elsietett a zaj irányába.

- Rendben, mehetünk – néztem hátra, és az első, amit megláttam, az a kis kolonc volt. Nem tudtam mást tenni, csak a fejemet fogni. – Minek? – kérdeztem fájdalmasan.

- Mert – mutatott Zitao az előtte nagy szemekkel pislogó trans-ra –, tökök vannak a ruháján! – vigyorgott.

- Annyira… hülye vagy!

Úgy fél óra kóválygás után végre kijutottunk a felszínre. Valamiért senki nem gyanította, hogy esetleg foglyok lehetünk, így nem is keltettünk feltűnést. Igaz, kicsit  piszkosak voltunk (mondjuk mindig ennyire koszosak szoktunk lenni) és szakadt volt a ruhánk, de elég könnyen elvegyültünk a forgatagban.

- És most mi lesz? – kérdezte félénken a kolonc.

- Nem tudom! Maradj csöndben! – hordtam le. Elég ideges voltam már így is, semmi szükség nem volt a felesleges kérdéseire.

- Menjünk arra! – mutatott Zitao a szabad kezével (mert a másikban persze, hogy a tökös gyerekét kellett szorongatnia). Vakon követtem a fekete hajút. Nemsokára megálltunk egy félreeső utcában, előkapta a lopott extremus követ, majd a magasba emelte.

- Mit akarsz vele?

- A földhöz vágom – mondta egyszerűen.

- Mi? Megvesztél?! Talán ez az egyetlen esélyünk, hogy megmeneküljünk, te meg földhöz vágnád? – förmedtem rá.

- Az csak a kutaknál működik… - szólalt meg halkan a kolonc.

- Tessék?

- Csak a kutaknál használ…

- Miről hadoválsz te itt összevissza? – néztem homlokráncolva a tökösre.

- Az öreg beszélt a kövekről – magyarázta Zitao. – Azt mondta, hogy úgy lehet másik városba menni, ha a követ a földhöz vágjuk.

- Kutat mondott – motyogta a kolonc.

- Na, jó! Zitao, te kussolj! Tökös, mutasd az utat, te is extremusinak tűnsz.

Legalább egy órát keringtünk a hihetetlen méretű városban, mire egy elhagyatottabb kerületbe érkeztünk. Itt már alig járkált valaki, még az épületek is lakatlannak tűntek. Csak mi álltunk egy feneketlennek tűnő kút pereménél, amit három magas kőoszlop határolt. Olyan volt, mint valami átjáró.

- Nem furcsa, hogy csak mi vagyunk itt? – néztem a lelakott, gazokkal lepett kőépületeket.

- Nem, ide csak akkor jönnek, ha átmennek – felelt a tökös. Nem értettem, hová mennek át és kik, de ebben a helyzetben nem is tudott érdekelni.

- És most?

- Bele kell dobni a kútba – suttogta a kolonc. Zitao egyből meg is tette, mielőtt még megállíthattam volna (mi van, ha esetleg nem mond igazat a tökös?). Pirosan pislákoló fény ragyogott minket körbe, és a testem iszonyatosan fájni kezdett. Ordítani akartam, de egy árva hang sem szökött ki a torkomon.

A piros fény hamar elhalványodott, majd lassan kihunyt. Jellegzetes növényillat csapta meg az orromat, és mintha valami nedvességbe nyúltam volna. Hunyorogva néztem körül, de mikor megláttam, hogy a rettegett Extremus erdő avarjában heverek, egy hatalmas vigyor szökött az arcomra. Mintha csak hazatértem volna.

- Megcsináltuk… Megcsináltuk – nevettem erőtlenül, ahogy a mellettem hempergő tökösre pillantottam.

- Ah! – nyöszörgött válaszképp a kolonc. Nehézkesen felültem. A vigyorom egyszerűen nem akart alábbhagyni. Hihetetlen volt, hogy meg tudtunk lépni és hajunk szála sem görbült. Egyszerűen felfoghatatlan!

- Zitao, ez… - kezdtem bele, azonban mosolyom egyből lefagyott arcomról, mikor tudatosult bennem, hogy őt sehol sem látom. – Zitao? – kaptam ide-oda fejemet, de csak sötét, rideg fák emelkedtek körös-körül. – Zitao! – kiáltottam eszeveszetten.

- Uh – hallottam valahonnan egy halk nyögést, majd éreztem, hogy valami folyadék rám csöppent, így felkaptam fejemet. – Tudtam, hogy aggódnál értem, ha elvesznék… – dünnyögte bágyadt mosollyal Zitao a felettem tornyosuló fa egyik ágán görnyedezve.

Hirtelen átjárt a megkönnyebbülés érzése, még lábaim is feladták a szolgálatot.

- Ah – lihegtem. – Megvagy… – nevetgéltem fáradtan.

- Azért… leszedhetnél innen!

- Jó vagy te ott is – feküdtem a hátamra, és néztem, hogyan kapálózik felettem. – Aludj inkább.

- Jongdae… Vettem neked szárított hínárt is!

- Nem hat meg!

- Hé, tökös fiú! Hogy hívnak?

- Hansol…

- Veszek neked valamit, csak szedjél le innen!

***

Ebben a kegyetlen világban nehéz az élet, főleg, ha trans-nak születtél. Sok minden nem volt világos számomra, míg nem jártam a gens-ek városában. De így is rengeteg kérdés megválaszolatlanul maradt, például a Jómódúak viselkedése, az, hogy miért vannak itt a gens-ek, hogy mikor jöttek, és az is, hogy pontosan mennyi trans veszett oda miattuk.

            Nem tudom, meddig menekülhetünk, vagy hogy mikor kapnak el minket, de az holtbiztos, hogy Zitaóra és Hansolra mindig számíthatok, és ők is rám (még ha ezt soha nem is mondom nekik).