2. forduló - Jinju

Cím: Ajtó a sötétben

Szereplők: Jongin, Tao

Szavak száma: 1042

Leírás: Nehéz sorsok egy nehéz világban. Hogyan lehet túlélni a valóságot, ha elképzelhetetlen az, amiben élünk. Egy háború mindenre kihat, a bizalom és a kapcsolatok fontosabbá válnak. De fontos lehet-e valami annyira, hogy mindent kockára tegyünk érte?

Ajtó a sötétben

Nyirkos, áthatolhatatlan köd telepedett a városra, alig lehetett néhány méternél előrébb tekinteni. A kora reggeli levegő fojtogató hidege a gyárak mérgező gázaival keveredett, nem hagyva, hogy bárki is tiszta lélegzethez jusson. Az ólmos falak bágyadtan verték vissza a felkelő nap sugarait, néhányuk megtört a vastag üvegablakok sima felületén.

Embernek nyoma sem volt a keserű utcákon, csak elvesztett holmik hevertek egy-egy sarkon, várva, hogy tulajdonosuk egyszer visszaveszi őket. A hajnali órák szomorúsága kihatott a nap további részére; a néptelen utak lassan megteltek, szürke arcú, kimerült emberek lépései kopogtak hangosan a macskaköveken. Névtelenül, magukban zokogva haladtak úti céljuk felé, emlékezvén a háború előtti időkre és várták a rájuk boruló nehézségeket.

Néhányuk lelkében fellobbant a remény apró szikrája, de ezt a hatalom nagyon hamar kioltotta. Szigorú intézkedések és súlyos büntetés terhe mellett tilos volt bármiféle magánjellegű akció, kijárási tilalmat rendeltek el, és csak előre benyújtott kérvények alapján lehetett bármihez is hozzákezdeni.

A nappalok rosszabbal voltak, mint az éjszakák. A fényben nem lehetett elbújni, minden szem előtt volt, egyetlen rossz lépés és azonnal a rács túloldaláról szemlélte a világot az illető. Legalábbis azt, ami maradt belőle. A magas irodaházak füstölgő romokra néztek le, az alant elterülő világ robbanásokkal, és füstszaggal telt meg. Harci járművek masíroztak naphosszat az utakon, katonák vonultak önkényesen a házak közt. A megélhetés rettentő nehéz volt, részben a gazdaság törékenysége, részben, pedig az egyre rosszabbodó életkörülmények miatt. Az emberek legtöbbje a túlélésért küzdött; jobb volt katonáskodni, mint polgárként várni az éhhalált.

Jongin, sok hozzá hasonlóval együtt, a sötétséget szerette. Szívesen mutatkozott éjszaka, megnyerő külseje és lehengerlő modora sokak szívét meglágyította. Egy jól irányzott mosoly, vagy kacér pillantás is elég volt az ajtónyitáshoz, így könnyűszerrel juthatott be bárhová.

Hiába dúlt háború a világban, a hatalmasok ínséges időkben is szakítottak időt a szórakozásra. Jongin minden ilyen fogadáson megfordult. Jól szabott öltönyében, művészien megkötött nyakkendővel a nyakán mulatott gazdag urak és hölgyek társaságában, miközben nem feledkezett meg arról, tulajdonképpen miért is van ott.

Az egyik, nagy nevekkel felpezsdített estén, némán iszogatott egy félreeső sarokban, szemét a csillogó gyémántokon és egyéb drágaköveken pihentetve. Tudta jól, mekkora kockázatot vállal minden egyes összejövetelen, mégsem érezte soha azt, hogy fel kellene hagynia vele. Számára ez jelentette a biztos megélhetést. Mellényének zsebe furcsán kerekedett, zakójának bélése itt-ott kilógott a súlytól, ami lehúzta. Jongin az utolsó korty édes pezsgő lenyelése után úgy döntött, ideje távozni.

Ideje sem volt kilépnie a nehéz, faragott ajtón, mikor egy apró szúrást érzett a tarkóján, majd összeesett a koszos köveken. A zsebéből kihulló kövecskék szétterültek körülötte, mint a megtört holdsugár ezernyi szikrája, a rubintok vöröse harmonizált a fejéből lassan szivárgó vérrel.

Óvatos, hangtalan léptek. Az éjszaka néma feketesége megbízható szövetségesre lelt a falhoz lapuló, izzó tekintetű fiúban. Összeszűkült szemmel lesett körbe, pillái mély árnyékot vetettek arcára, szája íve egyenes, kemény vonal volt csupán. Egész teste megfeszült a figyelemtől, mint egy felajzott, lövésre kész íj.

A másodperc töredéke alatt mozdult, talpa futás közben is puhán ért a talajhoz. Ha járt is volna valaki az utcán, az sem látott volna egyebet a fiúból, csak a Hold játékát az árnyékokkal.  

Az épületbe való bejutás nehézsége eltörpült amellett a tény mellett, mely a folyosókon való tájékozódást jelentette. Ha tudta volna, merre kell mennie, percekkel lerövidíthette volna az egész akciót. Nem okozott gondot feltörnie a zárat, majd kiiktatnia a biztonsági rendszert, hiszen milliószor csinálta már. Ujjai fürgén mozogtak a billentyűkön, és mikor felvillant a zöld jelzés, már be is lépett az ajtón. Az igazi akadály most tárult elé. A folyosók átláthatatlan rendszere egy pillanatra elbizonytalanította, nem tudta, merre induljon.

Hol lehet?

Lassan pislantott körbe, mozgásnak semmi nyomát nem látta, így kezdődő idegességét félretéve elindult egyenesen. A cellák rácsai élesen verték vissza a beszivárgó holdfényt, a fiú nem látott még ehhez hasonló anyagot. Suttogó hangok emelkedtek ki a sötétségből, a fiú torkában dobogó szívvel, futva fordult be a sarkokon.

Halk csilingelés, majd egy elhaló sóhaj ütötte meg a fülét. A fenti hátborzongató sustorgás helyett néma csend fogadta, majd egy pislákoló fénypászmát látott maga előtt. Még mindig zaj nélkül, de hullámzó mellkassal közelített a rácsok felé, ahonnan a fényt látta.

Hálát rebegett a félhomályért, hiszen, amennyire ki tudta venni, a láncokra vert testről félig leszakadt a ruha, zakójának fél ujja hiányzott, ami pedig megmaradt a ruhából, azt is valami sötét anyag borította – vér – gondolta magában.

Kinyújtotta a kezét, majd megkocogtatta a rácsot.      

-          Hé – suttogta – Ébren vagy?

Nem jött válasz.

-          Jongin! Hallasz? – próbálkozott újból, mire halk nyögés, majd fájdalmas mormogás volt a válasz.

-          Mit akarnak...? Mondtam, hogy...

-          Pszt! Nyisd ki a szemed.

-          Tao?

-          Ki más? – vigyorgott a fiú – Látom, jól helyben hagytak. Úgy látom, nem tűrik a tolvajlást.

-          Vicces vagy – nyögte, ajka a beszéd miatt ismét felrepedt. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

-          Mindent tudok – hangzott a fennhéjázó felelet – Gyere, kiviszlek innen.

A cella rácsai pillanatok alatt váltak börtönből ajtóvá Tao ügyes keze alatt. Gyors mozdulattal szabadította ki Jongin karjait a láncokból, majd vetette át egyik vállán, ezzel segítve a fiút saját súlyának megtartásában.

-          El kell tűnnöd egy időre – mondta – Segítek.

-          Hogyan? Nem, megoldom. Nem kockáztathatsz mindent, azért, hogy nekem segíts. Már így is sokkal tartozom.

-          Barátok vagyunk. Te is megtennéd értem – nézett rá.

-          Igen. De hogy viszonozhassam, ahhoz az kell, hogy életben maradj, amíg visszatérek.

Messze volt még a hajnal, a két fiút elrejtették a sötét fellegek, ahogy a néptelen utcán gyalogoltak. Tao mindent megszervezett, hogy Jongin viszonylagos biztonságban menekülhessen el a városból. Magas beosztása és kapcsolatai révén nem voltak előtte akadályok, de egyetlen rossz lépés és vége szakadhatott volna akár az életének is. Mindent a legnagyobb titokban végzett, információval fizetett életekért. A háború elcsendesült, de korántsem ért véget. Mindenki hatalmat akart, és ezért a végsőkig képesek voltak elmenni.

Jongin bosszantó probléma volt a társadalom felborult rendjében, Tao számára viszont biztos pont a tébolyult világban. Mindent meg akart tenni azért, hogy ez megmaradjon neki.

A rendszám nélküli, fekete autó féklámpái felragyogtak, a benne ülő fiú – sérülései ellenére – képes volt vezetni azt. Búcsúzóképpen intett egyet, majd elnyelte a fekete éjszaka.

Tao az út szélén állva nézett utána, telefonja berregése rántotta vissza aggodalmas mélázásából.

-          Igen? – szólt bele. A vonal másik végén hadaró hang mondta a magáét.

-          Megszökött? Nem, nem tudtam róla. Azonnal indulok. – ezzel letette.

Szája félmosolyra görbült a hír hallatán, majd hátat fordítva az országútnak, elindult arra, amerről jött.