2. forduló - Hyunae

Cím: Kijeok

Szereplők: Jongin, Baekhyun, Kyungsoo, (felmerül) Kris

Szavak száma: 6097

Műfaj: fantasy

Figyelmeztetések: ritkán csúnya beszéd, szoros, fiúk közti barátság (nem szerelem, nem yaoi)

Leírás: Gondolkodtál már azon, milyen lehet, ha összehoz a sors egy másik univerzumbéli személlyel? Ha az a valaki megváltoztatja az egész életed, és választanod kell élet és halál között? Amikor az új dolog felé húz a szív, de az ész maradásra akar bírni. A választás Jonginon áll. A régi és az új párbaja megkezdődött.

Kijeok

2014. október 16.

Lágy zongoraszó zengte be a kicsiny utcát, az ott sétáló embereket nyugodtsággal töltve el. Gyönyörűen hatott együtt az a sok csodálatos hang; mikor a magas tónusok vitatkozni kezdtek a mélyebbekkel, vagy éppen versenyezni. Ahogy utánozták, ismételték egymást, vagy amikor csak próbálták. Olyan szép volt. A játék, a dallam. Egyenletes, nem is lassú, nem is gyors. Pont jó.

Kim Jongin imádta ezt a hangszert. Hiába, hogy nem tudott rajta játszani, már maga az, hogy hallotta megszólalni, teljesen megbizsergette. A fiú épp a reggeliét falatozta, miközben a rádió kör alakú hangszóróján az egyik kedvenc darabja szűrődött ki. Nem szerette ezt az adót, egyenesen utálta, mivel a műsorvezetők főbb témái a kamujóslások, a pénz, illetve a szegénységgel, fogyatékossággal és időskorral járó mulatságos megaláztatások voltak, azonban a zenei ízlésük nem volt kifogásolható. Amint véget ért a dal, Jonginnak elment az étvágya; megütötte fülét az egyik műsorvezető mély, szaftos és rekedt kacarászása. A fujtatásból ítélve elég nagydarab lehetett.

– Hát ez rohadt unalmas volt. Legközelebb szóljatok Kijounnak, hogy több kávét főzzön le – a fiú visszataszítónak találta az egész bagázst. Műveletlen, pénzhajhász banda. A napjait csak egyetlen egy dolog, vagyis inkább személy dobta fel. Alig egy hónappal ezelőtt kapták azt a feladatot az iskolában, hogy írjanak egy levelet egy általuk kitalált személynek, a téma a mindennapok volt. Jongin egy bizonyos Jeremynek írt arról, hogy miként telik egy átlagos hete. A fogalmazvány jeles lett, viszont nem gondolta volna, hogy ez megváltoztatja majd az életét. Kíváncsi természeténél fogva „feladta” az irományt.

Jongin lomhán felállt az asztaltól, és nagy léptekkel az ablakhoz sétált. A szeme megakadt a házuk előtt álló, a már filmekből jól ismert, kallantyúval ellátott amerikai postaládán. Elég szokatlan volt még a látványa is, nemhogy a használata. Ha a kallantyú lent van, az azt jelenti, hogy üres. Ha viszont fent... – csillantak fel a szemei. – Akkor levelünk jött!

– Indultam! – kiabált a nappaliba táskáját a vállára kapva, majd az útja egyesen a postaláda felé vezette. A levelére ugyanis válaszoltak. Igaz, a neve még hasonlítani sem hasonlított a kitaláltra; Byun Baekhyun. Jongin számára olyan különleges volt ez a név, hogy a hallatára átjárta a testét a melegség. Amint meglátta a fiú rendezett, szabályos írását, ajkai mosolyra görbültek.

„Milyen is a ti... dimenziótok?”

– Baekhyun

Mindent leszámítva egy furcsa dolog volt. Baekhyun nem ismert semmit az ő világukból. Állítólag a fiatal fiú Koreában lakott valami Szöul nevű városban. Jongin eleinte azt hitte, szellemi fogyatékos, de az írásmódja, az elképzelései teljesen ellentmondtak ennek.

„Hatalmas és modern. Már vannak tévékészülékek, és telefonhálózat is. Anya mindig azzal babrál. Sosem lehet levakarni onnan, ha a barátnőivel beszél. Az ország is eléggé terjedelmes. Ahogy nálatok városok vannak, nálunk törzsek. Egész Kijeokot egységnyi részekre osztották, majd megszámozták őket. A miénk a nyolcvannyolcadik. Elég szegényes, de ennek ellenére minden van itt, amit el tudsz képzelni; felhőkarcolók, óriási iskolák, tömegközlekedési eszközök. De most te mesélj a ti világotokról.”

– Jongin

„Repülő kocsik, antigravitáció, beszélő állatok és mindent tudó berendezések. Nagyon modern.”

– Baekhyun

„Ezt nem hiszem el.”

– Jongin

„Vicceltem. Azonban tényleg elég fejlett. A telefonok legtöbbje már arra is képes, hogy internetezzenek, és mindenféle dolgot csinálhassanak velük. Nem lehet mihez hasonlítani. Elkényelmesedett az itteni világ. Nem is olvasnak könyveket, egyszerűen csak letöltik a telefonjukra a dolgokat, így lassan a könyvtárak, és a könyvesboltok csődbe mennek. Pedig úgy szeretem az új könyvek illatát.”

– Baekhyun

„Internetezés? Letöltés? Ez túl sok információ volt mára. Mi lesz így velem?”

– Jongin

„Ez még nem olyan szörnyű.”

– Baekhyun

„A könyvek viszont aggasztanak!”

– Jongin

„Te is szeretsz olvasni? Milyen könyveket olvastál már el eddig?”

– Baekhyun

Jongin elképzelte a fiú arcát, ahogyan kíváncsi csillogással a szemében fürkészi tekintetét. Képtelen volt nem elmosolyodni. Biztos aranyos lehet.

„Én inkább az írást preferálom, de az olvasás egy vele járó folyamat. Szeretem a krimiket. Nagggyon! Főleg azokat, amikor csak a végén derül ki, ki volt a tettes, és közben jár az olvasó agya, hogy mégis ki lehetett az. Az önfejű férj, vagy az irigy feleség?”

– Jongin

„Én azt szeretem, amikor már az elején kiderül, hogy ki volt az. Túlságosan izgulékony vagyok, így az egészet gyomorgörccsel olvasnám végig, nuku alvás kíséretében. A kedvenc műfajom viszont a fantasy.”

– Baekhyun

„Fantasy? A könyvespolcom tele van velük, de valahogy sosem tudtam magam rávenni az elolvasásukra.”

– Jongin

„El kell olvasnod egyszer őket! Szenzációsak!”

– Baekhyun

„El fogom, de csak a te kedvedért.”

– Jongin

2014. október 18.

„Miért szeretsz írni?”

– Baekhyun

A fiút egy kissé elgondolkodtatta a kérdés, de nem agyalt rajta túl sokat. Egyszerűen csak leírta azt, amit gondolt.

„Csendes és magamba forduló típus vagyok. Nem igazán szoktam elmesélni bárkinek is, hogy épp jó napom van, vagy borzasztó, így inkább kiírom magamból. Meg az a sok ötlet és gondolat. Nem akarom, hogy kárba vesszenek, emellett izgalmas is. Bármikor jöhet egy olyan fordulópont az életedben, amikor elhatározod, hogy teljesen eltérsz a megtervezett alaptól, és tudatlanul mész az ismeretlenbe.”

– Jongin

Elképedve olvasta vissza a nyúlfarknyi szöveget. Nem teljesen ilyen válaszra gondolt, de mégis több, mint amit közölni akart.

„Író szeretnél lenni?”

– Baekhyun

„Csak szeretnék. Ez korántsem jelenti azt, hogy az is fogok lenni.”

– Jongin

„Wow! Ahogy elnézem, biztos vagyok benne, hogy sikerül. Ugye majd elolvashatom a könyveidet?”

– Baekhyun

Jongin elmosolyodott az üzenet láttán. Még senki sem mondott neki ilyet azóta, amióta egyedül hagyták. De az már a múlt.

„Te leszel az első, aki elolvassa majd őket.”

– Jongin

„Személyesen szeretném átvenni.”

– Baekhyun

„Hogy érted ezt?”

– Jongin

„Ígérd meg, hogy találkozni fogunk.”

– Baekhyun.

„Ez lehetetlen. Te is tudod.”

– Jongin

„Ígérd meg.”

– Baekhyun

Jongin reménytelenül bámult a papírra. Ő volt az, aki a lehető legjobban örült volna annak, ha találkoznának, de ez teljes képtelenség.

„Megígérem.”

– Jongin

2014. október 21.

„Te mi szeretnél lenni?”

– Jongin

„Nem tudom. Sosem szerettem magam körül a nagy felhajtást. Egy csendes, irodai munka nekem tökéletesen megfelelne. Már amennyire sok mindenhez értek...”

– Baekhyun

„Lehetnél az asszisztensem. Tudod, aki majd mos, főz rám és takarít utánam.”

– Jongin

„Egyáltalán nem vagy képben, kedves Kim Jongin. Az a bejáró(nő).

– Baekhyun

„Hívhatod annak is.”

– Jongin

„Ha én főzök, abból nem laksz jól.”

– Baekhyun

„Megennéd előlem a finom ételt?”

– Jongin

Az ilyen beszélgetéseknél mindig nevetnie kellett. Ezeket a dolgokat sosem gondolta komolyan, amolyan piszkálódás volt, de Baekhyun sosem hagyta magát. Mindig tartogatott a kreolbőrű számára egy frappáns beszólást.

„Épp ez az. Még azelőtt porrá égne, mielőtt meg tudnád kóstolni.”

– Baekhyun

„Akkor azt eszem meg.”

– Jongin

„Nem fogok fizetni semmilyen orvosságot!”

– Baekhyun

„Nem tennéd.”

– Jongin

„Haha. Jó éjszakát, főnök!”

– Baekhyun

Jongin elszomorodva nézett a lapra, majd ezt is a többihez rakta.

– Jó éjt, Baekhyun – lehelte maga elé, és fülig érő mosollyal bújt bele a puha ágyába.

Az elkövetkezendő pár hétben Jongin teljesen boldog volt. Alig várta, hogy hazaérjen. Tanórák közben csak azon járt az esze, mit kérdezhetne még a másiktól, egészen addig a napig.

2014. november 3.

„Apokalipszis?”

– Jongin

„Tudom, elég idiótán hangzik, de találtam egy könyvet, amiben szóról szóra le van írva minden Kijeok szemszögéből. Hogyan pusztul el, miként következik be a világ vége.”

– Baekhyun

„Most komolyan azt akarod velem elhitetni, hogy egy könyv alapján fog elpusztulni a világunk?”

– Jongin

Megbízott Baekhyunban és teljes mértékben hitt neki, de ez már túl sok volt. Az még hagyján, hogy két külön világban élnek, de hogy egy könyv, amit talált, az mondja meg, hogy hogyan pusztul el a világuk...

„Higgy nekem.”

– Baekhyun

              

„Nézd, Baek, szerintem csak túlságosan az agyadra ment a sok fantasy. Jobb lenne, ha egy kicsit pihennél. Addig... ne nagyon beszélgessünk egymással.”

– Jongin

Még maga sem tudta, mitévő legyen. Nem akarta abbahagyni a vele való beszélgetést, de elég bizarr lett volna egy olyan személlyel társalogni, aki arról hadovál, hogy eljön az apokalipszis. Milyen hülyeség.

Az elkövetkezendő napok aránylag gyorsan teltek. Baekhyun annak ellenére is küldött üzeneteket, hogy Jongin nem válaszolt rájuk, csak elolvasta őket.

„Napkitörések! Azt írja, hogy a folytonos napkitörések miatt hőingadozás várható. (Jesszus, mint valami időjárás jelentő). Légy óvatos, és vigyázz magadra.”

– Baekhyun

„Bárcsak válaszolnál.”

– Baekhyun

„Ha gondolod, írj. Itt leszek.”

– Baekhyun

„Este vegyél fel kabátot. Nagyon hideg lesz. Igyál sok meleg teát. Hiányzol.”

– Baekhyun

Jongin az utolsó szó láttán megingott. Nem! Nem szabad! Kevés emlék köti össze őket, mégis úgy érzi, a legjobb emlékek. Hosszú idők óta Baekhyun volt az, aki képes volt valami izgalmat csempészni az életébe.

– Milyen idétlenség! – fújt egyet. – Hétágra süt a nap – pillantott ki az ablakon. A sugarak szinte már bántották szemét, mivel útjukban csak az ablaküveg állt, ami akadály nélkül átengedte át őket. Akaratlanul is a postaláda irányába nézett, majd inkább csak megrázta a fejét. Hiába, hogy kissé őrültnek tartotta, hiányzott neki is. Hiányzott, hogy valaki meghallgassa, hiányzott a maga őrült és buja személyisége. A köztük lévő két év szinte semmi sem volt. Ennek Jongin nem nagyon örült, mivel ez vagy azt jelentette, hogy ő van egy tizenhárom éves szintjén, vagy azt, hogy Baekhyun túl fejlett. Az utóbbi valamivel jobban és reálisabban hangzott. – Ahj! De ha nem lesz igazad... – trappolt durcásan a szekrényéhez, majd kivette a vastag, szőrmés télikabátját, és komótosan az ágyra hajította. Ezután a kertjük felé vette az irányt, ahol a postaláda állt. Egy laza mozdulattal leverte a kallantyút, majd kivette a papírt.

„A napkitörések elektromos vihart okoznak. Nem lesz rádió, se tévé, se egyéb ilyen dolog. Kérlek, írj!”

– Baekhyun

– Na tessék! Mi lesz még? Örök életemen át fogsz zaklatni a hülyeségeiddel? – gyűrte össze a papírt, majd idegesen a földre dobta. – Jó lenne, ha észhez térnél végre!

Az éjszaka tényleg elég hűvös volt. Sőt, fagyos! A kreolbőrű teljes téli felszerelést viselt, de még így is rázta a hideg. Csak mázlija van, ennyi. Nincs itt semmi apokalipszis. – nyugtatgatta magát, miközben próbált visszaaludni.

2014. november 8.

Jongin szokása szerint békésen falatozta a reggeliét a rádió mellett, de most semmi másra nem koncentrált, csak az abból kiszűrődő zenére. Azonban nem a dallamra, nem az ütemre és nem is magára a darabra. Jongin azért imádkozott, hogy ne történjen semmi. Hogy a dal hibátlanul, megszakítás nélkül peregjen le, és az utána való műsor is. A reggeliként szolgáló étel egyre csak fogyott, de a fiú nem érezte az ízeket. A muzsika zengett a fülében, ezzel elmosva minden gondolatot és megszűntetve minden érzékét. A mellkasa egyre forróbb lett, majd az egyik pillanatban megdermedt. Nem tudta, hogy csak képzelgett, vagy tényleg egy apró reccsenést hallott. Nyugalom. Ne gondolj hülyeségekre. – Vett egy mély levegőt, majd felállt, hogy elrakja az előtte heverő félig üres tányért. Laza léptekkel bandukolt oda a mosogatóhoz, majd mikorra odaért, valami furcsát vett észre. A lábai remegni kezdtek, a szíve torkában dobogott, a fejét pedig elöntötte a vér. Nem hallotta már a zeneszót, se a rádiósok hangját. Az adás először csak pillanatnyi ideig szűnt meg, majd visszajött, és így folytatta egyre tovább, míg nem teljesen megszűnt. Jongin beleejtette a tálat a mosogatókagylóba, és kétségbeesetten rohant a rádióhoz. Kapcsolgatni kezdte, de semmi. Mindenhol fülsüketítő zaj. A fiú tekintete a postaládára tévedt, majd minden egyéb tevékenységét abbahagyva lefagyott.

– Nem. Ez totális hülyeség – képedt el, és berohant a szobájába. Elővett egy lapot, majd írni kezdett. Vagyis csak kezdett volna, mivel egyáltalán nem tudta, hogy fogjon hozzá.

„Meg tudnád magyarázni?”

– Jongin

Csak ennyit firkantott a kis lapra, majd amilyen gyorsan csak tudta, eljuttatta a postaládához, és várt. Várt, hogy a másik észrevegye, és választ kapjon a kérdésére.

„Ha tudsz várni pár percet, mindent elmondok.”

– Baekhyun

„Alig várom.”

– Jongin

Hiányoztál. – tette oda magában. Nem szabadott elgyengülnie. Meg kellett tudnia, mi ez az egész. Izgatottan figyelte a kis kallantyút, de az se fel, se le nem mozdult. Többször is kinyitotta a kis dobozkát, de a levele még mindig benne volt. Mi lesz már? – türelmetlenkedett. Már a huszadik perc is eltelt, mire feladta. Egy óriás sóhaj kíséretében lépett egyet a ház felé, de ekkor halk nyikorgásra lett figyelmes. Vett egy száznyolcvan fokos fordulatot, majd azzal a lendülettel ki is kapta a levelet.

„Miután mondtad, hogy szünetelnünk kéne, elmentem a nagypapámhoz. Elmondtam neki mindent. Téged, a könyvet, a szekrényt. Eléggé érdekes arckifejezéssel fogadta mindezt, mire azt hittem, ő sem fogadja másképp, mint te. De nem így lett. Olyasmiről kezdett el beszélni, hogy a nagymamám régen folyton valami Kijeokról áradozott, és arról, hogy meg kell mentenie, vagy ha nem, akkor később óriási pusztulás fenyegeti. A nagypapám természetesen nem hallgatott rá, azt hitte, ez is egyfajta idióta jóslat volt, amit csak beképzelt magának. Eléggé babonás volt szegényke. Az elmondások szerint van egy varázslat, miszerint, ha az emberek papírra vetik a rossz jóslatokat, azok sosem válnak valóra addig, ameddig azt valaki el nem olvassa. Ezzel törvényt szeg. Én megtettem. Ahogy haladok a történettel, úgy akasztom rátok a leírtakat. Még mielőtt megkérdeznéd; nem, nem lehet abbahagyni. Akkor még kevesebb időnk van.”

– Baekhyun

Nem hitt a szemének. Azt gondolta, hogy ez valami rossz tréfa, de eddig minden beteljesült, amit mondott.

„Aha.”

– Jongin

„Hiszel nekem?”

– Baekhyun

„Talán. Talán hiszek neked.”

– Jongin

2014. november 9.

„Miért nem tudom megnézni a könyvet?”

– Jongin

„Dimenziókapu. Ennyire egyszerű a válasz.”

– Baekhyun

„Hogy mi? Dimenziókapu?

– Jongin

„Ezt nem most kéne elmondanom, de a könyv és a postaláda segítségével létre lehet hozni egy dimenziókaput. Persze, kell hozzá még egy kis segítség. Az osztálytársam tud építeni egy olyan szerkezetet, aminek a segítségével a molekulák átalakulnak és létrejöhet a kapcsolat a világaink között.”

– Baekhyun

„Mit hordasz itt össze? Dimenziókapu, molekula-átalakító, kapcsolat? „

– Jongin

„Mondtam, hogy nem most kéne. A lényeg, hogy áthozunk. Még ha belepusztulok is.”

– Baekhyun

„Hülyeségeket beszélsz.”

– Jongin

„Megígérted, nem? Megígérted, hogy találkozunk.”

– Baekhyun

A fiú némán meredt a lapra. Tényleg ennyire fontos lenne neki, hogy lássa? Jongin kellemes melegséget érzett mellkasába, de nem azt, amelyik felégeti a tüdejét az izgalomtól, vagy éppen a kétségbeeséstől. Ez a melegség átjárta egész testét, és felmelegítette. Beleborzongott ebbe az érzésbe, és sosem akarta, hogy elmúljon.

„Találkozni is fogunk.”

– Jongin

2014. november 11.

Jongin elmélyülve ült a könyvek felett. Sehogy sem akart kimenni a fejéből a gondolat, hogy a világukat az elpusztulás fenyegeti, így hiába is akart arra összpontosítani, amit épp olvasott, csak arra lett figyelmes, hogy már a lap végén tart, de semmi nem maradt meg benne.

– Aish! – nyögött fel keserűen, majd az asztalra borult. Nem holmi felejtés céljából jött ide. Nem. Esze ágában sincs felejteni. Úgy gondolta, ha többet megtud a dimenziókról, talán majd képes lesz segíteni Baekhyunnak. Ha otthon maradt volna, túl tehetetlennek érezte volna magát. A homlokát a karjára helyezte, majd lehunyta szemeit. Vett egy mély levegőt, és abban a pillanatban megcsapta az orrát az a bizonyos könyv szag; édeskés, azonban mégis keserű, kellemes és régies. Felidézte a régi emlékeket, amikor még tanulás után egyből idejött, hogy elbújjon a külvilág elől. Hogy belemélyedjen a saját képzeleteibe, vagy egy remek könyvbe. Hogy elrejtőzzön az elől, akinek már többé nem volt rá ideje. Az elől, akiben megbízott, és akinek a jelenléte többet számított neki, mint akárki másé.

Gondolataiból egy érintés zökkentette ki; apró, finom ujjak tapintása, amint végigsimítanak a tarkóján, és tincseivel kezdenek el játszani.

– Hm? – pillantott fel. A szemei elkerekedtek, amint meglátta a mellette ülő személyt, Do Kyungsoot.

– Még mindig selymes a hajad – kúszott az arcára egy gyengéd mosoly, majd ő is lehajtotta a fejét az asztalra, meg nem szakítva a szemkontaktust.

– Azt hittem, ilyenkor már a próbákon ülsz – dörmögte maga elé, mire a másik még szélesebb mosolyt villantott felé.

– Felhagytam vele. A végén már nem volt időm semmire.

– Aha. Értem – emelte fel a fejét a kreolbőrű, majd ismét a kezében lévő könyv mögé bújt. – Én pedig éppen olvasok, ahogy látod.

– Ó, igen. Akkor nem is zavarlak tovább, csak… – pillantott szeme sarkából a könyvekre. – ...mondani szerettem volna, hogy tudok egyet s mást a dimenziókkal kapcsolatban.

– Igazán? – egyenesedett ki Jongin, majd a kerek arcú fiúra szegezte tekintetét, aki válaszul hevesen bólogatni kezdett. – A dimenziókapukhoz is értesz?

– Csak annyit tudok róluk, hogy akármilyen tárgy lehet kapu, de többet nemigen. – ráncolta össze szemöldökét. – Miért érdekel ennyire ez a téma?

– Nem érdekel. Miről beszélsz? – rázta meg zavartan a fejét, majd az asztalra tette a könyvet.

– Lehet, csak én értelmeztem félre azt, hogy körülbelül nyolc dimenziókról szóló könyv hever előtted – emelte fel védekezően kezeit, mire Jongin elvigyorodott.

– Többet nem találtam.

– Semmit nem változtál – nevetve rázta meg a fejét. Lassan már három éve annak, hogy eltávolodtak egymástól, de egy pillanat alatt képesek visszarázódni a régmúltba. Abba az időbe, amikor még Kyungsoonak nem kellett folyton próbákra járnia, ahol új emberekkel ismerkedett meg, például az iskola legjobb táncosával, Yixinggel, az aranyhangú Chennel és a felsőbb éves Suhoval. Talán ez Jongin hibája, de egyáltalán nem akart velük összebarátkozni. Kyungsoot csak magának akarta. – Hiányoztál – hallotta meg a másik lágy hangját.

Te is nekem. Nagyon. Rettentően.

– Igen – lehelte maga elé Jongin.

– Akarod, hogy segítsek? – hajolt közelebb, mire a fiatalabbik megérezte finom illatát. Ugyanolyan volt, mint régen. Talán ez volt az, ami a legjobban hiányzott neki.

Mindennél jobban. Úgy, mint régen. Együtt.

– Elboldogulok. Ne fáradozz miattam – csalt egy hamis mosolyt az arcára.

– Biztos? Elég tömörnek tűnnek.

Nem. Segíts.

– Biztos.

– Szólj, ha kell valami. Szívesen elmesélem, amit tudok.

Mesélj. Hallgatni akarom a hangod. Téged.

– Rendben.

– Akkor... én megyek is. – állt fel, majd biccentett egyet. Jongin csak ledermedve ült, és nézte, ahogy Kyungsoo egyre csak távolodik.

Ne menj. Maradj. Segíts. Kérlek. Kyungsoo. Kyungsoo.

– Kyungsoo! – hallotta meg saját hangját kívülről is. – Maradj még – talán túl hangosan is. Miért olyankor halkul el minden, mikor olyat mond, amit nem gondolt át?

– Üdvözöllek újra, Kim Jongin – hallatszott a másik hangján az elégedettség, majd könnyedén visszasietett a még mindig dermedt fiúhoz.

Jonginban kettős érzelem dúlt; alig várta, hogy hazaérhessen, és végre beszélhessen Baekhyunnal, de annyira hiányzik neki a Kyungsooval töltött idő. Talán ő is pont ezt érezte akkor? Talán Kyungsoo mégsem önszántából hagyta magára. Talán... nem is őrá kéne haragudnia, hanem saját magára. Amiért ilyen önző volt és akaratos.

– Szóval a szobádban töltöd a napjaid a könyveiddel? – bukott ki az alacsony fiúból a kérdés. A könyvtár már rég bezárt, de megbeszélték, hogy együtt mennek haza. Legalábbis addig, amíg ugyanarra tart az útjuk.

– Talán te is erre az életmódra akarsz térni? – vigyorodott el főhősünk, amit azonnal levakart arcáról. Nem akarta ilyen könnyen ”odaadni” magát.

– Lehet róla szó – hogy alátámassza töprengését, mutató- és hüvelykujjával simogatni kezdte állát.

– Akkor rossz emberhez fordultál. Levelezni kezdtem egy igen aranyos fiúval.

– Hű, ez aztán a szociális élet!

– Te most gúnyolódsz velem? – püffögve fordult a másik felé, aki már alig bírta visszatartani nevetését. – Ahj, javíthatatlan vagy!

– Csak hozom a formám – mentegetőzött, kieresztve kacagását, mire Jongin sem erőlködött tovább. Mindketten hangosan nevetgélve sétáltak tovább önfeledten. Leheletük kirajzolódott a levegőben. Ez megrémisztette Jongint. Így lenne vége a világnak?

Egy idő után azon kapták magukat, hogy Kyungsooék háza előtt állnak, és a hahotázás során kigördült könnyeiket itatják tenyerükkel. Jongint furcsa érzés kerítette hatalmába, amint meglátta a zöld kertes házat. Még tisztán emlékszik azokra a napokra, mikor itt játszottak nyomozóst, vagy éppen bújócskát. – Milyen rég volt – csapta meg fülét Kyungsoo hangja, majd rá pillantott. Éppen a házat kémlelte, és amint visszafordult egy lágy mosolyt intézett Jongin felé. – Az agyamba vésődött a sok emlékkép.

– Hm? – meglepődve firtatta a másik arcát, mire az csak megrázta a fejét.

– Sok szerencsét a kutatásodhoz! – derült fel az arca, majd gyorsan meghajolt köszönés gyanánt. – Ne feledd, ha kell segítség...

– Igen, szólok – eresztett el egy halk sóhajt, majd elmosolyodott. – Köszönöm.

– Ugyan! – melegség járta át a testét, ahogy Kyungsoo vidám arcát fürkészte. Egyikük sem szólt semmit, csak csendben meredtek egymásra, végül a mozdulatlanságot Kyungsoo szűntette meg; egy nagy lépéssel Jongin elé állt, vékony karjait dereka köré fonta és szorosan magához húzta. A magasabbik azt sem tudta, mit tegyen. Tanácstalanul pislogott az őt ölelő fiú kobakjára. – Tényleg hiányoztál – hallotta meg tompa hangját, ingjén keresztül pedig megérezte forró leheletét. Szíve hevesebben kezdett verni. Teljesen megilletődött. Egy kis habozás után jobb kezének ujjait Kyungsoo tincsei közé vezette, míg a baljával átkarolta a vállát. Jongin mindig is utálta a nyálas és meghitt dolgokat, de már olyan rég vágyott egy őszinte ölelésre. Valaki olyanéra, aki tényleg megérti őt.

– Te... is nekem – mormolta halkan, mire a másik szorosabban simult hozzá. Jongin tüdeje betelítődött Kyungsoo finom öblítő és tusfürdő aromájával. Imádta az illatokat. Baekhyun levelének illatától kezdve Kyungsoo samponjának illatán át a virágokig, mindent. Az apró termetű fiú szorítása lazulni kezdett, így lassan Jongin is elengedte.

– Holnap találkozunk – mosolyodott el, majd kezét intésre emelte.

– Jó éjt!

– Neked is – biccentett, azzal bement a kapun. Jongin egészen addig állt ott, és nézte, amíg biztonságba nem került. Kyungsoo, mielőtt még becsukta volna az ajtót, egy széles mosolyt intézett felé, majd végleg eltűnt a világosbarnára festett bejáró mögött.

Jongin hatalmasat sóhajtva vetődött be az ágyába két papírral, amin az írás elmaszatolódva díszelgett. Valószínűleg a feladója sietett, mivel a sorok ferdén, a jelek pedig kuszán álltak. A fiúban csak ekkor tudatosult, hogy miért is ment a könyvtárba.

– Basszus! – ült fel hirtelen, majd azonnal elkezdte olvasni a neki szánt üzeneteket.

„Megbeszéltem Krissel a molekula-átalakítót. Állítása szerint két hét múlva kész lesz. Nagyon félek, Jongin.”

– Baekhyun

„Kris, kérlek, siess!

U.i.: Igyál sokat, és öltözz fel melegen. Hideg és száraz idő lesz.”

– Baekhyun

Jongin az asztalához sietett, majd villámgyorsan írni kezdett. Bűntudata volt, amiért nem volt itthon, hogy megnyugtassa, és, hogy mással volt, amíg ő azon dolgozott, hogy megmeneküljön. Nem akarta, hogy az legyen Baekhyunnal, mint vele. Nem akarta egyedül hagyni, hisz ő volt az, aki hosszú idők után újból értelmet varázsolt a napjaiba. Nem szabad elhagynia.

„Kutattam a dimenziók után. Nem jutottam sokra, csak annyit tudtam meg, hogy bármilyen tárgy lehet kapu. Az egyik régi ismerősöm is segített a kutatásban.

U.i.: Bocsánat, hogy nem írtam eddig.”

– Jongin

„Ugye nem mondtál neki semmit? Még nem szabad!”

– Baekhyun

„Tartottam a szám, ne félj.”

– Jongin

„Köszönöm, hogy aggódsz értem.”

– Jongin

Jongin nem tudott elég hálás lenni Baekhyunnak. A tudat, hogy egy fiú, akivel még nem is találkozott, és alig csak pár hónapja kezdtek el beszélgetni, mindent megtesz azért, hogy megmentse, bűntudatot keltett benne, ugyanakkor fontosnak is érezte magát.

2014. november 15.

– Kyungsoo – emelte fel a fejét a kreolbőrű a könyvből, amit épp olvasott.

– Igen?

– Egy ilyen dimenziókapun átmehet két ember? – nem nézett a szemébe, csak a papír sarkánál lévő szamárfüllel játszadozott.

– Hova akarsz vinni? – hallotta meg Kyungsoo halk kuncogását.

– Sehova... vagyis, csak kérdeztem – hebegte, majd inkább visszabújt a könyv mögé.

– Tudtommal átmehetnek többen is. Attól függ, hogy mennyi ideig van nyitva.

– És ha a két univerzum közé ragadnak? Olyan lehet? – egyenesedett ki most már a szemébe nézve.

– Ezt úgy kell elképzelni, mint egy két helység között lévő ajtót. Ha átlépsz rajta, az oda vezet, ahol megnyitották. Nincs köztük rés.

– Értem – bólintott. Amióta ismét elkezdtek beszélgetni, a délutánokat együtt töltötték. Kyungsoo egyre kíváncsibb lett, és az utóbbi egy hétben békén sem hagyta Jongint a kérdéseivel. A fiút nem az zavarta, hogy megállás nélkül faggatta, hanem, hogy nem szabadott elmondania a ”titkot”. Ahogy Baekhyun mondta; még nem.

– Már szabad tudnom? – dalolta az alacsony fiú, miközben épp hazafelé tartottak. Ismét zárásig maradtak, és ismét semmit nem tudtak meg. Őszintén szólva, Jongin azt sem tudta, mit kéne megtudniuk.

– Mondtam, egy kutatáshoz kell.

– Értem – vágta rá gyanakvóan, majd megállt. – Hát, akkor szia!

– Most haragszol? – nézett rá aggódó tekintettel a magasabbik.

– Dehogy, te butus! – nevetett harsányan. – Megérkeztünk.

Jongin csodálkozva meredt előre, és szomorúan konstatálta, hogy milyen gyorsan telik az idő.

– Hahó! Itt vagy? – zökkentette ki gondolataiból egy angyalhang.

– Ja, igen! Bocsi.

– Fura vagy – ráncolta össze szemöldökét, majd megrántotta a vállát, és egyik pillanatról a másikra egy széles mosolyra húzódott a szája.  – Mindegy. Akkor majd holnap találkozunk. Jó éjszakát!

– Jó éjt! – motyogott valami hasonlót maga elé Jongin is, és mikor a kisebbik beért, elindult haza.

2014. november 19.

A hét vége egyenesen kibírhatatlan volt. Jongin próbálta feltűnésmentesen kerülni Kyungsoot, de ezek a dolgok általában sosem feltűnésmentesek. Előbb ment haza, már nem járt a könyvtárba. Az osztályban ügyelt arra, hogy ne nézzen a szemébe, és, ha mégis odament hozzá, igyekezett a leghamarabb túl lenni a beszélgetéseken. Nem nagyon bírta tovább, és talán a lehető legrosszabb megoldáshoz folyamodott, de kénytelen volt.

– Elmondanád, mi bajod van velem? – Kyungsoo hangja most nem a szokásos módon dalolt; határozott volt és hangos.

– Nem lehet.

– Miért ne lehetne? Úgy tudtam, barátok vagyunk! – szavai súrolták Jongin szívét. Barátok. Igen.

– Kyungsoo...

– Nem, nincs Kyungsoo – rivallt rá, mire a kreolbőrű összerezzent. – Ha nem mondasz semmit, én megyek. – Jongin vett egy mély levegőt, és elnyitotta az ajkait, de abban a pillanatban be is csukta. Nem tudta, mit tegyen. Hallgasson a szívére, vagy menjen a feje után? – Hát jó. Nem hittem volna, hogy ennyi év után még mindig nem bízol bennem.

Magamra hagytál. Becsaptál. Láttál szenvedni.

– Sok sikert a kutatáshoz!

Boldog voltál. Nélkülem. Hiányoztál.

Kyungsoo Jongin szemébe nézett.

Szükségem volt rád. Nem voltál velem. Elhagytál.

Talán egy pillanatra is, de látszott az íriszeiben a megbánás.

Ne menj el megint. Kérlek. Kyungsoo.

– Várj! – hagyta győzni végül szívét, de a fiú nem állt meg. – Kyungsoo! – szólt utána még egyszer, de semmi. Kyungsoo csak némán lépdelt előre, lehajtott fejjel. Talán így a legjobb. Magára hagyta. Becsapta. Boldog volt nélküle. Jongin is lehet ugyanolyan boldog. Nélküle.

2014. november 21.

Hatalmasat fordult a kocka, és ez nem tetszett Jonginnak. Most ő tartotta a szemét Kyungsoon, de a fiú csak komor tekintettel meredt előre. Fájdalmasabb volt ezt látni, mintha boldog lenne. Ismét. Nélküle. Többé már az egyikük sem ment a könyvtárba. A megszokott helyük üresen ékelgett, a székük párnája már kihűlt. A legszomorúbb ebben, hogy nem csak a könyvtár volt elhagyatott, a törzsből is sorra utaztak el az emberek. Jongin már nem győzte nézni, ahogy a házuk előtt autók sokasága halad el, csak azért, hogy kietlenné tegyék ezt a területet. A - másoknak - kiszámíthatatlan fagy teljesen tönkretette a növényzetet, a szárazság pedig kiszárította a folyókat és a patakokat. Az eleinte még csak kis károkat okozó természeti jelenségekből mostanra egy egész világot elpusztító katasztrófa született. Jongin, hogy legyőzze a gondolatait, összeszorította a szemét, majd inkább hátradőlt a széken. Az asztalon ott hevert a lap, aminek most a legjobban kéne örülnie, de ez sehogy sem ment.

„Kris rettentő gyorsan halad! Remélem, továbbra is tartja a tempót. Jut eszembe! Az ismerősöd jön?”

– Baekhyun

Még maga sem tudta, hogy mit reagáljon erre. Szerette Baekhyunt, ahogyan Kyungsoot is, de nem ő volt az, aki újraélesztette. Nem ő volt az, akinek minden nap izgatottan várta a levelét. Nem. Az a személy Baekhyun volt. Byun Baekhyun, aki ugyanúgy imádja az irodalmat, mint maga. Aki olyat tett, amit soha senki sem; küzdött Jonginért. Felbátorodva ragadott meg egy tollat, majd írni kezdett, de nem a választ. Azt vetette papírra, ami éppen eszébe jutott; a múltat, az érzéseit, a jövőt, a vágyait. Azonban egy dolgot nem. A Baekhyun iránt érzett hálát. Azt nem holmi vékony, gyűrött papírlapon akarta vele közölni. Látni akarta a reakcióját. Látni, ahogy a barna szempár felcsillan, vagy éppen ahogy semmilyen érzést nem tükröz. Az ajkait, amik mosolyra görbülnek, ha úgy adja. Ha kell, ezt még a sírba is magával viszi. Miután átolvasta az irományt, egy szánalmas vigyor kíséretében gyűrte össze, majd egy újabb lapot elővéve ráfirkantotta:

„Nem tudom.”

– Jongin

„Sajnálom. Nem kellett volna elkezdenem azt az átkozott könyvet. Sejthettem volna, hogy valami nincs rendben vele. Az én hibám. Sajnálom.”

– Baekhyun

A papír néhol átütött. Nedves volt. Sír? Jongin tanácstalanul meredt az előtte heverő dolgokra. Pánikolva kapott tollához.

„Nézd, egyáltalán nem a te hibád. Nem tudhattad, miről szól a könyv, egyszerűen csak kíváncsi voltál. Nem kell bocsánatot kérned.”

– Jongin

„A pokolba a kíváncsiságommal! Több könyvet az életembe nem fogok elolvasni. Persze, a tieiden kívül.”

– Baekhyun

Jongin vett egy mély levegőt, majd kihúzta a fiókját. Idegesen kezdett benne kutakodni, majd miután megtalálta, amit keresett, feltette azt az asztalra, és újból tollat fogott a kezébe.

„Ha abbahagyod ezt, és lenyugszol, neked adom az amulettem. De csak abban az esetben, ha megígéred, hogy többet nem fogsz sírni ilyenek miatt, ugyanis ez a talizmán csak akkor hoz szerencsét, ha a gazdája boldog. Ígéred?”

– Jongin

„Ígérem.”

– Baekhyun

Jongin vidáman olvasta el újra és újra a szót. Idegesen szorongatta a türkizkék, négyszög alakú talizmánt, majd a szájához emelte.

– Most se hagyj cserben! – nyomott rá egy apró puszit, és azt is berakta a postaládába.

2014. november 25.

„Holnap ötkor.”

– Baekhyun

Jongin remegő kézzel tette zsebre a kis papírt, és egy hatalmas sóhajt hallatva dőlt el az ágyon.

– Akkor holnap – lehelte, majd lehunyta a szemeit.

2014. november 26.

– Ha meglátom, hogy még egyszer írsz annak a fiúnak, enni sem adok neked! – csapta be az ajtót édesanyja. Sosem lelkesedett azért, ha a fia örült valaminek, sőt az apja sem. Mindig megfosztották az élet apró örömeitől. Ha a fájdalomban és a szomorúságban lelte nyugtát, akkor óvóan simogatták, kedveskedtek neki, ha pedig ennek kezdett el örülni, akkor ismét összetörték a szívét. Már kezdett feltűnni neki, hogy ez az egész ellene van. A gondolataiból egy kulcskattanás zökkentette ki, mire kiverte a víz.

– Hé! Most bezártál? – kiabált kétségbeesetten.

– Ha még egy szót is szólsz, be is lécelem az ajtót. – Jongin szívének fájtak a szavak. Hiába is, hogy gyűlölte őt már kiskora óta, mégis csak az anyja volt. Ő volt az, aki életet adott neki, aki felnevelte, és akivel élt. Fájt neki. Minden egyes szava, amit mondott, minden egyes tette, amit a fiú ellen művelt, fájt. Jongin tehetetlenül rogyott a padlóra, és könnyek nélkül zokogni kezdett. Hevesen kapkodta a levegőt, keze ökölbe szorult, és próbált minél halkabban lenni. Az óriás fájdalom teljesen felemésztette belsőjét.

Az idő csak telt, a fájdalmát pedig elnyomta az izgalom. Nem szabadott egy ilyen felesleges dolog miatt feladnia mindent. Meg kellett tennie. Idegesen pillantott az órára. Nincs választás; most vagy soha. Egy színpadias mozdulattal lerántotta az ágyáról a lepedőt, majd az ablakot kinyitva lelógatta azt. Nem ért le teljesen a földre, de az a másfél méter, ami hiányzott, semmit sem jelentett. Most vette óriás hasznát a fűtéscsőnek. Szorosan rákötötte a textilanyagot, és megint kihajította azt az ablakon. Óvatosan körülnézett; sehol senki. A szél finoman simított végig a száraz fűszálakon, és a félcsupasz faágak közé rekedt leveleket könnyedén fújta le azokra. Félelmetes. Üres minden ház, az utca. Egyedül maradt. Nem! Hamarosan már új élete lesz. Új személyiséggel, új tulajdonságokkal, új világban és új barátokkal. Új barátok. Jongint megrémisztette a tudat; azok nélkül élnie, akikkel eddig tette. A szülei, a tanárai, a barátai. Egy pillanatra meghőkölt. A gyomra görcsben állt, szíve pedig hevesen kalapált. Nem tudta eldönteni, hogy inkább ide kösse, vagy húzza az ismeretlenbe. Gondolataiból a postaláda kicsi kallantyúja zökkentette ki, ugyanis valaki felhajtotta.

Meg kell tennem! Mindenkiért! – markolt a lepedőre, majd nagy nehezen átmászott a párkányon, és elengedte magát. A magasság megrémisztette, de nem adta fel. Erőtlen, remegő karjaival bátran kapaszkodott és juttatta el magát céljához. Az anyag végéhez érve kicsit megingott, majd elrugaszkodva leugrott és földet ért. Nem volt hiába a sok testnevelés órai gyakorlat. Mély levegőt véve egyenesedett ki, majd a leveles dobozkához sietett.

„Készen állsz?”– az elnagyolt vonalak a sietségre utaltak. A cetli széle göröngyös volt, valószínűleg egy füzet lapja lehetett. Jongin lehajolt, majd letépett egy fűszálat. Gondosan helyezte azt a papírba, és visszaküldte. Hátrált. Egy lépést, kettőt, hármat, négyet. Nem tudta, hol fog megnyílni a kapu, és azt sem, hogy egyáltalán sikerül-e. De bízott benne. És ekkor megtörtént a csoda. A levegő örvényleni kezdett a postaláda mellett. Először még csak egy apró ovális alakot formált, majd egyre nagyobb és nagyobb lett. Jongin szája tátva maradt a csodálkozástól. A túloldalon alakokat vélt felfedezni, de alig volt bármi is kivehető. Homályos és szürke. Nem habozott tovább, elindult felé.

Megteszem! Megteszem értetek! – bátorította magát. A bőrén már érezte a túlsó oldal friss levegőjét. A virágok és a frissen nyírt fű finom illata megcsapta az orrát, a fülében pedig hangos léptek zengtek. Hogy mi? – kerekedtek el a szemei, majd hirtelen egy szorító fájdalmat érzett nyaka körül, a következő pillanatban pedig már a földön találta magát. A koponyájába mintha ezer kést szúrtak volna, majd a testét hátra felé kezdték vonszolni.

– Itt rohadsz meg velünk, ha tetszik, ha nem! – hallotta meg apja mély hangját, majd csak arra lett figyelmes, hogy egyre messzebbre távolodik az örvénytől, és ahogy az egyre jobban szűkül. Egy hirtelen ötletnél fogva begörbítette ujjait, s azt a száraz talajba nyomta. Nem sokat ért vele, de addig tökéletes időhúzás volt, amíg nem jött Ő. Jongin ernyedten csuklott a földre. Nyaka körül megszűnt a fojtogató érzés, a teste pedig mozdulatlanul feküdt. Amilyen gyorsan csak tudott, feltápászkodott, majd megpördült. Apja a súlya miatt küszködött a felállással, de végül sikerült neki talpra birkóznia magát, és azon nyomban megindult a fiú felé. Jongin ismét hátrálni kezdett, és ekkor meglátta azt a személyt, akire egy kicsit sem számított.

– Kyung–– – ideje sem volt kiejteni a nevét, mert az szélsebesen futott felé, és még idő előtt a mellkasára téve apró tenyereit hátralökte. A következő pillanatban Jongin hatalmas fénycsóvára lett figyelmes. Minden eltűnt, csak a vakító fény maradt. A legbosszantóbb az volt, hogy nem tudta, ez jót jelent vagy rosszat. Nem tudott gondolkodni, a teste lebegett. Erre a pillanatra elfelejtette minden gondját, és csak a kellemes érzésre figyelt. Jongin erre a pillanatra megszűnt létezni.

2014. november 26. Szöul

Mikor minden lenyugodott, a fiú elvette a szemei előtt tartott tenyerét, majd félve felnyitotta pilláit. A szíve egy hatalmasat dobbant, mikor meglátta a talajt maga alatt. A fejét hirtelen felkapta, majd száját eltátva engedett ki egy halk nyögést. Ami a szeme elé tárult, valami eszméletlen volt; hatalmas épületek, autók és járókelők tömkelege, de amiből a legtöbb volt, az a fény. Nem tudta, mennyi idő telhetett el az utazás során, óra sem volt nála, de már sötétbe borult minden. Hát ez lenne a híres Szöul?

– Baekhyun! – kapott észbe, majd vett egy száznyolcvan fokos fordulatot, de nem látott semmit pár konténeren és az abból falatozó, megtépett macskákon kívül. – Baekhyun! Baek, hol vagy? – szólongatta, de semmi válasz. Kétségbeesetten forgolódott, de senkit nem talált, aki egy kicsit is gyanús lenne. – Baekhyun! – kezdett hátrálni, mire beleütközött egy emberbe. – Elnézést! – hajolt meg, majd felegyenesedve kapkodni kezdte lépteit az egyik irányba. Nem tudta merre tart, hol van, és hogy mit tegyen. Csak ment a legnagyobb fényforrás felé. Órákon át tartó botorkálás után reménytelenül rogyott le egy padra. Legszívesebben zokogott volna. Mindent elvesztett; az otthonát, a családját, a barátait. Mindent. Az üresség, ami belülről mardosta rettentően fájt. Torkában a gombóc egyre csak nőtt, ahogy sírását próbálta visszatartani. Az egyetlen dolog, ami a szeme előtt lebegett, az Kyungsoo csodaszép arca volt. A mosolya, amely még akkor is őszintén ragyogott, mikor Jongin a legnagyobb dolgot hallgatta el előle. Mikor hosszú idők után újból beszélgetni kezdtek, és a kreolbőrű önző mód csak a saját dolgaival törődött. A fiú könnyei akaratlanul is megeredtek. Vajon hol van most? Még él? Vagy talán fentről nézi őt?

– Sajnálom – lehelte halkan. – Sajnálom! – tört elő zokogása, majd ökölbe szorította kezét, és erősen beleütött az alatta lévő fatárgyba. A fizikai fájdalom ehhez képest semmi sem volt. Egyedül maradt. A magány hűvös szellője simogatta a testét, az éhínség és szomjúság ernyedt bűze pedig az orrát mardosta, miközben a járókelők gúnyos kacagása csapta meg a fülét. Szánalom. Jongin most először érezte magát igazán szánalmasnak.

2024. szeptember 24. Szöul

Hosszú, vékony ujjak fonták körbe a finom borítású könyvet. Gyengéden simítottak végig az előlapján, melyen ott szerepelt nagy betűkkel: „Kijeok”. A férfi egy lágy mosoly kíséretében nyitotta ki, de nem szokás szerint az elején. Most a hátuljára volt kíváncsi. A burkolata puha anyagból készült, amolyan behajtós borító volt, amelyen az író, és annak rövid bemutatkozása szerepelt. A férfi szíve óriásit dobbant, mikor meglátta a nevet.

„Kim Jongin”

2024. október 16. Szöul

Jongin eszméletlenül el volt havazva. Minden héten legalább három dedikálást túl kellett élnie. Aznap sem volt másképp; ismét be kellett ülnie egy kicsiny asztal mögé, tolongás, könyvek és emberek végeláthatatlan sora fogadta őt. Berögzült kézmozdulatokkal véste a finom anyagú papírba saját és csodálói nevét is. Álmosollyal ült a kényelmetlen széken, és megjátszott jókedvvel társalgott az emberekkel. Szó sem volt arról, hogy Jongin nem szerette őket. Épp ellenkezőleg; imádta a rajongóit, de a fáradtság túl nagy volt ahhoz, hogy érzékelje a körülötte lévő történéseket és dolgokat. Azonban egyvalamit nem tudott figyelmen kívül hagyni. A soron következő gyönyörű kezeit. Hosszú, vékony ujjai görcsösen szorongatták a már eléggé jól ismert, majdhogynem visszataszítóan megszokott kinézetű könyvet. Talán a kialvatlanság volt az oka, vagy az, hogy nem evett aznap semmit a müzliszeleten kívül, amit még reggel dobott be a táskájába indulás előtt, de furcsa érzés kerítette hatalmába; egyfajta melegséget érzett mellkasában, szíve pedig gyorsabban kezdett verni. Mikor még mindig nem reagált semmit, az előtte álló férfi elétolta a könyvet. Jongin egyből észhez kapott, majd egy apró biccentés kíséretében felkapta az asztalon heverő tollát.

– Kinek lesz? – nyitotta ki a könyvet rutinosan, és már érintette volna a papírhoz íróeszköze hegyét, de abban a pillanatban felfigyelt egy ismerős írásra. Egy mondat volt csupán, de az is a lap közepén.

„Megígérted.”

Jongin szíve egy hatalmasat dobbant. Ez nem lehet.

– Baekhyunnak. Byun Baekhyunnak – hallotta meg a férfi könnyed hangját, amint egész egyszerűen kiejti ajkain a nevet, ami Jongint az utóbbi tíz évben mindenhová követte, még az álmába is. A fejét felemelte, és abban a pillanatban találkozott tekintete a másikéval. Baekhyun arcán ott ült széles mosolya, és szeretetteljesen nézett le rá. – Ugye, milyen bosszantó, mikor más ígéretét neked kell teljesítened? – engedett el egy halk sóhajt. Jongin még mindig nem jutott szóhoz. Hiába, hogy emberek százai tolongtak az alacsony törékeny teste mögött, nem érdekelte. Nem látott senki mást, csak azt a személyt, aki megmentette. Akiért még a szabályokat is megszegte, holott rajta kívül semmi oka nem volt rá. Maga előtt látta azt, aki éjt nappallá téve dolgozott azon, hogy ő életben maradhasson. Maga előtt látta az ő hősét.