2. forduló - Mi-A

Cím: The Devil is real
Szereplők: Chanyeol, Jongin, Chen
Szavak száma: 1555
Leírás: (-)

The Devil is real

    

Egy újabb nehéz nap kezdete; kint még sötét van, mikor az ébresztőóra féktelen ricsajjal szólal meg fülem mellett, én pedig csak egy jól irányzott mozdulattal lököm félre, hogy hallgasson el, aminek következtében hatalmasat repül, és a földön köt ki darabjaira törve. A parkettán lévő csattanásra szobatársam is azonnal felkel, mintha ágyút robbantottak volna a füle mellett.

-       Chanyeol, ez a héten már a harmadik óra, amit taccsra teszel, fékezd már magad egy kicsit, kérlek – szól le az emeletes ágy tetejéről csapattársam, mire a válaszom csak egy morgás a párnámba.

     Mindig is nehezen lehetett felébreszteni, de amint felébredtem, onnantól kezdve megállíthatatlan voltam. Jongdae többszörös szólongatás után elérte nálam, hogy én is lássak neki a mai napi teendőimnek, ami ismét a szereplés volt úgy, mint minden egyes nap. A helyszín mindig más volt, az emberek mindig mások voltak, de a kamerák ugyan azok maradtak. Én mégis a csapat kedvéért kitartó vagyok, sosem mutatom, ha valami bánt, vagy esetleg fáj, csak próbálom átadni az erőt mindenkinek, a hitet, hogy megéri küzdeni minden egyes nap a rajongóinkért.

     Az autóban ülve már mindenki a telefonjába merül, valaki zenét hallgat, de néha csodák csodájára van olyan csapat tagunk is, aki még ilyenkor is képes a könyvek bűvkörébe zárnia magát. Út közben a sminkes csapatunk kicsit összerak minket, amit én általában nagyon élvezek, mert nem szeretek fáradtan és megviselten mutatkozni a rajongók előtt, de ma nagyon furcsán érzem magam, így eltolom a lány kezét, aki éppen az alapozót szeretné felkenni arcomra, és csak előveszem maszkomat, hogy feltehessem arcomra, sapkámat az arcomba húzom, és ezzel jelzem is neki, hogy rajtam nem kell semmit csinálnia.
     A stúdióhoz érve, már fanok százai fogadnak minket, és lesik minden egyes lépésünket, mozdulatunkat, és kameráik forgatagában legalább tíz percbe telik mire bejutunk az épületbe mindannyian. Olyan szívesen megmondanám nekik, hogy ilyen korai órákban inkább az iskolában lenne a helyük, és nem itt kéne várniuk minket a hajnali csípős szélben, hiszen a délutáni órákban is láthatnak minket akár egy fellépésen, vagy koncerten, bárhol. Nem szabadna így elhanyagolniuk semmit, de hát kivagyok én, hogy bárkinek is parancsoljak, vagy megmondjam, mit tegyen, mit lát jónak. Ám mikor beérnénk az öltözőbe, hirtelen eget rengető puffanás csapja meg a fülünket az utcáról, a talaj pedig egyenesen megremeg a lábunk alatt. Elvesztem az egyensúlyomat, a falnak esek, de mivel ott sem tudok megkapaszkodni semmiben, a földön végzem vállamra esve, amihez rögtön oda is kapok fájdalmamban. Másodpercekig rázkódik az egész épület, a neonlámpák jó háromnegyede kiég, és mintha egy rossz rémálomba csöppennék, úgy forog körülöttem minden. Látom, ahogy csapattársam is hasonló sorsra jutottak, mint én, de nem tudok mit tenni értük, mert saját lábaimat se tudom járásra bírni. Végül szép lassan csendesedni kezd minden, elhalkul a kinti hangzavar, az ablakokon beszűrődő fényt pedig felváltja a füst és az apró törmelékek. Szinte kettőt tudok pislogni, mikor valaki felhúz engem a földről, és ordítani kezdi nekem, hogy azonnal menjek ki a kocsihoz, de lábaim mintha földbe gyökereztek volna, úgy remegnek, egyszerűen tehetetlen vagyok. Mikor csapattársaim kezdenek rohanni felém, és elsodornak magukkal, akkor érzem, hogy lábaim is felvették az övék ritmusát. Percek alatt újra a kocsiban ülünk, ami padlógázzal indul meg alattunk a hatalmas füstrengetegben.

-       Mégis mi a franc folyik itt? – üvöltöm a sofőrnek, aki csak remegő kézzel próbál biztonságba juttatni minket.

     Ahelyett, hogy válaszolna, csak bekapcsolja az autóban lévő rádiót, ami azonnal választ is ad kérdésemre;
„Észak-Korea támadást indított több város ellen is világszerte. A legelső célpontja Szöul volt majd London, és végül, de nem utolsó sorban Berlin. A kormány próbált több úton-módon is kapcsolatba lépni az ország vezetőivel, de minden süket fülekre talált, elzártak maguk körül minden lehetséges kommunikációt, várjuk, hogy a belső embereink valamiféle hírrel szolgáljanak, addig csak remélhetjük a legjobbakat. Egyelőre kisebb kaliberű atomfegyvereket és rakétákat lőttek ki az adott városokra, de jelen pillanatban sehol nem vagyunk biztonságban.”

     Frusztráltan túrok hajamba az autó leghátsó ülésén. Nem gondoltam volna, hogy valaha is el fog jönni ez a nap, mindig is üres fenyegetőzésnek tituláltam az északiak viselkedését, erő- és hatalomfitogtatásnak, semmi másnak. És most eljött ez a nap. Ekkor veszem észre, hogy az autóban rajtam, és a sofőrön kívül csak Jongin ül mellettem remegve.

-       Hol vannak a többiek? – nézek rá hatalmas szemekkel, hátha ő többet tud, mint én, de csak egy nemleges fejrázást kapok tőle.

Idegesen rúgok bele az előttem lévő ülésbe, mikor hirtelen egy hatalmasat kanyarodunk, majd egy hatalmas puffanással csapódunk neki egy fának. Jongint azonnal magamhoz szorítom még az ütközés előtt, hogy egyikünknek se essen baja, de a sofőrt már nem tudom megvédeni a hatalmas ütés által okozta sebektől. Egyetlen ösztön kezdett bennem lángolni jelen pillanatban; a túlélés. Jongint minden akarata ellenére elkezdtem ráncigálni magam után, mikor kipréseljük magunkat az autóból.

-       Gyere már Jongin, hadd ne kelljen könyörögnöm! – üvöltök rá erélyesen, mire megszeppenve bólint egyes, és könnyes szemmel kezdi el felvenni tempómat. Mivel a városi könyvtár közelében ért minket a baleset, oda veszem az irányt, hátha az internetről megtudunk valamit erről a förtelmes dologról.

Amint beérünk, rögtön leülök az egyik gép elé, és szerencsémre be is kapcsol azonnal. Kihalászok a fiókból egy füzetet, amibe jegyzetelni tudok majd, és az összes hírportált elkezdem végig olvasni, ami ezzel kapcsolatban ír bármit is. Annyira belemerülök az olvasásba, hogy Jongin zökkent ki gondolatmenetemből, ahogy vállamra teszi kezét.

-       Chanyeol, miért vörös mindenkinek a szeme, aki a képeken van? – ül le mellém kérdőn nézve rám.

Eddig észre se vettem, hogy itt állt mögöttem, és ő a képeket figyelte. Azonnal visszapörgetek minden egyes oldalt, amiket eddig néztem, most a képekre koncentrálva, és én is azonnal észreveszem, hogy minden egyes vezetőnek, kormányfőnek, katonának, bárkinek, aki a képeken szerepel, lehet akár közember, vagy kisgyerek; vörös íriszekkel pillantanak vissza ránk a fényképekről. Van egy nagyon rossz sejtésem ezzel kapcsolatban, de inkább rákeresek erre a jellemzőre, amíg még van hozzáférésem az internethez, így perceken belül beigazolódnak legrosszabb rémálmaim; Démonok. Amint kiolvasom ezt a szót, Jongint csuklójánál fogva ragadom meg, és kezdem kifelé húzni az épületből. Azonnal el kell jutnunk a dormba, a külvárosban biztonságban leszünk, és meg tudjuk védeni magunkat.

-       De Chanyeol – húzza ki karját kezem fogságából, mielőtt kilépnénk az ajtón – hogy akarsz elvegyülni ezek között az emberek között? Nem látod, hogy néznek ki? – néz rám kétségbeesetten, és sajnos igaza van. Ha azokat az embereket képesek voltak megszállni a démonok, ide is el fog érni az erejük kis időn belül.

     Ezennel Jongin veszi át az irányítást, amin meg is lepődöm. Magabiztosan lépked ki az ajtón, hiszen a környéken egyelőre csak kétségbeesett emberek rohangálnak, valószínűleg értesülnek mindenről ők is a hírekben. Visszamegyünk a nemrég ott hagyott autónkhoz, ahonnan kiveszi a sminktáskát, a halott sofőrt kihúzzuk az autóból, és beülve a volán mögé elhajtunk a dormhoz, kisebb-nagyobb kerülővel, hiszen rengeteg helyben hagyott autó zárja el az utat előttünk. Kétségbeesetten rohanok Jongin után a lakásba, amit minden lehetséges módon elbarikádozunk; ablakok, ajtók, sehol nem lehetne bejutni hozzánk.

     Napokig tökéletesítettük a lakást, hogy teljes védelmet nyújtson nekünk. Egy darabig a rádiókon és TV-n keresztül megtudtuk, hogy egyre több országot fertőz meg a démoni megszállás, nem tudják megfékezni őket, rengeteg pap segítségét kérték, de még az egyház is tehetetlenül áll az események előtt. Jonginnal szorosabb lett a kapcsolatunk, mint eddig, hiszen tudjuk, hogy csak egymásra számíthatunk, és együtt élhetjük túl ezt az egészet. Ám egy nap megszakadt minden híradás, minden kommunikációnk megszűnt a külvilággal és úgy éltük mindennapjainkat, hogy bármelyik pillanatban ránk támadhatnak és nekünk is be kell állnunk ebbe a kitaszított sorba.

***

Fél év. Ennyi telt el azóta, hogy a démoni megszállás az egész világon utat tört, és ártatlan lelkek elvesztését követelte. És ennyi idő kellett ahhoz, hogy vegyük a bátorságot tervünk megvalósítására. Összegyűjtöttünk minden lehetséges anyagot a démonokkal kapcsolatban, ezért szinte meg tanultunk velük együtt élni. Végre hasznát vehettük a sminkes táskának, amit Jongin még régen magunkkal hozott; a vörös kontaktlencsék miatt. Egy hete kivettük az utolsó megmaradt húskészletünket a hűtőből, hogy a démonok halott, rothadt szagát is magunkra tudjuk ölteni. Bekentük minden ruhadarabunkat a bűz és fertő mocskával, majd kiszabadítottuk magunkat lakásunk fogságából. Elindultunk gyalog a város irányába, ám kis idő után olyan látvány fogadott, amire még mi sem számítottunk; a pusztulás és kaotikus állapotok helyett, egy újjáépített városkép tárult szemünk elé.

Első utunk édesanyám étterméhez vezetett, hiszen tudni akartam, mi van a családommal, ki élte túl ezt az egészet, és ki veszett oda a legelső atomtámadásban, ami az emberek összezavarása miatt történt, hogy eltereljék az első megszállásról a gyanút, és a félelmet. Legnagyobb meglepetésemre, amint belépünk az újonnan épített helységbe, édesanyám kitörő örömmel fogadja rég nem látott kisfiát. Vagy várná, ha az igazi anyám állna előttem. Bűzlik a rothadt lelke, ami megszállta apró testét, nekem pedig úgy kell tennem, mintha ez lenne a helyes és a jó. Miközben hátramegy a konyhába, hogy kiszolgálja a drága kisfiát és legjobb barátját, Jongin érdeklődve kezd nézegetni egy apró gömb kristályt, az egyik legmagasabb polcra téve. Ékesen, büszkén, és mutatósan lengi be az egész helység, nyomasztó hangulatát.

-       Tetszik? – szólal meg mögötte édesanyám, miközben ő is felpillant a kis gömbre – biztos vagyok benne, hogy a tiétek is ilyen fényesen ragyog, hiszen nagyon tiszta lelkeket zártunk azokba az apró gömbökbe. Képzeljétek el, milyen katasztrófa törne ki, ha bárkié megsérülne, és az igaz lelkek próbálnák visszakövetelni a saját testüket. Megborulna az egész eddig felépített világunk – rázza fejét méltatlankodva, majd nagyot sóhajtva megy vissza a konyhába.

Ekkor nézünk össze Jonginnal, és azonnal tudom, mi jár a fejében, és mindketten tudjuk, mit kell tennünk…