2. forduló - Minseo

Cím: Nem engedem el a kezed

Szereplők: Tao, Kris (főként ők), de benne van Sehun, Chanyeol, Luhan és Lay

Szavak száma: 3010

Műfaj:

Figyelmeztetések: halnak meg benne, de nem ezen van a hangsúly.

Leírás: Ismeretlen vírus terjedt el az országban, főszereplőink a túlélésért küzdenek és céljuk, hogy négy nap után elérjenek a katonai bázisra, ahol menedéket kaphatnak.

Megjegyzések: Iszonyatosan megszenvedtem ezzel a novellával, remélem, tudjátok. Alapból nehezen írok úgy, hogyha meg van kötve a kezem, ráadásul nekem külön kihívás volt, hogy ne nyírjam ki a főszereplőimet. xD Mindenesetre tetszett ez az ötlet, szerintem ötletes volt és ez lett életem egyik leghosszabb novellája is^^

Köszönöm a lehetőséget!^^

Nem engedem el a kezed

(2014. november 9-22.)

Eljött az éjszaka. Az égen sötét felhők kúsztak át, eltakarva a csillagokat és a Holdat, az egyedüli fényforrást. Odakint minden csendes volt. Semmi zaj, semmi halk neszezés, még a fák lombkoronái se moccantak. Csakis a színtiszta és rideg mozdulatlanság. Ha volt is odakint valaki vagy valami, a teljes sötétség miatt nem láthattuk az árnyékát.

Visszahúztam a függönyt, elléptem az ablaktól és megfordultam. Végigfutattam tekintetem a Chanyeolon és Krisen és egy sóhaj kíséretében konstatáltam, hogy már csak ennyien maradtunk. Leültem a székre, a kezemben lévő géppuskát a két lábam közé állítottam és úgy néztem a többiekre. Mindketten megtörtek voltak, fáradtak és nyúzottak.

Mielőtt bárki megszólalhatott volna, Sehun lépett ki az egyik szobából, és csatlakozott hozzánk.
- Hogy van Luhan? – kérdeztem.
- Nem élte túl.

Lehunytam a szemeimet és lassan kifújtam a levegőt. Nem kellett volna meglepnie a hírnek, mert számítottam rá, lélekben már felkészültem erre. Az elmúlt nap alatt ő volt a második, akit elvesztettünk. Vajon ki lesz a következő?

Felálltam és Sehun mellé léptem. Összegörnyedve ült az egyik rozoga széken, és miután óvatosan megszorítottam a vállát, halkan sírni kezdett. Teste előrehanyatlott, rázkódott, arcát kezeibe temetve zokogott. Sehun, aki mindig is életerős volt, aki az egyik legerősebb volt közülünk, eddig bírta. Most megtört, elkeseredett, elveszett. Luhan közel állt hozzá, a legjobb barátok voltak már egészen gyerekkoruk óta és most, hogy ő meghalt, kikészült.

Megveregettem a hátát, mire ő még hangosabban sírni kezdett, és derekamat átkarolva, magához húzott és arcát hasamba fúrva zokogott. Rossz volt így látni őt, és ahogy ismét a többiekre pillantottam, még jobban összeszorult a szívem.

Négy napja kezdődött minden.  Egy idegen és eddig ismeretlen vírus elterjedt a városban és sorra szedni kezdte az áldozatait. Naponta ezreket, tízezreket. Hogyan történt mindez? Ötletem sincs. Egyik nap még minden rendben volt, és most… Most másról sem hallani a hírekben. Ki tette ezt? Ki akarja elpusztítani a világot? Mi célja volt ezzel? Van ellenszer? Mi fog történni még? És ami a legfontosabb: mi meddig tartunk ki?

Négy napja rostokolunk a házamban. Három nappal ezelőtt még mind a tizenketten életben voltunk, de mostanra már csak négyen maradtunk: Sehun, Kris, Chanyeol, és én. Három napja nem merészkedtünk ki, nem láttuk a napfényt, a világot. Hogy mi van a családunkkal? Élnek-e vagy meghaltak? Arról sem tudunk semmit.

Az ételünk és az italunk fogytán van, a türelmünk és az energiánk úgyszintén, és nem tudjuk, hogy közülünk ki van megfertőződve. Semmit nem tudunk erről a vírusról. Hogyan kapták el a többiek? Elkaphatjuk a másiktól pusztán attól, hogy egy levegőt szívunk? Az egyetlen, amiben biztosak voltunk, hogy pillanatok alatt végez velünk és kicsit sem kíméletes. Luhan három órán át üvöltözött és zokogott, míg végül feladta a küzdést. Testén először furcsa vörös foltok jelentek meg, amik mindössze egy óra lezajlása alatt ellepték egész testét, végül lassan bőre elkezdett leválni testéről. Mintha élve megnyúzták volna. A legrosszabb mindebben az volt, hogy semmit sem tehettünk az ellen, hogy csillapítsuk fájdalmát. Még csak vizes ronggyal sem törölhettük meg homlokát, hogy a láza lemenjen, hisz amint hozzáértünk, ott a bőrén hatalmas seb keletkezett. Bármiféle fájdalomcsillapító, nyugtató itt mit sem ér.
- És akkor most mit csinálunk, Tao? – Kris kérdése visszarántott a valóságba. Megráztam a fejem és kinyitottam a szemeimet. Elengedtem Sehunt, aki addigra már abbahagyta a zokogást, és már csak halkan szipogott.
- Mennünk kell. Nem maradhatunk itt – összehúztam magamon a kabátomat, majd a kezembe fogtam a fegyvert és az ajtóhoz léptem. A többiek is öltözködni kezdtek, egyedül Chanyeol toporgott egy helyben.
- De… odakint veszélyes – ellenkezett.
- Tudom. De a katonai bázis csak néhány órára van tőlünk, és oda kell érnünk. Amennyi ételünk és vizünk maradt, nem bírjuk sokáig.
- Reggelig azért csak várhatunk, nem? Akkor valamivel mégiscsak biztonságosabb.
- A barátaink teste ott rohad a szobákban, Chanyeol. Idevonzza a többi korcs lényt, ezeket a zombikat vagy minek nevezzem őket, és én nem szeretnék az áldozatukká válni. Ráadásul bármelyikük átalakulhat, és én nem akarom lepuffantani egyik barátomat sem. Itt ugyanolyan veszélyes, mint odakint. Ha itt maradunk, nem éljük meg a reggelt, ha pedig útra kelünk, akkor van reményünk. Én is félek, ahogy ti is, de meg kell próbálnunk.

Chanyeol végül nagyot sóhajtott, és ő is felöltözött. Tudtam, hogy nem helyes kimennünk, de igazából jelen helyzetben sehol sem voltunk biztonságban. Akik nem haltak meg a vírustól, azok lenyúzott bőrrel, teljesen tudattalanul rohangáltak az utcákon és emberekre vadásztak. Ha maradunk, a rothadó hússzag, melyet barátaink holtteste árasztott magából, idecsalta volna őket. És ha megérzik, akkor nem egyedül, hanem több tucatnyian jönnek, akikkel nem tudunk elbánni. Ha meg kell halnom valaha, nem az ő eledelükké akarok válni.
- A következő a terv – mondtam, miután összeszedelőzködtünk és mindenki a kezébe vett valami fegyvert. – Beszállunk az autóba és elhúzzuk a csíkot. Még véletlenül se nézettek hátra, világos?

Egyetértően bólintottak a többiek. Mielőtt kinyithattam volna az ajtót, halk kaparászást hallottunk magunk mögött. Lélegzetvisszafojtva fordultunk meg és füleltünk. A neszezés az egyik ajtó mögül jött. Hosszú másodpercek teltek el, ezalatt pedig több gondolat is végigfutott fejemben. Talán már itt vannak és körbevették a házat? Vagy már be is másztak az ablakon és esélytelen a menekülés? Vagy…
- Luhan! Ez Luhan! – kiáltott fel Sehun, és eldobta a kezéből a fegyvert, majd szinte futva megindult a szoba felé, ahonnét nemrég jött ki. Még azelőtt sikerült visszarántanom, hogy megfogta volna a kilincset.
- Ez már nem Luhan! – ordítottam rá, és elráncigáltam az ajtótól.
- De igen! Még él! Tao, engedj el, Luhant is magunkkal kell vinnünk! – rángatózott és csapkodott kezeim között, de nem engedtem el.
- Ő meghalt, érted? – fordítottam magammal szembe, és mondtam egyenesen a szemeibe a kőkemény valóságot. – Tudom, hogy nehéz elfogadnod, de ő meghalt, Sehun. Nincs többé. Az a valami már csak a teste, semmi más. Ha kinyitod az ajtót, mindannyian meghalunk.

Nem vártam meg, míg értelmezi a szavaimat. Sehun gyászolt és ilyenkor hajlamosak vagyunk olyan dolgokat hinni és képzelni, ami nem létezik, vagy nem úgy van, ahogy. Nem dolgozta fel Luhan halálát, ami érthető volt, hisz csaknem fél órája veszítette el, éppen ezért nem gondolkozott tisztán. Ha gyászolunk, minden alkalmat megragadunk, hogy a szeretett személyt visszahozzuk, mert a fájdalom túl erős ahhoz, hogy képesek legyünk elviselni és megküzdeni vele.

Megfogtam a kezét, és magam után húzva kirohantam az éjszakába. Nem néztem se jobbra, se balra, csak futottam egyenesen az autóm felé. Túl nagy volt a csend, de némi morgást és az avar halk ropogását nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Már itt voltak, és minket figyeltek.

Kivágtam az ajtót, majd belöktem a hátsó ülésre Sehunt, én magam pedig bepattantam a kormányhoz. A többiek csatlakoztak, és miután ők is beszálltak, beletapostam a gázba. Épphogy kiértünk a kapun túlra, amikor valami nekicsapódott az autó oldalának. Mind a négyen felordítottunk, és ahogy oldalra fordítottam a fejemet, Luhan nézett velem farkasszemet. De ő már nem az igazi Luhan volt, mert a szemeiben csak az éhség és az üresség keveredett.
- Tao, indítsd már! – kiáltotta mellőlem Kris, de én teljesen lebénultam. Csak néztem a szőke hajú fiút, aki néhány órával ezelőtt még köztünk volt, és mosolyogva próbált bíztatni, hogy hamarosan túljutunk ezen az egészen. Most pedig… most pedig ránk vadászott, mintha az ellenségei lennénk.
- Tao, az istenért is! – üvöltött fel ismét Kris. Átcsúsztatta a lábát hozzám, és rátaposott a gázra, miközben a kormányba kapaszkodott egyik kezével, a másikkal pedig egy hatalmasat ütött combomra. Ütésére egyből észhez tértem, és átvettem a vezetést, ő pedig visszahúzódott a térfelére.

Az autóval kihajtottam az útra, és amilyen gyorsan csak lehetett, elhúztuk a csíkot. Mikor belenéztem a visszapillantó tükörbe, azok a lények célba vettek minket, de csakhamar lehagytuk őket.

Hosszú percekig nem szóltunk egymáshoz. Az előbb csak kis híján múlt, hogy ne kapjanak el minket; ha csak egy másodperccel később is indulunk, most mi is halottak lennénk.

Sehun csendesen sírdogált Chanyeolhoz bújva, Kris pedig mellettem ülve tekintgetett ki az ablakon. Odakint sötét volt, a házakban nem égtek a villanyok, az utcai lámpák réges-régen kialudtak, mindent a komor és ijesztő feketeség ölelt körbe. Egyedül csak az autó fényszórói adtak némi fényt, éppen csak annyit, hogy lássam az utat.

Mindannyian meg voltunk rémülve. Mindössze négy nap telt el a szörnyű járvány óta, de olyan volt, mintha ez az egész soha nem akarna véget érni. Nem tudtuk, látjuk-e még a családunkat, hogy eljutunk-e a katonai bázisig, és ha sikerül is, akkor ott mi lesz velünk. És akkor itt volt a tizenkét fős baráti társaságunk, akikből már csak négyen maradtunk. Egyikünk sem fogta fel, mi történt velünk, hogy min megyünk keresztül, és hogy a barátainkat sem látjuk többé viszont. Ez az egész olyan volt, mint egy borzalmas rémálom, amiből sehogy sem tudunk felébredni.

*

Csaknem egy órája utaztunk már, és azóta nem szóltunk egymáshoz. Többször körbepillantottam a társaságon, és örömmel vettem tudomásul, hogy mindenki elaludt. Azt hiszem, rájuk fért az alvás, hisz az elmúlt napokban nem sokat tudtunk pihenni.

Újra az útra figyeltem és lassan hajtottam keresztül a városon. Minden kihalt volt. Senki nem lézengett az utcákon, az üzletek zárva voltak, az élelmiszerboltok teljesen kifosztva, üresen álltak. A távolból most nem lehetett hallani a járművek zúgását, a fékcsikorgást, a fülsiketítő dudaszót, az utcasarkokon lévő szórakozóhelyek üvöltő zenéjét, az emberek nevetését, a kisgyerekek sikításait, a veszekedő párok kiáltásait. Minden megszokott zaj, ami néhanapján idegesített, most egyszerre megszűnt. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ezek a dolgok hiányozni fognak. Vajon visszatérhetünk a régi időkbe? Vajon visszakaphatjuk még ezeket a dolgokat?

Aligha.

A világ a vége felé közeledett, és nem tudtuk, hány napunk van még hátra. Minden egyes perc, amit élhettünk, egy kincs volt. Minden másodperc fontossá vált, és számított. Vagy inkább nevezzem átoknak? Hisz… mi értelme lett volna élni, ha már szinte mindenünk odaveszett? Legszívesebben feladtam volna, de még itt volt három ember, akiket nem engedhettem el.

A kocsi egy pillanatra megremegett, majd lassítani kezdett és néhány méterrel később megállt.
- Ne, ne, kérlek, mondd, hogy ez nem történik meg! – próbáltam újból elindítani a járművet, mindhiába. – A rohadt életbe! – ütöttem egyet a kormányra, és tehetetlenül dőltem rá.
- Mi az? Mi történt? – pislantott rám álmosan Kris, és beszélgetésünkre Sehun és Chanyeol is felébredtek.
- Kifogyott a benzin.
- Most ez komoly? Mondtam én, hogy maradnunk kell! – esett kétségbe Chanyeol, és dühösen nézett rám.
- Milyen messze vagyunk a bázistól? – kérdezte Kris. Igyekezett higgadt maradni, mert ha mindannyiunkat elfog a páni félelem, az nem vezet jóra.
- Nem tudom. Talán néhány kilométer – feleltem.
- Oké. Akkor gyalog megyünk tovább.
- Tessék? – néztünk rá kérdőn.
- Ha futunk, akkor egy órán belül odaérhetünk, de ha maradunk…

Egyikünknek sem akaródzott menni, de a semmi közepén voltunk egy autóban, ami többé szintén nem volt biztonságos. Nem mondtunk semmit, csak cselekedtünk. A kezünkbe vettük a fegyvereket, és kinyitottuk az ajtókat.

Minden erőnket beleadva, futni kezdtünk. Nem tudtuk, mi van mögöttünk, mi van előttünk, csak rohantunk az éjszakában. Akkor már nem volt célunk. Az, hogy eljussunk a menedékig, csak egy kifogás volt számunkra. Hogyan folytathatnánk az életünket, ha a szeretteink mind halottak? Voltak álmaink, amik négy nappal ezelőtt a semmivel váltak egyenlővé. Volt egy csodálatos otthonunk, ami úgy omlott össze, mint a kártyavár. Amiért még életben voltunk, az a barátság volt. Csak mi négyen maradtunk egymásnak. Az emlékek éltettek. A mottónk, hogy a végsőkig küzdünk. Semmi más.

Lépteket hallottunk magunk mögül. Ott voltak körülöttünk, célba vettek minket, üldözöttekké váltunk. Rohantunk, nem néztünk hátra, csak előre és előre, még ha nem is láttuk a kiutat. Bárhová is jutunk, a lényeg, hogy együtt tegyük meg.

Túl közel voltak. Egy pillanat alatt zajlott le minden. Chanyeolt elragadták mellőlem. Hangosan ordított egyet, és mire észbe kaptam, már nem volt mellettem.
- Chanyeol! – hangom visszhangot vert a kietlen némaságban. Lassítottam, hogy visszaforduljak érte, de Kris megfogta a kezem és tovább rángatott.
- Ne nézz vissza! Érte már nem tehetsz semmit!

Könnyek gyűltek a szemembe. Most már végképp nem láttam, hová tartunk. Felvettem Kris tempóját és azt tettem, amit mondott. Nem néztem vissza. Futottam, mint egy őrült, az életemet mentettem, de csak, mert tudtam, hogy mindenki ezt akarná.

Nem tudom, mióta rohantunk, de már fájtak a lábaim, és ha Kris nem rángat maga után, már biztosan összeestem volna. De helyettem Sehun volt az, aki megbotlott, és végigcsúszott az aszfalton.
- Ne álljatok meg! – üvöltötte utánunk, én pedig azt se tudtam, mi történik. Csak követtem az utasításokat, az utolsó kívánságokat.

Még hallottam, ahogy Sehun káromkodik egy sort, majd tüzet nyit, hogy megmentsen minket. Minél távolabb kerültünk tőle, hangja annál jobban eltompult, ködbe veszett. Mindössze öt perc alatt két barát… Létezik, hogy ilyen rövid időn belül elveszítsük a számunkra fontos embereket?
- Álljunk… meg… - lihegtem Krisnek.

Nem volt túl jó ötlet, de reméltem, hogy egy kicsit sikerült leráznunk őket és kifújhatjuk magunkat. Ha még egy lépést teszek, biztosan elájulok.

Térdeimre támaszkodva, nagy kortyokban ittam a levegőt. Szúrt az oldalam, és úgy éreztem, a szívem mindjárt kiszakad a helyéről. Meghalt Chanyeol és Sehun. Néhány perccel ezelőtt még ott rohantak mellettem, velem, és most… most ők sincsenek.

Mit művelünk mi? Mi történik velünk? Hová kerültünk, mi ez az egész? Tényleg ez a világ vége, és ez nem csak egy álom? Azokban a pillanatokban azt kívántam, bár felébrednék, de a mellkasomban lüktető fájdalom emlékeztetett arra, hogy minden valóságos. Mikor lesz már vége?
- Tao… - bökött oldalba Kris. Megtöröltem könnyes szemeim, és felé fordultam. – Nézd! – mutatott előre.

Tekintetemmel követtem az ujját. Először nem értettem, mit kell látnom, végül megpillantottam a távolban haloványan pislákolni a fényt.
- Ott a bázis. Már nincs messze. Gyere! – rám mosolygott, megfogta a kezem és továbbhúzott.

Újra futni kezdtünk, amikor hirtelen valami Krisre vetődött. Kris ellökött magától, így a földre zuhantam. Kellett néhány másodperc, mire észbe kaptam, mi történt. Ahogy láttam az utolsó barátomat verekedni és az életéért küzdeni, muszáj volt tennem valamit. Felkeltem a földről, egy hatalmasat rúgtam a lénybe, aki egy hangos nyikkanással gurult le róla.
- Menj! Tao, fuss! – nyöszörgött Kris, de nem tudtam otthagyni.

Felvettem a fegyvert a földről, és lepuffantottam az idegent.
- Gyere, nincs már messze! – guggoltam le Kris mellé, majd hóna alá nyúltam, hogy felsegítsem.
- Mit művelsz, Tao? Mentsd az életed!
- Nem hagylak itt!
- Én meg fogok halni! Megfertőzött ez az állat. Tao, tűnj már el!
- Nem foglak! Nem hagyom, hogy meghalj! Tarts ki, mindjárt ott vagyunk, biztos tudnak segíteni rajtad!

Láttam Krissen, hogy vitába szállna velem, de hajthatatlan voltam. Nem veszíthettem el őt is. A legjobb barátom volt. Már egészen gyerekkorunk óta ismertük egymást; nem hagyhattam, hogy most meghaljon. Ha elveszítem, mi marad nekem? Nem tudnám feldolgozni ezt a szörnyűséget egyedül. Talán önzőség életben tartani és megmenteni, de mégis mit kéne tennem?

Lassan álló helyzetbe tornáztuk magunkat, és megindultunk előre. Minden lépés nehezemre esett, de nem adhattam fel. Most nem. Ott voltunk nem messze a bázistól, meg kellett ezt tennem mindannyiunkért. Chanyeol és Sehun feláldozták magukat értünk, nem állhattam meg pont most.

Esni kezdett az eső. A hideg cseppek pillanatok alatt átáztatták egész ruhámat, amin az sem segített, hogy erőteljesen fújt a szél. Minden egyes lépés nehéz és fárasztó volt, minden egyes lépésnél úgy éreztem, mindjárt összeesek, de tovább küzdöttem. Krisnek segítségre volt szüksége és csak ez lebegett a szemem előtt.

Kínzó lassúsággal teltek el a percek, és úgy tűnt, mintha a hatalmas vasajtó egyre távolabb kerülne tőlünk. Mégis, egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott vagyunk néhány lépésre tőle.

Hirtelen erős fények gyúltak fel körülöttünk. Sokáig nem bírtam felnézni, annyira égette a szememet, végül elengedtem Krist, és mindkét kezemmel integetni kezdtem, hogy észrevegyenek.

Az ajtó lassan kinyílt, majd két egyenruhás ember lépett ki rajta. Egy zseblámpával világítottak felénk, és lassan megindultak, mire én is tettem előre néhány lépést, hogy biztosan lássanak.
- Itt vagyunk! A barátom... segíteni kell rajta – igyekeztem minél hangosabban beszélni, de nehezemre esett ennyi futás és vánszorgás után.

A fények Krisre vetültek, aki a földön feküdt. A két egyenruhás összenézett, majd egy bólintás után hátat fordítottak, és visszasétáltak. Néhány másodpercig teljesen lebénultan álltam és néztem, ahogy alakjuk távolodik.
- Ne, kérem ne! Ne menjenek! Ne hagyjanak itt minket! Kris… megsérült! – kezdtem el kiáltozni, és utánuk rohantam. – Kérem! Ő nem fertőzött! Még életben van! Segíteniük kell! Ne, ne csukják be! Nem tehetik! Kérem!

Mindhiába. Az ajtó bezárult előttem, és hiába ütögettem, többé nem nyílt ki. A fények kialudtak, minden ismét elcsendesedett.

Nem akartam elhinni. Emberek voltunk és elutasítottak. Hátat fordítottak, magunkra hagytak. Tehet egy ilyet az ember a társaival? Mégis miféle világot élünk?

Nem tudtam, mit érezzek akkor. Dühöt vagy szomorúságot? Haragot vagy csalódottságot? Inkább hagynak minket meghalni, mert… miért is? Krist még meg lehetne menteni, vagy legalább a fájdalmát csillapítani. Talán nincs ellenszer, de akkor sem hagyhatnak itt kint minket meghalni. Emberek vagyunk, és ki tudja, mennyien maradtunk, és inkább eldobnak minket, semmint segítetnének.

Hátat fordítottam, és visszasétáltam Krishez. Ismét talpra rángattam, majd megindultam visszafelé.
- Mi a fenét csinálsz, Tao? Mondtam, hagyj magamra… - suttogta, de nem figyeltem rá.
- Nem tehetem.
- Tao…
- Keresünk egy helyet, ahol megbújhatunk és rendbe hozlak. Talán nem éljük meg a reggelt, de inkább veled halok meg, mint egyedül éljek tovább.

Fogalmam sincs, milyen messze jutottunk. Fogalmam sincs, hogyan sikerült találni egy fedezéket az eső elől, és hogy esőben hogyan sikerült tüzet gyújtani. Fogalmam sem volt, mi lesz velünk, és honnan szerezzek gyógyszereket, amivel meggyógyíthatom Krist, egyszerűen csak tennem kellett valamit.

Betakartam Krist, és leültem mellé. Bágyadtan tekintett rám, de szemeiből hálát és köszönetet olvastam ki. Biztatóan rámosolyogtam, és megfogtam a kezét.
- Tao… köszönöm.

Nem feleltem, csak megszorítottam a kezét. Tekintetem a sötétségbe emeltem. A horizonton láttam felkelni a napot. Hajnalodik, lassan reggel lesz. Talán kaptunk még egy napot, egy újabb lehetőséget, talán van még reményünk.
- Nyugodtan aludj, Kris. Mikor felébredsz, én itt leszek melletted.
- Tao… Itt van Lay… - motyogta félig csukott szemekkel. Egy könnycsepp gördült le arcomon, ahogy barátomra néztem. Tudtam, hogy szenved, hogy nagy fájdalmai vannak, és hogy hiába nyomtam belé az utolsó fájdalomcsillapítót, ami még a zsebemben volt.
- Ne sírj, Tao. Nem fogok meghalni. Lay… meggyógyít. Tudod, hogy meggyógyít.

Értetlenül néztem rá, de mikor felemeltem a pólóját, ahol egy hatalmas vágás éktelenkedett, és ami már fele akkorára csökkent, halványan elmosolyodtam, és még inkább sírni kezdtem.
- Ne sírj, csak azt szeretném, hogy…
- Tudom, tudom – simítottam végig arcán, majd a takarót felhúztam a nyakáig, és fejét vállamra hajtottam. – Itt maradok veled és nem engedem el a kezed.