2014. november 30., vasárnap

2. forduló - Tintin

Cím: Majd én vigyázok rád
Szereplők: Baekhyun, Chanyeol, Kyungsoo (utalás Jonginra)
Műfaj: dráma, fantasy
Figyelmeztetések: talán egy kis csúnya beszéd
Leírás: Ha úgy gondolod a világ nem állhat a feje tetejére közel egy pillanat leforgása alatt, hát nagyon tévedsz. Byun Baekhyunnak még ideje sem volt felfogni a dolgokat, már legjobb barátja oldalán menekült az életéért.
Megjegyzés: Jó olvasást! ^^



Majd én vigyázok rád
Rothadt holtestek bűze töltötte fel a kietlen folyosó sarkait, miközben Byun Baekhyun pihegve magába szippantotta az ott hömpölygő poshadt levegőt, hogy oxigénhez juthasson. Izmai lázasan égtek, tüdeje szinte mogyorónyira zsugorodott össze, bágyadt teste pedig egy perc pihenésért könyörgött. Idegességtől remegetett jobb keze görcsösen kapaszkodott barátjáéba, ki most aggodalomtól fűtött szemekkel pillantott le rá.
- Jól vagy Baek? Pihenhetünk egy percet, ha szeretnéd. – suttogta mély baritonján, mely, mint mindig, most is egy lehelettel lenyugtatta a fiú háborgó szívét.
- Arra nincs idő Chanyeol. Meg kell találtunk az akkumulátoraid töltőjét. – pillantott fel zaklatottan a nála egy fél fejjel magasabb barátjára, Park Chanyeolra. Vörös árnyalatban tetszelgő tincsei kócosan keretezték nyugtalan vonásokkal teli arcát, melyek alól pajkosan kandikáltak ki nagyobb méreteket öltő fülei. Baekhyun tudta, hogy nem kellett volna minden nappal egyre jobban halogatni a töltés napját, hanem már az első alkalommal túl kellett volna esniük rajta.
Park Chanyeol, apja egyik legtökéletesebben sikerült AD #610-es robotmodellje volt, melyet még Baekhyun 10. születésnapjára épített, megszámlálhatatlan vért izzadt éjszakákon át. A férfi Korea elsőszámú kutatócsoportjának feje volt, ki a legmeghatározóbb fejlesztések alapjait tette le a kibernetikában, ami mára már szignifikáns ágazattá nőtte ki magát. Régen a mesterséges intelligenciával rendelkezett robotok még szilikon, illetve szénalapú testet öltöttek, ráadásul nem voltak képesek bonyolultabb szimulációk lefuttatására sem, csak egy-egy adott feladat végrehajtására programozták be őket. Önálló beszéddel bíró mechanizmusok voltak, amik az emberi szavak jelentését feldolgozva, logikus úton felállított válaszokat adtak, egyszóval képesek voltak a kommunikációra. Baekhyun apja ezeket az alapokat használva a robotok intelligenciáját egészen addig a szintig fejlesztette, mely eddig csak az emberi lényeknek adatott meg, testüket pedig veszélyes kémiai ötvözetek, szén és adalékanyagok segítségével egy bőrhöz hasonló, ruganyos, ám kevésbé sérülékeny réteggel fedte be. Az évtizedet elteltével a férfi teóriái, s kísérletei híressé váltak, majd a kibernetika alapjává nőtték ki magukat, a régi gépeket ezzel a múlt homályába taszítva. Ahogy apja kutatásai egyre nagyobb méreteket öltöttek, s országszerte terjedni kezdtek, úgy kellett folyton egyik városból a másikba vándorolnia, hiába született meg mindeközben Baekhyun, hiába kezdett el óvodába, majd iskolába járni, ez nem akadályozhatta meg a férfit munkájában. Az aprócska fiú legtöbbször magányosan tengette napjait, hisz amint beilleszkedett valahova, majd barátokat szerzett magának, el kellett hagynia azokat, s mindent a leges legelejéről kellett kezdenie. Az életvidám kisfiú hamar szótlanná, és visszahúzódóvá vált, amit lassan apja is észrevett, így 10. születésnapján élete legszebb ajándékával lepte meg őt, Park Chanyeollal.
- Baek, még semmi bajom. Pihenünk egy-két percet, aztán tovább indulunk, rendben? Ha útközben összeesel, mégis mi a fenét kezdek veled? – szorította meg összefűzött ujjaikat, Baekhyun pedig lélegzetét szabályozva kezdte el tanulmányozni a maga előtt felvázolt lehetőségeket. Az épület falai már omladoztak körülöttük, de a legközelebbi kijárat még több emelettel felettük volt csak, melyekhez kanyargó folyosók vezettek. Chanyeol töltője a tőlük alig tíz méterre lévő ajtó mögött helyezkedett el, ami a kettejük pihenőszobájaként funkcionált, s nagy valószínűséggel még érintetlen volt. Az állott holtestek bűze még mindig facsarta orrát, gyomrában pedig valami eszeveszett tangót járva törekedett egyre csak felfelé. A fehérre mázolt falakat vörös vérfoltok szegélyezték, s az intézmény felsőbb emeleteiről átszűrődő tompa sikolyok hangja, dübörgő léptek zajával keveredett. Még bőven volt idejük, addig, amíg a csapatok ismét elérnek erre a szintre, ráadásul Baekhyun maga is tudta, hogy pihenésre volt szüksége.
- Jó, 10 perc. Ha elaludnék, mindenképp ébressz fel, és ha valaki közeledik azonnal tovább állunk. – túrt bele szénfekete, az izzadságtól már nedvessé vált tincsei közé. Chanyeol egyetértően bólintott, majd halvány mosolyra húzta ajkait, amint Baekhyunt kezénél fogva az egyik kiugró fal biztonságot nyújtó sarkához terelte. Egy laza mozdulattal huppant le a jéghideg padlóra, majd a fiút ölébe húzva fonta köré hosszú karjait. Baekhyun lehunyt szemmel élvezte, ahogy az óriás processzora által termelt hő még fehér köpenyén keresztül is az ő kihűlt bőréhez kúszik, aztán egy reszketeg sóhaj hagyta el ajkai fogságát. Fejét Chanyeol mellkasának döntötte, s hirtelen mérhetetlen nyugalom töltötte el egész testét, ahogy az ott dolgozott szerkezet apró lüktetetése egy dobogó szív érzetét keltette.
- Majd én vigyázok rád. – suttogta Chanyeol lágy dallammal hangjában, mielőtt még a sötétség fátyola ólomsúllyal rá nem nehezedett volna Baekhyun vállaira, ezzel az álmok birodalmába taszítva elenyésző lényét.

******

Baekhyun egy halk sóhajt eleresztve kezdte el kémlelni a gyér fényben áztatott város vonalait, melyek már jó ideje nyugovóra tértek. Különös csend borult a világra, ő pedig fáradtan tekintett ki az ablaknak minősített aprócska lyukon, mi beengedte a kint lengedező tavaszi szellőt. Már több mint 36 órája nem aludt. Újabb sóhaj szakadt fel tüdeje mélyéről, mely reszketeg hagyta el kiszáradt ajkai fogságát, majd hömpölygött tovább a levegőben. Vajon sikerülni fog? Sikerül befejeznie apja kutatásait?
- Csukd be az ablakot, megfázol! – figyelmeztette Chanyeol, miközben magára húzta fehér köpenyét, ami alól kockás ingjének néhány részlete még kikandikált. Begombolva a ruhadarab legutolsó gombját ballagott el az ablak előtt üldögélő fiúhoz, majd további szó nélkül csukta be az apró szerkezetet. Baekhyun homloka ráncba borult.
- Május van Chanyeol, mindjárt itt a nyár! Te amúgy sem tudod behatárolni, milyen idő van, nem igaz? Higgy nekem, amikor azt mondom meg lehet sülni! – fonta keresztbe karjait mellkasa előtt, majd sértődötten fúrta íriszeit az óriáséba, ki válaszképp csak megrázta fejét. Baekhyun felpattan székéről, majd a fogashoz sétálva ő is leakasztotta fehér köpenyét, s miközben már rutinos mozdulatokkal belebújt a ruhadarabba, újra Chanyeolhoz fordult. – Na, várj csak! Ha sikeresnek bizonyulnak a kísérletek, és elég biztonságos lesz, hogy a fejlesztéseket alkalmazzuk is, esküszöm, te leszel az első, aki kipróbálhatja.
- Nem biztos, hogy tudni akarom, milyen érzés, amikor dühödben sípcsonton rúgsz. – nevetett fel halkan, mély baritonja pedig feltöltötte a pihenőszoba egészét. Baekhyun maga is mosolyra húzta ajkait, amint szemeit végigvezette Chanyeol gyönyörű vonásain. Apja olyan tökéleteset alkotott. Ez alatt a 14 év alatt, minden egyes alkalommal, mikor barátjára pillantott, rá kellett jönnie, hogy az előtte álló lény, nem csak egy magas intelligenciával rendelkező robot volt. Igen, testét a metál és annak különböző ötvözeteiből építették, s az azt védő réteg is kémiai úton előállított bőr volt, a hőt, mely belőle áradt, pedig a mellkasában dolgozó processzor termelte elő. A memóriájában kerülő adatokat számítógépek olvasták be, tárolták, majd dolgozták fel a pillanat tőrt része alatt, ezért volt képes a kommutációra, a logikus gondolkodásra, tapasztalat szerzésre, és minden egyéb olyan dologra, mely csak emberi lények számára lehetséges. Ennek ellenére mikor Baekhyun Chanyeolra emelte tekintetét, nem a benne működő gépeket látta, a pillanatokon belül lezajló folyamatok millióit, hanem legjobb barátját, kiért még saját életét is feláldozta volna, ki a legnehezebb percekben is mellette állt, ki a világot jelentette számára.
Édesapja fejlesztései által több millió modellnek adtak életet, melyek a mai napig remekül funkcionáltak, s a társadalomba beépülve már elengedhetetlenné vált létezésük. Mind hibátlan, fejlődére képes robotok voltak, melyek ugyanolyan munkákat láttak el, mint a hétköznapi emberek, s néhányuk már a kutatócsoportok létfontosságú tagjává lépett elő. Chanyeol viszont más volt. Apja teljesen más módszereket használt megépítésekor, más alaprendszerű processzorral és adathordozókkal rendelkezett, ráadásul Baekhyun maga is teljesen biztos volt benne, hogy a fiú ugyanolyan érző lény, mint akármely utcán szaladgáló ember.
- Képzeld csak el! Végre megértheted, miért bújok hozzád télen, amikor filmet nézünk, és miért utálom, ha elromlik a légkondi nyáron! Ha minden jól megy, képes leszel pár ízt érzékelni a nyelveddel, de le azért nem nyelheted őket. – szólalt meg Baekhyun, miközben lekapcsolva a helység villanyát kinyitotta az ajtót, hátrapillantva válla felett pedig Chanyeol alakját kereste. Rámosolyogva a fiúra lépett ki a fehér falakkal körbezárt folyosóra, aztán folytatta mondandóját. – Befejezem, amit apám elkezdett, ahogy azt elterveztük! Chanyeol, képes leszel érezni! – torpant meg, majd izgatottan harapott alsó ajkára, mikor a fiú melléje ért.
- Most is képes vagyok érezni. – halkult el Chanyeol, s Baekhyunra emelte szemeit, ki érdeklődve viszonozta az üres tekintetet. Pár pillanatig egyikük sem szólt, a vállukra telepedett fojtogató csend pedig furcsa emóciók hadát indította útnak Baekhyun mellkasában.
- Persze. – mondta végül megelégelve a némaságba burkolózó másodperceket, hiába tudta, hogy az fizikailag lehetetlen, s hogy teljesen ellentmond, minden létező törvénynek, melyet valaha felállítottak a kibernetikában. Ezzel szemben, ő maga is töretlenül hitt benne, hogy Chanyeol gyönyörű mosolya azért fényesebb a Napnál, mert a benne munkálkodó érzelmek görbítik felfelé ajkait. Az óriás csak egy kurta bólintással intézte el a válaszadást, majd lassú léptekkel mindketten megindultak a labor felé, ahol alig egy fél órája hagyták abba a munkát, némi pihenés érdekében. Lépteik zaja sokszor visszhangzott a kietlen folyosón, miként cipőjük kemény talpa kapcsolatba lépett az alattuk kanyargó kirakott kövekkel. Baekhyun lopva Chanyeolra sandított, kinek jobb szeme megrándult egy pillanatra, s ezután apró pislogással próbálta elűzni a felröppenő ingert, mely néha átvette teste felett az irányítást. Merülnek az akkumulátorai. Már egy héttel ezelőtt túl kellett volna esniük a töltésen, s fel kellett volna áldozniuk azt a fél órát, melyet igénybe vett volna a folyamat.
Egy halk sóhaj szakadt fel Baekhyun tüdeje mélyéről, miközben konstatálta magában, hogy holnap mindenképp átesnek a procedúrán. Végigballagva a folyosók rengetegén, hamar elértek a több méter mélyre vezető lépcsőfokokhoz, melyeken rutinosan baktattak le, s újabb pár méter megtétele után, már az olyannyira ismert, kóddal védett ajtó bejáratánál ácsorogtak. Baekhyun a baloldalon lévő aprócska fémdoboz elé állt, majd a vörös fény, mely pillanatokon belül leszkennelte íriszeit, zöldre váltva nyitotta ki a hatalmas méretekkel rendelkező szerkezetet.
- Szokatlanul nagy a csend. – vonta össze szemöldökeit Chanyeol, miközben az üveggel keretezett folyosón sétáltak, mely a labor szívéhez vezetett. Baekhyun csak ekkor figyelt fel a levegőben hömpölygött némaságra, mi egyáltalán nem jellemezte a helyet. Általában gépek kattogása, és a fejlesztéseket megbeszélő emberek hangjai töltötték fel a terem sarkait. Érdeklődve pillantott körbe, hátha észre vesz egy ismerős alakot, de a helység üresen árválkodott, mintha a nemrég még benne tevékenykedő emberek semmivé foszlottak volna. Mikor elértek a kutatóközpont szívéhez, Baekhyun már önkéntelenül is asztalához fordult, ám Chanyeol keze vállára markolt, s görcsösen maga mellett tartotta.
- Chanyeol mi a fen-
- Csend! – utasította kimért hangon a másik, mely kifent késkén kúszott el hallójárataihoz. Halvány redők jelentek meg homlokán, amint az óriásra siklott tekintete, az viszont töretlenül maga elé meredve szorított a vállán lévő fogásán. Szemei útját végigkövetve Baekhyun íriszei is megállapodtak, szíve pedig hirtelen kihagyott egy dobbanást, majd talán még egyet. Friss, tűzvörös vérben ázott holtestek roskadoztak a hely minden egyes pontján, legtöbbjük döbbenten tágra nyílt szemekkel, melyekből az élet szikrái már kihunytak, s résnyire szétvált, száraz ajkakkal. A számítógépek sokasága, darabokra törve a padlóra hajítva hevert a tetemek között, üvegszilánkok millióival beterítve, melyek vakítóan csillogtak, miként visszaverték a lámpákból érkező fényt. A puha bőrrel fedett székek, s a milliónyi fontos dokumentumot őrzött asztalok felborítva, némelyikük megcsonkítva terpesztett a helység egyéb részein, vérrel itatott papírlapok rengetegével befedve. A földön hevert ernyedt testek, s az állott vértócsák látványa Baekhyun tüdejében szorították az összes oxigén. Hirtelen a vörös foltokkal tarkított falak eszeveszettül forogni kezdtek körülötte, mintha a világ őrült tangót járt volna nélküle, ki tehetetlenül bámulta a vad tánc mozdulatait. Gyomrában valami mozgolódni kezdett, s egész lényét hatalmába kerítette az a gusztustalan inger, mely egyre inkább felfelé törekedett benne. Vészesen kattogó elméje próbálta felemészteni a látottakat, hogy aztán utasításokat adhasson görcsösen merev izmainak, mind hiába. Szája teljesen kiszáradt, mellkasában pedig erős nyomás keletkezett, mely megakadályozta, hogy a forró vasnak tűnő levegőt magába szippanthassa.
- Mi… - kezdte, de hangszálait mintha elvágták volna, csak rekedt félhangok szakadt fel torkából. Nézte és nézte az elé tárult látvány, mi arra késztette, hogy saját kezével vájja ki szemeit, miközben az agyában lévő fogaskereket őrült tempóban forogni kezdtek. Mi a fene történt? Mégis mi a szar történt?! Bár kollégáival nem ápolt szoros kapcsolatot, s akiket közel engedett magához, azoknak holteste nem hevert a többi között, a borzalmas látkép mégis tőrként hatol szívébe. Halottak voltak. Mind halottak voltak. A rohadt életbe is, valaki betört a laborba és brutálisan meggyilkolta az embereket! Izmai zsibbadni kezdtek, s úgy érezte ingatag lényét egy egészen más dimenzióba taszították.
- Hangokat hallok. – jelentette ki Chanyeol hirtelen, mély baritonja pedig jeges hullámként vonult végig a teremben, s hideg borzongást váltott ki Baekhyunból. Bár a robotok és az emberek hallása között nem volt nagy különbség, Chanyeol és a legújabb modellek olyan frekvenciákat is képesek voltak érzékelni, mely egy egyszerű ember számára lehetetlen volt. – Azonnal el kell tűnnünk innen. – s eddig Baekhyun vállán lévő tenyere most engedett a szorításon, majd megragadta a fiú kezét, s erős fonta körbe ujjait akörül. További szó nélkül indult meg, ezzel a magatehetetlen másikat is maga után húzva, ki ügyetlen mozdulatlanul lépkedett mögötte. Fogalma sem volt mi a fene történt, s történik jelen pillanatban körülötte, csak azt tudta, hogy Chanyeol mellette volt. Hiába érezte, hogy a pánik egész teste felett átveszi a hatalmat, s lezsibbasztva izmait mogyorónyira zsugorítja össze a benne munkálkodó, létfontosságú szerveket, ő csak haladt tovább. Próbálta minden figyelmét Chanyeol hatalmas kezeire összpontosítani, mely az egyetlen dolog volt, ami ehhez a bűntől fűtött világhoz láncolta. Látta, a mellette elhaladó falakat, így egy darabig tisztában volt vele, merre haladnak, azonban az út lassan összemosódott szemei előtt. Füleiben dübörgött szíve mellett eltompultak kemény lépteik zaja, miközben összekuszálódott gondolatai pókhálóként agyára telepedtek. Mire felocsúdott Chanyeol megtorpant előtte, így ő is megálljt parancsolt lábainak, s érdeklődve tekintett körbe a helyiségben. A kutatócsoport laboratóriumában ácsorogtak, hol általában életet leheltek a robotokba, melyek addig csak emberhez hű, magatehetetlen bábúk voltak.  A helységben korom sötét uralkodott, de Baekhyun már úgy ismerte a helyet, mint saját tenyerét. Tudta, hogy a terem közepén árválkodott a „műtőasztalnak” titulált szerkezetet, melyen különböző procedúrákat folytattak le. Baloldalon a szekrények rengetege várta őt, mely a különböző eszközöket tárolta magában, jobboldalon pedig, a robotok testét vigyázó „koporsók” sorakoztak.
- Mégis mi folyik itt Chanyeol? Mi a fenét csinálunk itt? Mi történt a többiekkel? Mondd, hogy csak álmodom… kérlek. – kérdései megállíthatatlan hullámként törtek ki ajkai közül, azonban az utolsó szónál hangja elhalkult, s meg is csuklott. Reményt vesztve pillantott fel a magasabbikra, de az jó sokáig nem válaszolt, csak a feketeségbe burkolózott helységet kémlelte.
- Elbújtatlak. Hallom, ahogy jönnek, és minden másodperccel közelebb kerülnek hozzánk. Úgy hatan lehetnek, a léptek zajából ítélve. – tárgyilagos hangneme csak még jobban megijesztette Baekhyunt, mintha valaki egy érdes kötelet font volna nyaka köré, s szépen lassan kezdené megfojtani őt.
- Kik jönnek? – suttogta, hangja azonban amint életre kelt, semmivé foszlott a levegőben.
- Valószínűleg, akik meggyilkolták a többieket. Robotok.
- Robotok? – kapta fel fejét. Értetlenül várta, hogy Chanyeol jobban kifejtse a dolgot, hiába tudta ő maga is, hogy az nem fog megtörténni. Mégis miért gyilkolták volna meg a kutatócsoport egy részét? A robotok úgy lettek programozva, hogy sose támadjanak rá az emberekre, az alkotóikra. Békés lények. Ahogy ismét felrémlett benne, hogy amit látott az a kegyetlen valóság volt, gyomra felfordult. Agya kezdte felemészteni a látottakat, s jeleket küldve vörös riasztásba kezdett. A félelem elemi erővel csapott le elenyésző lényére, s ha Chanyeol nem szorította volna meg kezét, talán lábai feladták volna a szolgálatot, ő pedig a földön landolt volna.
- Gyere. – mondta, miközben újra megindult, Baekhyunt maga után rángatva. Gyorsan, mégis körültekintő mozdulatokkal lépkedtek a helységben, már rutinosan kikerülve az ott lévő szerkezeteket.
- Mi a terved? – suttogta, hisz a fojtogató csend, mely körül lengte őket, szinte az őrületbe kergette. – Mit fogunk csinálni? Gondolod valaki felbérelte őket, hogy ellopják a dokumentumokat? De hát azokhoz, hozzá se nyúltak! Kerestek egyáltalán valamit? Vagy egyszerűen csak meg akarták őket…. – nem tudta befejezni a mondatot. A szó torkán szorult, ő pedig fuldokolva nyelte le azt. Chanyeol ismét nem válaszolt, azonban alig pár pillanat után megtorpant. Baekhyun szemei már hozzászoktak a sötéthez, így pontosan ki tudta venni, hogy a fémkoporsók előtt ácsorogtak, hol az újdonsült modellek testei pihentek. Chanyeol elengedte kezét, majd azt vállára helyezte a másikkal egyetemben, s maga felé fordította őt.
- Jól figyelj rám, Baek. – kezdte Chanyeol, hangszíne hallatán pedig az összes vér kifutott Baekhyun arcából. – Elbújsz ide, és addig nem jössz elő, amíg fel nem nyitom koporsót. Nem mozogsz, nem beszélsz, nem jössz ki onnan. Értetted? – kemény tekintetét mélyen az övébe fúrta, mintha szemein keresztül akarta volna kiszippantani onnan a lelkét. Baekhyun megrázta a fejét.
- És veled mi lesz? Ha jól tudom, csak egy üres hely maradt a legutolsó project óta… Chanyeol mit fogsz csinálni? Nélküled nem megyek sehova! – emelte fel a hangját, azonban a felgyülemlett ingerek csak rekedt próbálkozásként szaladtak ki száján. Az óriás némaságba burkolózott, s elengedve Baekhyun vállát igyekezett a D-31-es koporsóhoz, mely üresen árválkodott. Beütve a megfelelő kódot felnyitotta a szerkezet tetejét, s a neoncsövek azonnal életre keltek. A koporsóban lévő neonok kék fényben áztatták a helységet, így Baekhyun rálátást nyerhetett Chanyeol arcára. Vonásai leolvashatatlanok voltak, csak az a megrendíthetetlen dac öltött alakot rajta, mely egészen megrémisztette a másik amúgy is rettegő egészét.
- Baek, bízz bennem, kérlek.
- Nem arról van szó, hogy nem bízok benned… Egyszerűen csak féltelek Chanyeol! Tudod, hogy az egész életem rád bíznám, de jelen pillanatban a tiéd sokkal jobban izgat, mint a sajátom! – tette mellkasára kezét, s tenyere alatt érezte vadul vágtatott szíve heves lökéseit. Agya teljesen elborult, s már képtelen volt józan utasításokat adni fáradt testének, így csak tehetetlenül bámult a másikra. Chanyeol egy egyenes vonallá préselte össze ajkait, majd tekintetét a koporsóra helyezte, végül vissza Baekhyunra.
- Ne félts engem. Apád épített, emlékszel? Engem nem tudnak egy könnyen legyűrni, ráadásul van még búvóhely a laborban. Nem megyek messze, ne aggódj.
- De Chanyeol!
- Nincs de, gyere. – utasított kimérten, Baekhyun pedig tovább ellenkezett volna, de valami azt súgta neki, hallgatnia kéne barátjára. Lábai hirtelen ólomsúlyúvá váltak, amint egyiket a másik után téve elért a megfelelő koporsóhoz, majd Chanyeol segítségével elhelyezkedett benne. Hanyatt feküdt a szerkezetben, kezeit teste mellett pihentek, szemei pedig lázasan itták magukba Chanyeol feléje hajolt alakját.
- Nem lesz bajod, igaz? Fogalmam sincs, mi elől menekülünk, hogy miért menekülünk, és hogy egyáltalán mi a rohadt élet folyik itt… de visszajössz értem, ugye? – hangja alig volt több mint a lehelet, mely elszorult torkából felszakadt. Chanyeol viszont halvány mosolyra húzta ajkait, majd finoman bólintott egyet.
- Majd én vigyázok rád. – suttogta, s még egy utolsó pillantást vetett Baekhyunra, mielőtt még becsukta volna a szerkezet tetejét.
A másodpercek, percekbe, azok pedig végeláthatatlan órákba torkollottak, míg Baekhyun mozdulatlanul feküdt a neonok világításában.  A koporsó falain egy pisszenés sem szűrődött át, az egyetlen hang mely körbelengte őt, az légzésének egyenletes moraja, s szívének ütemes dobogása volt. Lassan kezdte elveszíteni fejét a várakozásban, miközben gondolatai végig Chanyeol körül jártak. Az aggodalom poshadt méregként ívódott bele vérébe, majd száguldott végig egész testén. Izmai már zsibbadtak, s a levegőt is nehezen vette, hiába volt egy aprócska szerkezet, mely oxigénnel töltötte fel a koporsót, a legújabb kutatások végett. Megszámlálhatatlan órák elteltével halk zajra lett figyelmes, mely egyértelműen a laborból jött, közvetlenül a koporsók mellett. Szerszámok csörgése, s dobozok puffanása töltötte fel a helyet, miközben valaki mintha nekiment volna a szekrénynek, majd a műtőasztalnak. Baekhyun visszatartotta lélegzetét, kezeit pedig görcsösen ökölbe szorította, hogy a hirtelen eszeveszett tempóban vágtatott szívét lenyugtathassa. Egész teste remegni kezdett a rajta elhatalmasodó félelem végett, a hangok viszont megszűntek, majd teljesen semmivé foszlottak. Reszketve fújta ki a tüdejében tárolt levegőt, s lenyelve a szájában felgyülemlett nyálat várt pár percet, majd úgy döntött körbenéz. Meg kellett bizonyosodnia róla, hogy Chanyeol rendben van-e. Biztonsági okokból a koporsót belülről is ki lehetett nyitni, így a falába ágyazott érzékelőbe beütötte a megfelelő kódot, majd egy ügyes mozdulattal felhajtotta a tetőt. Amint felült a szerkezetben, egy elfojtott férfi sikoly töltötte fel a kihalt labor egészét. Ijedten kapta fejét a hang irányába, s azonnal vissza akart bújni rejtekébe, mikor egy ismerős alak körvonalait látta megbújni az egyik szekrény mellett. Hunyorogva próbálta kivenni a férfi külsejét, ki a dobozok mögé passzírozta magát, ám Baekhyunnak így is tökéletes rálátása nyílt. A felismeréstől felbátorodva köszörülte meg torkát, majd nyitotta szóra ajkait.
- K-Kyungsoo? – kérdezte, miközben felegyenesedett, majd kilépett a szerkezetből. – Te vagy az? Baekhyun vagyok. – suttogta, ám hangja még így is bezengte a helység minden négyzetcentiméterét. A szekrény mellett gubbasztott alak mozgolódni kezdett, Baekhyun pedig pár ügyetlen lépést tett feléje.
- Baekhyun? – hallotta a fiú reszketeg hangját, mi egyértelműen Kyungsoohoz tartozott, így egy megkönnyebbült sóhajt eresztett el. Nem várt gyorsasággal felállt a szekrény mellől, majd átlépve a dobozok halmazát hamar Baekhyun előtt termett, aztán tetőtől talpig végigmérte, mintha most látná őt életében először. – Ugye tudod, hogy soha életemben nem örültem még ennyire neked? – lélegzett fel, miközben engedett görcsös tartásán.
- Soha életedben nem örültél még nekem. – nevetett fel halkan, s még a másik szájára is egy apró mosolyt varázsolt. – Mit keresel itt? – tért rá a lényegre, figyelmen kívül hagyva minden formalitást. Annyi megválaszolatlan kérdés halmozódott fel elméjében, hogy egy pillanat alatt felrobbanhat, ha nem szólaltathatja meg azokat. A megkönnyebbülés meleg hulláma vonult végig testén, amint maga előtt látta a hatalmas szemekkel rendelkező barátját, és kollégáját, Do Kyungsoot.
- Még épp idejében bújtam el, de aztán az egész helyet felforgatták, úgyhogy új helyet kellett találnom. – hadarta, miközben íriszei ide-oda cikáztak a helység különböző pontjain, mintha csak attól félne, akármikor rájuk találhatnának.
- Kik forgatták fel a helyet? Kyungsoo, mégis mi folyik itt?! – kérdezte, s hangja akarata ellenére is kétségbeesetten kúszott ki ajkai közül. Kyungsoo sípolva szívta magába az oxigént, majd alsó ajkát kezdte el harapdálni, miközben kerülte Baekhyun tekintetét. – Kyungsoo!
- Mindennek vége, érted?! – fakadt ki belőle, rémülettel fűszerezett hangja pedig kíméletlenül száguldott el Baekhyun hallójárataihoz. Értetlenül bámulta Kyungsoo reményt vesztett arcát, s már épp meg akart szólalni, mikor a másik folytatta. - Ne haragudj Baekhyun, tudtam, hogy szólnunk kellett volna neked is. Én mondtam, hogy nem ér ennyit a kutatás, de nem hallgattam rám… és most nézd meg, hol tartunk!
- Miről beszélsz? – értetlenkedett tovább, ám Kyungsoo szavai lassan csomót kezdtek el növeszteni torkában. Ismét úrrá lett rajta a szédülés.
- Úgy másfél hónapja kezdődött. A központi szerver egyszer csak vírust kapott. Próbáltuk kiirtani, az ország legjobb szakembereit hívtuk, de túl késő volt. A vírus elkezdett terjedni, s lassan megőrjítette az összes robot rendszerét. – itt egy pillanatra szünetet tartott, üveges tekintetét pedig a messze nyúló sötétségbe fúrta. – Először csak fenyegetőzni kezdtek, hogy ha nem hódolunk be nekik, ellenünk fordulnak. Mi ezt képtelenségnek tartottuk, és persze nem csináltunk semmit. Illetve továbbra is próbáltuk kiirtani a rendszerbe került vírust… vagy legalábbis megfékezni. Úgy gondoltuk valaki a koreai kutatócsoportból fejlesztette ki a programot, de erre nem találtunk semmi bizonyítékot. – nagyot nyelt, aztán mély levegőt vett, majd azt lassan, reszketve fújta ki, s finoman megingatta a fejét, szemeit pedig a fölre szegezte. – Olyan gyorsan terjedt az egész, hogy képtelenek voltunk nyomon követni a dolgokat. Először csak kisebb gyilkosságok hírei bukkantak fel az ország déli részéről, majd a világ különböző pontjairól. A robotok tömegesen hagyták el a munkahelyeiket és családjaikat, legtöbbször elpusztítva mindent és mindenkit, amihez valaha is közük volt. Mikor a helyzet teljesen elfajult, s a rendőrök sem tehettek már semmit, az elnök asszony a hadsereget akarta bevetni, ahogy Amerikában is tették.  A kutatólabor feje azonban azt mondta el tudjuk intézni, nincs rá szükség, hogy még nagyobb pánikot keltsünk… - fejét felemelte, arcára pedig keserű mosoly ékelődött. – Itt hibáztunk. Hallgatni kellett volna az elnök asszonyra, akkor most nem tartanánk ott ahol most. Akkor talán még helyrehozhatnánk a dolgokat, talán még lenne esélyünk… talán… - fájdalomtól csöpögött hangja elcsuklott, arcát pedig tenyere közé temette. Válla lassan rázkódni kezdett, majd tompa, elfojtott hangok törtek fel torkából. Baekhyun csak némán figyelte, amint barátja teljesen összeomlik előtte, míg ő minden erejével azon volt, hogy megfelelő oxigént juttasson összefacsarodott tüdejébe. Elméje lázasan kattogott, ám veszetten dübörgött szívének dobogása minden életben maradt gondolatát porrá zúzta. Igyekezett nyugodt maradni, s ólomsúlyú lábain megtartani magát, nehogy a végén összeessen a padlón. A világ újra forogni kezdett körülötte, szemeit pedig a felfelé törekvő apró könnycseppek kezdték el csípni.
- Ezért… - szólalt meg hosszú percek után. - … ezért nem engedtétek, hogy kilépjünk a laborból, igaz? Ezért nem mehettem haza, ezért nem mehettem ki az utcára, és ezért hitettétek el velem, hogy képes vagyok apám kísérleteit tökéletesíteni.
- N-Nem Baekhyun! A kísérlet tényl-
- Nem nyúlhattam a telefonomhoz, alig beszéltek hozzám mások, egyszerűen minden kapcsolatot meg kellett szakítanom a külvilággal. Már majdnem két hónapja a laborban döglök, csak a pihenőszobába látogathattam el, egy-egy óra pihenésért, nehogy összeesek!
- A kísérleten múlik a sorsunk Baekhyun, hát nem érted?! A robotok szinte hallhatatlanok! Ha a központi rendszert támadhatóvá válik, van esélyünk, hogy megállítsuk őket! Ha szóltunk volna neked, nem tudtál volna dolgozni, és minden reményünk odaveszett volna. A kutatáson dolgozók egyike sem tudott a dologról… - hangja reszelős volt, mély, s olyan érzelmek egyvelegét ölelte kebléhez, melyektől azonnal felfordult Baekhyun gyomra. – Az utcák néptelenek, nem dolgozik senki sem, az emberek nem mernek kimozdulni a lakásból. A gazdaság összeomlott, a tőzsde a csőd szélén áll, az élelmiszerből és az iparcikkekből pedig hamarosan tömeges hiány alakul majd ki. A bankok rendszerét feltörték, a legtöbb vállalkozásnak befellegzett. A világ legtöbb pontján katonák ezrei próbálják leszerelni a robotokat, ám feleslegesen igyekeznek csak. A kémiai fegyverek használata pedig tönkretenni az egész Földet. Amerika minden erejét kész bevetni, az elnök arra kéri a világ országait, hogy fogjanak össze. Japán és Anglia szerint csak a nukleáris fegyverek segítenének, Korea viszont hajthatatlan. – Kyungsoo éllel fűszerezett hangja többször visszhangzott a helységben, s talán milliószor Baekhyun füleiben. Lassan megingatta fejét, majd figyelmen kívül hagyva az agyában rohangáló veszett gondolatok hadát, csak egyetlen egynek engedett szabad teret.
- Meg kell találnom Chanyeolt. – lehelte, ám nem volt benne biztos, hogy erőtlen hangja egyáltalán eljutott-e Kyungsoohoz. A fiú amúgy is nagy méreteket öltő szemei elkerekedtek, majd hevesen megrázta fejét, miközben egy félszeg mozdulattal közelebb lépett Baekhyunhoz.
- Megőrültél?! – emelte fel hangját, nem is foglalkozva azzal, hogy akármely pillanatban rájuk találhat valaki, ha a kelleténél több zajt csapnak. – Chanyeol is robot. Akármikor elmehet az esze, és hidegvérrel meggyilkol.
- Sosem tenne ilyet. – ejtette ki lassan a szavakat, magabiztosan és nyugodtan, mintha a benne örvénylő érzelmek hurrikánja egy cseppet sem lenne hatással az ajkain kitáncoló hangokra. – Gondolj Jonginra! Te el tudnád hagyni őt emiatt? – érvelt Baekhyun, ám mikor tekintete Kyungsoo arcára siklott nyelvére harapva akarta visszaszívni az egészet. A fiú vonásai megkeménykedtek, a levegőt pedig szaporán kezdte el venni, miközben összeszorította szemeit, nehogy az odagyülekező könnyek végigfolyjanak arcán. Egy percig egyikük sem szólt, majd Kyungsoo összeszedve magát balkarján lehúzta köpenye ujját. Baekhyun eddig észre sem vette a vörös folttal tarkított fehér szövetet, s mikor barátja csupasz keze megmutatkozott, ijedten fojtotta magába szavait. Kyungsoo karján egy jó 15 centiméteres, nyílt seb ékeskedett, mely körül elmaszatolt vérlenyomatok pihentek.
- A végsőkig hittem benne. Még akkor is, amikor a vörösen izzó szemeivel felém közelített. Még akkor is, amikor ezt tette velem. Ha nincs Sehun, Jongin lelkifurdalás nélkül végzett volna velem. – suttogta, hangja pedig azonnal elhalt a levegőben. Baekhyun már épp meg akart szólalni, mikor kemény léptek zaja töltötte fel a néma helységet. A két fiú rémült tekintete azonnal találkozott egymással, ám mintha mindkettejük megbénult volna. Baekhyun el akart bújni, pontosan tudta, hogy a koporsóban biztonságban lenne, s Kyungsoo is megbújhatna egy nagyobb dobozban, de valamiért a félelem minden izmát lezsibbasztotta. A léptek egyre hangosabbak lettek, s bár ő háttal volt az ajtónak, Kyungsoonak tökéletes rálátása nyílt a szerkezetre.
- Baek! – hallotta az ismerős hangot, görcsös tartása pedig azonnal ellazult. Olyan gyorsan pördült meg tengelye körül, hogy egy pillanatra majdnem el is vesztette az egyensúlyát. Chanyeol ütemes léptekkel tartott feléje, kissé zilált hajjal, de épségben. – Mi a fenét keresel itt kint? Nem meg mondtam, hogy maradj ott, amíg érted nem jövök? – mély baritonja méregben ázva hagyta el ajkait, mindennek ellenére Baekhyun békességet lelt a már oly annyira ismert hangban.
- Csak Kyungsoo van itt. – mondta, s a mögötte ácsorgó fiú felé biccentett íriszeit mindvégig az óriás arcán tartva. Annyira megkönnyebbült, hogy azt szavakkal nem is tudta volna kifejezni.
- Baekhyun… - kezdte Kyungsoo. - … lassan lépj hátra. – mondta kimérten, mire Chanyeol összevont szemöldökkel kapta a fiúra tekintetét.
- Kyungsoo! Látod, hogy Chanyeol itt van előttük, és semmi baja! – sandított a fiúra, kinek kezei remegtek a félelemtől, s már jókora távolságra volt kettőjüktől. Baekhyun ajkaira harapva pillantott Chanyeolra, majd egy halk sóhajjal tarkította a kihalt levegőt. – Vigyük magunkkal. Azt hiszi te is megőrültél, és hogy hidegvérrel meggyilkolsz minket… Chanyeol, azonnal el kell tűnnünk innen!
- Tudom. – felelte barátja, de szemei még mindig Kyungsoon pihentek. – Kyungsoo, nem foglak bántani. – nyújtotta feléje kezét, azonban a másik egy lépéssel hátra lépett.
- Menj innen te szörnyeteg! Baekhyun, nem mondom még egyszer; Ha most azonnal nem mész mellőle, engem elfelejthetsz örökre!
- Ne szórakozz már, látod, hogy ugyanolyan, mint eddig! – emelte fel idegesen hangját, Kyungsoo azonban csak ökölbe szorította kezeit. Egy pillanatig, mintha teljesen sóbálvánnyá vált volna, majd olyan gyorsan iramodott el kettejük mellett, hogy Baekhyun szemei alig bírták végigkövetni. Utána akart rohanni, utána akart kiáltani, de Chanyeol keze megszorította sajátját, s megingatta fejét.
- Ha most utána mész mindkettőtök életét veszélybe sodrod. Nincs időnk Baek, a csapatok már az egész épületet elárasztották! Megölnek mindenkit, majd lerombolják az egész Kutatóközpontot. – mondta, de még be sem fejezte mondatát, mikor megindult Baekhyunnal az oldalán. Amint kiértek az üveggel keretezett helységbe, tompa sikolyok hangja keveredett a vegyes durranások és puffanások egyvelegével, mely átszűrődött a falakon. Mivel Chanyeol szerint a folyosókat ellepték a robotok, ezért melléklépcsőkön, és elrejtett útvonalakon át kell feljutniuk a felsőbb emeletekre. Gyorsan szedték lábaikat, mely lassan futássá alakult, nem is foglalkozva a Baekhyun izmaiban égett fájdalommal.
- Először az akkumulátoraidért megyünk! – lihegte Baekhyun, mikor bekanyarodtak a sokadik folyosóra, de mielőtt még Chanyeol ellenkezhetett volna, gyorsan folytatta. – A pihenőszobában kell lennie. – mondta, majd megemberelve magát újra futásnak eredt, hiába volt a kívánt helység az ellenkező irányban.

******

Mikor Baekhyun kinyitotta pilláit, még tökéletesen abban a tudatban volt, hogy egy eltorzult rémálomból ébredt fel. Bágyadt gondolatai lassan keltek csak életre, majd megpillantatva a vele szemben lévő, vérrel tarkított falat, egyszerre magához tért.
- Felébredtél? – hallotta Chanyeol lágy hangját, majd felemelve fejét tekintetük azonnal egymáséba fonódott.
- Mennyi ideig aludtam? – kérdezte az alvástól még kásás hangon, s kikecmeregve barátja karjaiból nyújtóztatta meg elzsibbadt izmait.
- Úgy egy órát.
- Egy órát?! – fakadt ki, majd talpra szökkent. Kidörzsölte szemeiből az álom utolsó morzsáit is, majd nem törődve megfáradt testével indult meg a kihalt folyosón.
- Baek, várj! – sietett melléje Chanyeol. – Mindenhol robotok vannak, nem masírozhatsz csak így végig! – suttogta keményen, Baekhyun pedig ajkaira harapva nyelte le a benne felgyülemlett makacsságot, s simult hozzá a falhoz. A sikolyok már teljesen elhaltak, csak behatárolhatatlan zajok, s förtelmes dörömbölések kúsztak a levegőben. Ahogy haladtak előre, lépteik zaját elnyelték a fentről érkező ricsajok, ám azok mégis túl hangosnak bizonyultak, minél közelebb kerültek a pihenőszobához. Megpillantva az ajtót, Baekhyun fellélegezve hagyta, hogy Chanyeol benyisson, majd miután körbe nézett mindketten beléptek.
- A fiókodban hagytuk legutoljára. – pillantott az említett szerkezet felé, de mivel az óriás hirtelen megtorpant, így ő volt az, aki sóhajtva odasétált az asztalhoz. – Mi van, nem hiszel nekem? – duzzogott, majd kihúzva a fiókot, rögtön megpillantotta az apró, fekete tárgyat. Gyorsan kezébe kapta, majd büszkén megfordult. – Látod, itt is van! – azonban alighogy szavai elhagyták ajkait, teste megmerevedett, a töltőt pedig majdnem kiejtette kezéből. Az egyik kollégája állt az ajtóban, természetellenesen vörösen izzó szemekkel, melyek tetőtől talpig végigmérték őket. Chanyeol egy apró lépéssel közelebb lépett Baekhyunhoz, s próbálta kezével minél jobban eltakarni alakját. Ezután pedig minden olyan gyorsan történt. A robot, akinek Baekhyun még csak a nevére sem emlékezett, Chanyeolnak esett, majd egy röpke mozdulttal a falhoz taszította. Az egész helység beleremegett, s az ezáltal keletkezett hangok, ismeretlen eredetű roppanások, és fémek koccanása szinte fizikailag kínozták a fiú füleit. Chanyeol arca leolvashatatlan volt, s mielőtt még a másik reagálhatott volna, hatalmas ujjait nyaka köré fonta, majd kigáncsolta lábát, s a fölre terítette. A fal nyomán repedések indultak útnak, a föld pedig mintha megingott volna a rávetült testek súlya végett. Baekhyun nem látott semmit sem pontosan, csak a padlón harcot vívó kezeket és lábakat, melyek embertelenül gyorsan változtatták helyeiket. Mindeközben az a furcsa, szinte már elviselhetetlen hang töltötte fel a szobát, mi a két fiú nyögésével, s elfojtott ordításával vegyült. Az egész úgy nézett ki, mintha két vad egymásra támadt volna, ám mégis volt benne valami természetfeletti, s valami sokkal mélyebb, félelmetesebb. Baekhyun csak állt, s olyan erővel szorította a töltőt, hogy ujjai elfehéredtek. Közbe akart avatkozni, de még csak be sem tudta határolni Chanyeol helyzetét, mely pillanatról pillanatra váltakozott. Ekkor viszont barátja ismét a földre taszította a férfit, majd egy határozott mozdulattal átszakította annak mellkasát, s kitépte onnan a processzort. A metál keserves csikorgással adta meg magát, s a robot szemeiből kihunytak a fények. A helységre néma csend telepedett, még Baekhyun is visszafojtotta lélegzetét, s meredten figyelte a férfi mellkasán tátongó lyukat. Chanyeol a falhoz vágta a processzort, ami hangosan recsegve esett darabokra. Szemeit ezután Baekhyunra emelte, s kemény vonásai egy pillanat alatt meglágyultak. Lassan felkelt a helyéről, majd eltántorgott hozzá, s miután tetőtől talpig végigmérte őt, homlokát az övéhez érintette.
- Sajnálom, hogy ezt végig kellett nézned. – suttogta, aztán egy másodperc múlva újra felegyenesedett. – El kell tűnnünk innen. – azzal megragadta Baekhyun szabad kezét, majd maga után húzva indultak útnak ismét. Ezúttal nem törődtek lépteik zajával, csak Baekhyun leggyorsabb tempóját követve futottak végig a folyosókon, kikerülve a vérben ázott holtesteket, s a földön hevert tárgyakat. Chanyeol hallására hagyatkozva kanyarodtak a megfelelő irányba, néha-néha rejtekhelyeket keresve, hogy ott húzódhassanak meg pár percre. Már a megfelelő szinten voltak, a főbejárat alig 20 méterre volt tőlük, mikor Baekhyun megbotlott egy földön hevert fadarabban, ami egy megcsonkított szék része lehetett. Chanyeol erős tartása végett meg tudta tartani egyensúlyát, a töltő viszont kirepült ujjai közül. Az óriás tovább akart indulni, ő viszont kirántotta kezeit a fiúéból és a szerkezet után sietett.
- Baekhyun azonnal gyere vissza!
- Ezt nem hagyhatjuk itt! – kiáltotta vissza. – Jelenleg ez a legfontosabb dolog, amire vigyáznunk kell!
- Baekhyun! – üvöltött rá erélyesen Chanyeol, ő viszont figyelmen kívül hagyva azt nyúlt a töltőért, ami alig pár centivel volt csak kezétől. Már rámarkolt a tárgyra, mikor valami elemi erővel a fölhöz vágta, s egyszerre minden levegő a tüdejében szorult. Erős nyomás keletkezett mellkasában, feje lüktetett, látása pedig elhomályosult, mintha csak fátyolt terítettek volna íriszeire. Még látta, ahogy egy kéz feléje közelít, majd hirtelen sötétség borult a világra.

Lassan nyitotta ki ernyedt pilláit, ám azonnal vissza is csukta őket, mikor fejébe erélyes fájdalom nyilallt. Hűvös szél csapta meg felhevült arcát, míg mellkasa valami meleg dolognak dőlt, mely szilárdan tartotta őt. Nyöszörögve tett egy próbát ismét, s az elméjében lezajlott tortúra ellenére is kinyitotta szemeit, majd párat pislogva tisztította ki látását. Hunyorogva igyekezett valamit kivenni a körülötte lévő világból, viszont egyszer csak a lábán lévő szorítás ellazult.
- Baek? – Chanyeol mély baritonja lassan kúszott el hallójárataihoz, s Baekhyun csak ekkor realizálta, hogy a fiú hátán cipeli őt. Körülöttük fojtott csend honolt, az utcák lámpája hol gyéren pislákolva, hol teljesen kialudva keretezték a járda szegélyeit, miközben a lehűlni látszó éjszaka homályában ballagtak. Illetve Chanyeol sétált, ő pedig tehetetlenül hagyta azt. Közeledett a pirkadat.
- Yeol? – hangja életlen volt, s rekedt, mely kaparó torka fogságából tört ki. Szája kiszáradt, teste pedig eszméletlenül zsibbadt, mintha egész lénye hamarosan megszűnni látszott volna. – Mi történt? – kérdezte fásultan, mire Chanyeol a pillanat tőrt része alatt megmerevedett, majd újra ellazult.
- Mondtam, hogy ne menj vissza, nem igaz? – csóválta meg lassan fejét, Baekhyun pedig figyelte, ahogy vörös tincseibe belekap a lágy szellő. – Sosem hallgatsz rám… - itt egy pillanatnyi szünetet tartott, majd folytatta. – Hárman voltak csak. Mire megfordultam már előtted volt az egyik, én pedig nem voltam olyan gyors, hogy időben odaérjek. Szerencsére azt hitte én is közéjük tartozom, így nem ölt meg téged egyszerre, hanem rám hagyott. Biztonságos helyre vittelek, a többit pedig… elintéztem. – mondta, s Baekhyun várt volna valami folytatásra, valami sokkal kifejezőbbre és pontosabbra, de Chanyeol nem szólt többet. Halkan felsóhajtott, majd fejét az óriás hátának döntötte, pilláit pedig ismét lehunyta, ám ekkor villámként érte a felismerés.
- A töltő! A töltő, Chanyeol! Hol van?! Ugye nem hagytad ott? Chanyeol könyörgöm, mondd, hogy meg van! – Baekhyun kétségbeesett hangja messze visszhangzott a kietlen utcákon, hol fejre borított autók, s emberek vérben ázott holtesteinek tömegei pihentek.
- A zsebemben van. Eszméletednél sem voltál, de még akkor sem engedted el… Persze, hogy magammal hoztam. – csóválta meg fejét, Baekhyun pedig tökéletesen el tudta képzelni azt az apró mosolyt, mely kiült ajkaira. Megkönnyebbülten hajtotta vissza fejét Chanyeolra, majd finoman megszorította őt, miközben szemei végigpásztázták a város vonalait. Néhány épület teljesen elhagyatottan árválkodott, az ajtók legtöbbje tárva-nyitva ékeskedett, az üvegablakot pedig milliónyi szilánkokra voltak törve. Néhány autó motorja még füstölt, pár oszlop és útjelző tábla pedig kidőlve keretezte a beton felületét. Nem csoda, hogy Baekhyun annyira csendesnek ítélte a várost. Kihalt volt, amiben semmi nyugalom nem vegyült, csak némaságba burkolt segélykiáltások. Apja vajon mit tenne ebben a helyzetben? Hülyeség! Ha apja még élne, ez soha a büdös életben nem történt volna meg! A férfi alig négy éve halt meg agyvérzésben, mely sokként érte a világot, főleg a kutatócsoportot és a családot. Apja Chanyeolon kívül egyetlen robotnak adott még életet saját kezűleg, ez pedig Joonmyun volt. Az AD #00 modell végig anyja mellett maradt, s jelen pillanatban is vele él, ezért nem aggódott annyira érte. Joonmyun vigyázni fog rá, pontosan úgy, ahogy Chanyeol teszi azt vele jelen pillanatban. Bízott apja döntéseiben, apja kutatásaiban, fejlesztéseiben, és ebben a két élő csodában.
A Nap lassan kezdte megmutatni magát a horizont vonalán, ezzel vérvörös színben áztatva a nemrég még csillagokkal tarkított eget.
- Hova megyünk? – szólalt meg Baekhyun, már kitudja mennyi idő elteltével. A kutatócsoport már jó három kilométerre lehetett tőlük, az egybefolyt utcák egyvelege pedig semmilyen úti cél felé sem vezetett, melyet Baekhyun felismert volna. Tompa dobbanások ütötték meg fülét, melyek egyenletes, monoton hangként keringtek a levegőben, szinte beleremegtetve az egész földet.
- El innen. – válaszolt egyszerűen Chanyeol, majd befordult a következő sarkon. Ahogy egyre inkább felfelé haladtak Szöul peremén, Baekhyunnak tökéletes rálátása nyílt a város egészére, a kihalt utcákra, a füstölgő házakra, a megcsonkított felhőkarcolókra és a földet beterítő törmelékekre. Szeme hirtelen megakadt a sorakozó emberek tömegein, melyek egyszerre tették lábaik előre, mintha csak betanított mechanizmusokat végeztek volna. Hunyorogva próbálta kivenni az ott lévő alakokat, de a menetelő személyek százai túlságosan is messze helyezkedtek el tőlük. Baekhyun csak egy pillanatig hagyta, hogy gondolatai messze szálljanak, majd azonnal rájött, mit is lát maga előtt. Egy robot hadsereget. Rengetegen voltak, szinte betöltötték az utcákat, mintha egy ominózus hangyaboly belsejét tanulmányozta volna. Félelmetes volt. Több százezren lehettek, ha nem többen, lassan belepve az egész várost. Hogy a fenébe nem vette észre? Mégis, hogy nem jött rá, hogy az egész ország segítségért kiállt? Hogy az egész világ a vége felé közeledik? Annyira azon volt, hogy megvalósítsa apja és egyben saját álmát, annyira bezárkózott a labor legmélyére, hogy fogalma sem volt, mi történik körülötte. Egyetlen cél hajtotta, s minden mást kizárt az életéből. Haragudott a kollégáira, haragudott a főnökére, haragudott Kyungsoora, a világra, de legjobban saját magára.
- Chanyeol… nincs hova mennünk. – kezdte újra, tekintetét egy pillanatra sem elszakítva az város egészéről. – Kyungsoo szerint a világ minden pontján ugyanez van. Még ha találunk is rejtekhelyet nem sokáig húzzuk élelem és elektromosság nélkül. Én éhen halok, neked pedig lemerülnek az akkumulátoraid.
- Baek…
- Vagy egyszerűen megtalálnak a robotok. Nem akarom, hogy bajod essen csak azért, mert engem védesz!  Ha arra kerülne a sor…
- Baekhyun! – szakította félbe Chanyeol, majd hirtelen megtorpant. – Be ne merd fejezni, amit elkezdtél, de még csak rá se gondolj! Együtt elmegyünk, és túléljük ezt a káoszt, rendben? – hangja fokozatosan halkult az eredetileg erélyes tónusából, majd lágyan hömpölygött tovább, mely minden eddigi kétséget porrá zúzott Baekhyun mellkasában. Chanyeollal az oldalán bármire képes lenne. – Az elmaradottabb területeken, még a múlt századi robotok vannak használatban, ha jól tudom. Nehéz lesz, de valahogy eljutunk oda, bízz bennem! Majd én vigyázok rád.
- Jó. – suttogta. Ajkaira harapva hunyta le szemeit, majd hagyta, hogy Chanyeol tovább haladva vezesse őket legújabb céljuk felé.
Az órák egymásba fulladva vánszorogtak el mellettük, míg a Nap sugarai végigkövették lábaik nyomát az idő múlásával. Chanyeol egész végig a hátán cipelte őt, hiába bizonygatta Baekhyun, hogy jól van, és képes a saját lábán járni, a másik hajthatatlan volt, neki pedig semmi ereje nem volt veszekedni, ráadásul nem is voltak abban a helyzetben, hogy azt megtegyék. Mikor Szöul határát elérték egy nagyobb sereg robotba botlottak, így kénytelenek voltak, pár órára rejtekhelyet keresni, s ott meghúzni magukat. Nagy szerencséjükre egy üresen árválkodott benzinkút falai közé siettek be, mely eléggé elhagyatott volt ahhoz, hogy senki se zavarja őket. Az üvegablakok szilánkjai beterítették a földet, az újságok pedig vérben, s koszban ázva hevertek a hely különböző pontjain, miközben az ott árult ételek, s nassolnivalók nagyobb része már köddé vált. Félig üresen lévő chipses zacskók és agyontaposott müzli szeletek vegyültek a kidöntött pult előtt, Baekhyun pedig kénytelen volt azzal táplálkozni, ami volt, illetve maradt. Kelletlenül csomagolt ki egy valamennyire még épen maradt csokoládét, mégis jóízűen harapott bele a finomságba, mely mézként kényeztetve torkát vándorolt el egészen üresen kongó gyomráig. Míg ő éhségét csillapította, addig Chanyeol igyekezett feltérképezni a helységet, s minden sarkot végigtanulmányozva végül rátalált egy egyszerű konnektorra. Bár a számára megfelelő energiát csak több óra töltéssel érhette el egy ilyen szerkezet segítségével, olyan speciális áramforrásokat, melyeket a robotok számára fejlesztettek, mindketten jól tudták, hogy nem fognak találni egy benzinkúton.
- Segítsek? – ballagott melléje Baekhyun, egyik kezében még mindig a csokoládét tartva, lenyelve a sokadik falatot. Chanyeol előhúzta zsebéből a fekete töltőt, majd egy halvány mosollyal ajkain Baekhyun szabad tenyerébe nyomta.
- Nincs időnk, úgyhogy jobb, ha pár óra múlva tovább állunk. Amint elég erősnek érzem magam, megyünk. – jelentette ki tárgyilagosan, vonásai azonban lágyan tekintettek le Baekhyunra, ami még ebben az őrült helyzetben is megnyugtatta őt. A választ egy kurta bólintás formájában intézte el, majd némán figyelte, ahogy barátja lehámozza magáról koszos köpenyét, s egészen mellkasáig felhúzza ingjét. Baekhyun már rutinos mozdulattal illesztette a töltőt a Chanyeol hátán lévő apró bemenet helyére, majd a szerkezet másik végét bedugta a falba ágyazott konnektorba. Az óriás óvatosan leült a hideg járólappal fedett földre, majd szemét lecsukva elégedett mosolyra húzta száját, miként merev tartása is ellazult.
- Amíg pihensz, összepakolok valami kaját az útra. – gyűrte össze a csokoládépapírt kezében, de leginkább csak saját magához intézte szavait.  Érdeklődve járta körbe az aprócska benzinkutat, alaposan végigmérve minden egyes négyzetcentiméterét, és a benne található tárgyak egészét. Magához vett egy bontatlan üveg ásványvizet és néhány megmaradt energiaitalt, majd összegyűjtötte az épségben maradt nassolnivalókat is. A nap ismét lemenőben volt, az időjárás kezdett lehűlni, s hiába taposták a vén május közepét, Baekhyun beleborzongott a helységben terjengő hűvös levegőbe. Most, hogy a benzinkútra félhomály telepedett, az országot, illetve az egész világot fenyegető probléma alávaló módon telepedett vállára. Látta a sötétségben megbújó árnyakat, tehetetlen emberek segélykiáltásait, síró gyermekeket, és azokat saját testükkel védő szüleiket. Látta a fájdalmat, a vért, s azt is, hogy ő mindeközben mosolyogva dolgozik a fejlesztéseken, mit sem tudva ezekről. Hirtelen hatalmas csomó szorította el torkát, így megköszörülve azt indult útnak, hogy valami táskát keressen az ételek számára. Fojtogató csend telepedett a külvilágra, azonban a messzeségből érkező tompa dobbanások és életlen robbanások hamar elértek füleihez. Amint kilépett a helység kettétört ajtaján kellemetlen hideg csapta meg arcát, s vérrel borított tarkóját. Lassan ballagott az úton, megmozgatva még mindig fájdalmasan lüktető, elzsibbadt izmait, majd íriszeit végigvezette az eléje táruló látványon. A messzi homályban meghúzódó felhőkarcolók teljesen elhagyatottan árválkodtak, a város egykor gyönyörű fényei pedig most fakó, összemosódott próbálkozásként meredtek rá vissza. A lerombolt épületek, az utcákat beterített betondarabok és holtestek homályos foltként borították el az utcákat, s a benzinkút hatalmas üveggel keretezet falai is már omladozni látszottak. Baekhyun már rég elfeledkezett a táskáról, csak némi friss levegőt akart magába szívni, így önkéntelenül is újra útnak indult, ügyelve rá, hogy ne kerüljön túl nagy távolságra Chanyeoltól. Ilyenkor a legsebezhetőbb. Halkan felsóhajtott, míg gondolataiba merülve ballagott az elhagyatott főút vonalán, figyelve a mellette zöldellő fűszálak rengetegét. A néma csendben furcsa zajok, és már ismerté vált ütemes dobbanások hangja erősödött a pillanat töredékével, ő pedig ijedten kapta fel a fejét. Más megoldást nem találva futott be az út mellett terjeszkedő bokrok mögé, majd hevesen dobogó szívét nyugtatgatva kukkantott ki a levelek közül. Négy ember közeledett feléje, mind tetőtől talpig fekete ruhát viselve, lábukat félelmetesen egyszerre egymás után téve. Baekhyun csak hunyorogva tudta kivenni a négy férfi pirosan fénylő szemeit, így a levegőt visszatartva húzódott vissza a bokor mögé. Robotok. Kezét szájára tapasztva, próbálta megfékezni a rajta úrrá lett remegést, s várta, hogy elhaladjanak mellette, anélkül, hogy észrevennék őt. Már majdnem fellélegzett, ahogy látta távolodni a négy férfi alakját, mikor szíve leállt dobogni egy pillanatra. Chanyeol. Minden eddigi félelme a semmivé foszlott, csak barátja békés arca lebegett előtte, amint a benzinkút padlóján ül, s várja, hogy feltöltődve Baekhyunnal menedéket találhassanak. Tüdeje szinte összefacsarodott, feje pedig lüktetni kezdett a fájdalomtól. Mi van, ha rájönnek, hogy Chanyeol nem olyan, mint ők? Mi van, ha észreveszik és kegyetlenül meggyilkolják? Újfajta rémület ölelte kebléhez elenyésző lényét, ő pedig elveszve az aggodalom tengerében, fuldokolva próbált a part felé úszni. Nem hagyta, hogy agya ellenkező parancsai irányíthassák testét, így azonnal kiugrott a bokrok közül. A benzinkút alig 10 méterre volt tőle, a robotok pedig egyenesen annak ajtaja felé tartottak. Nem hagyhatta, hogy rátaláljanak Chanyeolra. Egyszerűen nem! Minden erejét összeszedve iramodott neki, hogy a bokrok, és a fák mentén még a robotok előtt érhessen a benzinkúthoz, s elterelve a figyelmüket megmenthesse barátját. Szaporán vette a levegőt, izmai égtek a fájdalomtól, s érezte, ahogy az ágak felkarcolják arcán, s kezén a bőrt, de nem törődött vele. Hamar elért a benzinkúthoz, s épp, hogy a megtorpant benzintartályoknál, a négy robot alakja is lassan megmutatkozott. Arcukon az érzelemmentes maszk pihent, csak közönyösen mérték végig az előttük pihegő Baekhyunt. Az egyik félszegen biccentett a mellette lévőnek, az pedig egy pillanat alatt a fiú előtt termett. Baekhyunnak még pislogni sem volt ideje, a robot ujjai már nyaka köré fonódtak, majd egy másodperc múlva a földhöz vágta őt. Feje keményen koppant a betonon, s hirtelen minden oxigén a tüdejében szorult. Agya mintha ki akart volna törni lüktető koponyájából, a hányinger fojtogatta torkát, végtagjait nem érezte, gerincén pedig futótűzként vonult végig a fájdalom. Fél szemével látta, ahogy a robotok még csak vissza sem pillantva haladnak el mellette, egyenesen a félig kiszabott ajtó irányába, mi mögött Chanyeol pihent békésen. Szíve heves dobogása többször visszhangzott fülkagylóiban, s minden erejével azon volt, hogy oxigént jutathasson lángoló tüdejébe, miközben próbálta mozgásra bírni izmait. Összeszorította szemeit, s ajkaira harapott, mikor éles fájdalom nyilallt gerincébe, szájában pedig a vér vasas íze keringett, miként fogai túl mélyre fúrtak párnáiban. A testét kebléhez ölelő kínok ellenére is felemelte fejét, majd iszonyú fájdalmak mellett maga alá húzta könyökét. Szinte a pokol bugyraiban érezte magát, ahogy ingatag lábaira állt, majd szédelegve kiegyenesedett. Homályos látása előtt táncoltak a benzinkút vonalai, míg az alatta kanyargó beton folytonos keringőt járt nélküle. Reszketeg tette egyik lábát a másik után, nem foglalkozva a mellkasában növekvő nyomással, sem az izmaiban perzselő tortúrával. Lépései egyre gyorsabbá váltak, a végén pedig már ökölbe szorított kezekkel futott a helység hátsóajtaja felé, melyet az élelmiszer összegyűjtése közben fedezett fel. Párszor megbotlott ugyan, s akárhányszor bal lábára érkezett könnyek szöktek a szemébe, de még idejében szabta fel az apró fémajtót. Chanyeol alig pár méterre pihent tőle, látszólag semmit sem észlelve a körülötte történtekből. Lassan nyitotta ki pilláit, mikor meghallotta Baekhyun reszketeg légvételeit, majd érdeklődve tekintett a hang irányába. Baekhyun már majdnem mosolyra húzta ajkait megkönnyebbülésében, mikor az egyik robot alakja lassan kikörvonalazódott íriszei előtt, ő pedig ijedten ugrott barátja mellé. A férfi csak felvonta egyik szemöldökét, vörösen izzó szemeivel pedig tetőtől talpig végigmérte Baekhyunt, majd a mellette helyet foglaló Chanyeolt.
- Baek mi… - kezdte a töltés végett még bágyadt hangon, azonban elhallgatott, mikor a robot egy lépést feléjük lépett, Baekhyun pedig farkasszemet nézett vele. Érzelemmentes tekintete Chanyeolra siklott, s olyan gyorsan iramodott neki, hogy Baekhyunnak alig volt ideje megfordulni, s kitárva karjait a fiú elé lépni. A fájdalom csak másodpercekkel később terjedt szét egész testében, mintha egy pillanatnyi örökkévalóságig Chanyeol arca minden kínt porrá zúzott volna benne. Érzékei viszont feléledtek, ő pedig térdre zuhanva pillantott fel a most már talpra pattant fiúra, kinek egész teste remegett a dühtől, miközben az ismeretlen férfi tompa hangja keringett a levegőben. Chanyeol lassan megingatta fejét, majd szemét végig a másikon tartva leguggolt Baekhyunhoz. Kezét két tenyere közé vette, majd fájdalomtól eltorzult arccal suttogott valamit, amit a másik már nem értett az ereiben lüktetett fájdalom végett. Baekhyun lassan szóra nyitotta kiszáradt száját, mikor Chanyeol végre rápillantott.
- Csak most az egyszer… - nyögte fásultan, ajkai pedig felfelé görbültek, ahogy végigvezette tekintetét a sértetlen óriáson. - … én akartam vigyázni rád.
- Mindig is te vigyáztál rám. – Chanyeol elenyésző szavai még a fájdalom leplén is áthatoltak, hogy eljuthassanak Baekhyun füleihez, ő viszont válaszra már képtelen volt. Tehetetlenül nézte, ahogy barátja felpattan a helyéről, majd egyenesen a négy férfinek ront. Baekhyun évekig dolgozott azon, hogy apja kutatásait befejezze, s észre sem vette, hogy a férfi már 14 évvel ezelőtt rátalált a válaszokra.
A helységet embertelen zajok töltötték fel, míg ő mozdulatlanul feküdt a földön, az óriás szavai azonban minden félelmet eltiportak lelkében.

Hisz Chanyeol örökké vigyázni fog rá.

2 megjegyzés:

  1. Az eddig elolvasott versenyficek közül eddig ez lett az egyik kedvencem. :) Szépen kidolgoztad a történet világát, abszolút elképzelhető és hangulatos az egész a rengeteg leíró résznek köszönhetően, és a fogalmazásmódodban van valami érdekes, tekintve hogy olykor sajátos, művészies képeket használsz. Chanyeol karakterében jól eltaláltad, hogy emberies, de mégiscsak robot, sokszor természetellenesen nyugodt/ingerszegény volt; lehet, hogy érez valamennyit (főleg Baekhyun irányában), de mégsem teljesen úgy, mint egy ember, az tuti. :) Baekhyun a történet jó részében gyengének mutatkozik Chanyeol mellett, de a végére bebizonyította nekem, hogy benne is van kurázsi, ami szuper. :)
    Viszont úgy éreztem, miközben olvastam, hogy valószínűleg nem volt bétád, aki kijavítsa a helyesírási és fogalmazási hibáidat. Már említettem, hogy tetszenek az egyedi képek, amiket használsz, viszont gyakran nagyon közel egymáshoz használod ugyanazt a képet, és ez rontja az esztétikát (most egész konkrétan valami olyasmire emlékszem, hogy a "félelem, ami a kebléhez ölelte", ezt tuti, hogy kétszer is használtad). A képekkel kapcsolatban még annyit, hogy néha úgy érzem, hogy nem mindig érted, hogy pontosan mit jelent, amit leírtál. Ami még nagyon feltűnő, hogy folyamatos melléknévi igenév helyett következetesen majdnem mindig befejezettet használsz (pl. "a levegőben hömpölygő némaság" helyett azt írtad, hogy "a levegőben hömpölygött némaság"), ennek van valami oka? Csak mert ilyennel még nem találkoztam, nehogy itt valami tájnyelvi jellegzetesség miatt problémázzak, vagy valami. :D
    Szóval a történet és megfogalmazás tekintetében is nagyon tetszett a ficed, viszont egy bétát ajánlanék neked, hogy még jobbá tegye a történeteidet. :)

    VálaszTörlés
  2. Jézusom, nagyon szépen köszönöm ezt a hosszú kritikát, és hogy őszintén elmondtad a véleményedet! :) Nem gondoltam volna, hogy valakinek tetszeni fog annyira a történetem, hogy vegye a fáradságot, és leírja mit gondol róla. Nagyon köszönöm a szép szavakat, és az építő kritikákat is egyaránt. Igen, sajnos nem volt időm még egyszer az elejétől átolvasni az egészet, így számítottam rá, hogy sok hiba lesz benne, amit rettenetesen sajnálok is. Tisztában vagyok vele, hogy kacifántosan fogalmazok és rengetek képleírást használok, de próbálok javítani a hibáimon. ^^ A befejezett igeneveket illetve nem tudtam, hogy ez hibának számít. Az ország legnyugatibb felén élek, ( Sopronban konkrétan :D ) a nagyszüleim pedig erdélyiek, (így sok minden rám ragadt tőlük is) lehet ennek valami köze ehhez? Nálunk ez természetes utalás a múlt időre, de legközelebb erre is figyelek, köszönöm, hogy szóltál! :)) Még egyszer nagyon nagyon köszönöm, igazán meghatottak a szavaid.

    VálaszTörlés