1. forduló - Briy_chan

Írta: Briy_chan
Cím: Angyalok Hídja
Szószám: 1069
Szereplők: Baekhyun, Xiumin
Műfaj: Dráma
Figyelmeztetés: enyhe yaoi, szereplő halála
Leírás: Baekhyun meghalt, de valami miatt a földön maradt. Vajon
mihez fog kezdeni, ha valaki megveszi a házát?
Választott szavak: fény, föld

Vers: Vörösmarty Mihály: Éj és csillag

Éj vagyok, te csillag,
Fényes és hideg,
Én setét a bútól
S vágy miatt beteg.

Általad homályom
Fájva összereng,
Míg fölöttem arcod
Istensége leng.

Szép sugáraidtól
El nem alhatom,
Mégis éber kínnal
Hozzád álmodom.

Fel kívánom vinni
Amit rejt a hit,
A föld gyermekének
Édes titkait.

Mit nem esküdött szó,
Nem sugott ajak,
Amit bánat és éj
Gondolhattanak.

Fel kivánom vinni
Gyászos arcomat,
Hogy világosabb légy
Árnyékom miatt.

S mint inkább leendek
Bútól fekete
Annyival dicsőbben
Kezdj ragyogni te.

El kívánok veszni
Fényben általad:
Érezzem csak egyszer,
Egyszer lángodat.

Angyalok hídja

Baekhyun épp a hálószobája közepén ült és ellenségesen méregette a körülötte nézelődő egykori riválisát, Minseokot, akivel a halála előtti hetekben egész jól kijöttek.(Nem ugrottak egymásnak minden második szó után.) Most Xiumin jött szétnézni a lakásában vásárlási céllal. Baekhyun mérges volt rá. Azt gondolta, hogy attól hogy meghalt még joga van eldönteni, kinek adja el a lakását, és ő nem akarta egy olyan emberre bízni, akivel nyolc éven keresztül gyűlölték egymást.

Elhatározta, hogy kikészíti Xiumint, és elüldözi a háza közeléből, hogy még csak eszébe se jusson még egyszer ide jönni.

Ha zuhanyozni indult mindig utána ment és megbabrálta a csapot hogy vagy jéghideg, vagy tűzforró víz folyjon. Ha elment az asztal előtt mindig lelökte róla a rajta levő tárgyakat, hátha azt hiszi, saját ügyetlenségéből esik le. Ilyenkor Minseok kicsit elszomorodott, motyogott pár sort, de dühös sosem lett.

A szöveg így szólt:

„El kívánok veszni

Fényben általad:

Érezzem csak egyszer,

Egyszer lángodat.”

Már két hete, hogy Minnie, Baekhyun jóvoltából, rengetegszer bukott fel látszólag a saját lábában, égette le hátát a forró víz, vágták el kezét a széttört üvegdarabok. Rengeteg lila foltja volt, a lába tele zúzódásokkal. De kitartását semmi sem törte le. Mindig talpra állt, bekötözte kezét és folytatta, amit elkezdett. Soha nem adta fel.

„S mint inkább leendek

Bútól fekete

Annyival dicsőbben

Kezdj ragyogni te.”

Egyszer elesett a kertben lévő fák kiálló gyökerében és két helyen eltört a keze és több bordája megrepedt.  De ez sem űzte el. Tovább maradt a házban.

Baek nem értette miért nem megy már el. Még drasztikusabb módszerhez folyamodott.  Mostantól a kés is megvágta, a tűz is égette Xiumint. Mindez addig folytatódott, míg Baekhyun „véletlenül” le nem lökte őt a lépcsőn és kórházba nem szállították.

Agyrázkódása volt és az előzőleg megrepedt bordája egy másikkal egyetemben eltört.

Baek kezdte feladni a kínzását. Megölni ő sem akarta. És az is elkezdte érdekeli miért olyan kitartó a másik. Miután visszajött a kórházból, Baekhyun jobban megfigyelte a „lakótársát”. Elkezdte nem csak az emlékeiben élő fiút látni, hanem a mostani állapotát is észrevette.

Arca beesett, ápolt haja már nem úgy csillogott, mint régen, szinte kifakult. Lefogyott, ruhái lassan lógtak rajta. Szeme alatt vastag fekete karikák húzódtak a kialvatlanságtól. Baekhyun ekkor fogadta meg, hogy nem piszkálja tovább. Tud ő békében is „élni”.

Egyik este besurrant a saját hálószobájába ahol most Minseok lakott. Még soha nem járt itt a másik beköltözése óta, de hajtotta a kíváncsiság miért nem alszik a fiú rendesen. Mikor bement furcsa látvány fogadta.

Xiumin az ágyán feküdt összegömbölyödve, feje félig belefúrva Baekhyun párnájába, arcán még fel nem száradt könnyek csillogtak. Kezében pedig egy fényképet tartott, amin ők ketten voltak láthatóak az utolsó végigbulizott este közben, félig ittasan, de önfeledten mosolyogva és összeölelkezve. Baek megdöbbent felfedezésén. Rájött Xiumin miért vette meg pont ezt a házat és miért nem ment el a sok gonoszkodás ellenére sem. Őszintén, tiszta szívéből és rendíthetetlenül szerette őt még halála után is.

Meg akarta érinteni az alvó fiút, ám ekkor minden fehéren felizzott és már nem a szobában állt, hanem egy gyönyörű napsütötte réten. A tisztást körülvevő fákat alig lehetett látni a ragyogó nap sugaraitól. Vele szemben pedig egy ősz hajú fehér ruhás öregember állt, akinek szemeiből mégis életerő csillogott, és lágy mosolya mögött évezredes bölcsesség és tudás bujkált.

- Hogy kerültem ide? Vissza akarok menni hozzá! – szólt kicsit hangosabban Baekhyun.

- Nem teheted. Már megtudtad, amit meg kellett tudnod, ami miatt még nem léphettél tovább. A döntés rajta áll, hogy túllép rajtad és boldog lesz valaki mással, vagy szívébe zár és csak a te emlékednek él.  Ezen már nem tudsz változtatni. A te időd lejárt.

Baek sóhajtott egyet szomorúan, de felfogta az üzenetet. Nem mehet vissza, de eddig azért nem jöhetett el, mert rá kellett jönnie arra, amire élete során nem tudott. Vajon a sors akarta így, hogy csak a halála után szerezzen tudomást a másik érzéseiről? Vagy végig tudta tudat alatt és most csak meg kellett világosodnia? Ezekre a kérdésekre már nem kapott választ, mert az öregember eltűnt, s helyén megjelent egy aranyozott lépcső, ami az ég felé vezetett. A végét nem is lehetett látni innen lentről.

Kérdőn nézett szét, valamiféle megerősítésre várva. Fejében biztatóan csendült egy hang, ami nagyon hasonlított valakiére. „Most már el tudlak engedni.” Mikor rájött, kié is a hang és mit is üzen, megnyugodva lépett az első lépcsőfokra. Nem akart úgy elmenni, hogy tudja, valakit óriási fájdalmak között kell hagynia.

Xiumin napja ugyan úgy telt, ahogy az eddigiek is amióta megszűntek a véletlen balesetek körülötte. Este lefeküdt az ágyra, az Ő ágyára és magához ölelte az Ő párnáját, és kezébe vette a kettejükről készült utolsó képet (és talán az volt az első is egyben), miközben könnyeit szabadjára engedte, elfogta egy különös érzés. Mintha ismét vele lenne az az ember, akit a legjobban szeretett.

Az érzés csillapította sajgó szívének fájdalmát, és mély álomba ringatta.

„Általad homályom

Fájva összereng,

Míg fölöttem arcod

Istensége leng.”

Ilyen álmot még sosem látott, és amióta a baleset megtörtént és elvesztette a számára legfontosabbat, soha nem álmodott szépet.

Most egy óriási, fényes tisztáson állt, amit körbevettek az égig érő fák, amik között a szél csak meg-meglebbenti az ágakon a levelek sokaságát. Mindenhol édes virágillat terjeng, és ezt az idillikus környezetet csupán egy hang töri meg.

- … Vissza akarok menni hozzá!

Felismerte a hangot, és felé fordult. Meglátta Baekhyunt a tisztás közepén, ahol egy öregnek tűnő, mégis fiatalsággal teli emberrel beszél. Látta, hogy az ember mond valamit, de nem értette. Mondandója befejeztével eltűnt és egy szomorúsággal teli, de elfogadó tekintetű fiút hagyott hátra.

Oda akart menni, és megvigasztalni, hogy ne legyen szomorú, hanem menjen tovább, hisz ott biztos jobb sora lesz, mintha a földön maradna, de nem mozdult a lába. Valami megakadályozta benne, hogy közeledjen.

Közben szerelme előtt megjelent egy díszes, magasra nyúló lépcső és Minseok látta Baek kíváncsi, bizonytalan pillantását. Megerősítésre vár és ezt, csak ő tudta megadni neki. Behunyt szemmel erősen koncentrált arra az érzésre, hogy mennyire szereti és az ebből fakadó erő segítségével képes rá, hogy elengedje. 

Mikor kinyitotta a szemét, Baekhyunt látta a lépcsőn felfelé haladni, arcán egy megkönnyebbült mosoly, szemében a hála és boldogság fénye csillogott.
Reggel, Xiumint még sohasem tapasztalt nyugalom és béke árasztotta el. Ránézett az ágyon lévő képre, és ahelyett, hogy elsírta volna magát, mint eddig, csak mosolygott az emléken, hogy milyen jól elvoltak aznap este. Nem értette a változás miértjét, de nem zavarta. Érezte, hogy valami megváltozott az éjszaka.

Már nem gondolt úgy Baekhyunra, mint akit örökre elvesztett, hanem mint akit valamikor, ott fenn vissza fog kapni.