1. forduló - Jinju

Név: Jinju
Cím: Láttam tűnt boldogságom
Szereplők: Jongin, Baekhyun, Chanyeol
Szavak száma: 1536
Műfaj: angst
Figyelmeztetések: Boys love
Leírás: Hogyan tegye túl magát valaki azon, hogy nincs többé az, akit a világon a legjobban szeretett? Lehetséges lenne egyáltalán? Ès mi van akkor, ha az a valaki mégsem tűnt el a szó szoros értelmében?

A fény szó szerepel a versben.

Edgar Allan Poe:

Egy álom/ Álom

A víziók zord éjén

Láttam tűnt boldogságom;

Szívem megtört, mert élet és fény

Nem volt – csak éber álom.

Ah, a nappal álma vajh’ mit ad

Annak, kinek szeme

Úgy néz körül, hogy egy sugarat

Vet a múltba visszafele?

Az az álom, a szent álom – az álom, a szent,

Amíg gyötört az élet,

Mint drága fény, jó hírt üzent –

Vezérlő puszta lélek.

Vajh’ számít-e, mint szállt ide

Orkánok éjjelén?

Nincs ragyogóbb láng, mint az üde

Igazság-fény.

Radó György fordítása

„Láttam tűnt boldogságom”

(Edgar Allan Poe: Egy álom)

Boldog órák, emlékek.

Mi történt velünk?

Ki tudja, ha én sem értem?

Erősen fújt a szél és a lehullott, színes levelek kavarogva szálltak, ügyet sem vetve a járókelők bosszús morgásaira. A sietős léptek nem zavarták meg utazásukat, száraz suhogással vonultak az ismeretlenbe. Az borús, őszi égbolt nyomasztó szürkeségével borult a városra, nem engedve, hogy egy apró napsugár jókedvet varázsoljon az emberek arcára.

De az utca forgalmát még ez a kedvetlen idő sem zavarta abban, hogy a napi teendőiket végzők ide-oda futkossanak. A park egyik magas fáján, pedig egy fiú ült az ágon, kinek távolba révedő tekintetében szomorúság tükröződött. Lábait a mélység felett lóbálta, két kezével a fatörzsön támaszkodott. Szemével a környéket pásztázta, úgy tűnt vár valamire, vagy valakire. A csípős levegő halványan derengett körülötte – mintha csak délibáb lenne – testének körvonalai időnként elmosódtak. Szőke haja kócosan meredezett, viseltes tornacipőjének félig leszakadt a talpa.

Nem vette észre senki. Az arra járó emberek fel se pillantottak a fára, ha valaki mégis oda nézett az sem látott semmit. Pedig ott ült naphosszat.

Egy fiú a faágon.

Baekhyun hatalmasat ásított. Végre elérkezett a nap utolsó tanórája és Baek alig várta, hogy hazamehessen és a puha ágyába bújva, aludhasson egyet. Az elmúlt néhány éjszakán nagyon rosszul aludt: egy álom kísértette, és nem tudott szabadulni tőle. Minden egyes éjjel megismétlődött, a témája mindig ugyanaz: a szerelmének szüksége van rá, ő pedig nem tud segíteni rajta. Azt hitte, ezeknek a rémálmoknak örökre vége, hiszen terápiára járt és az orvos szerint helyrejött... Viszont az álmok visszatértek és nem hagytak békét neki.

Szemei alatt sötét karikák húzódtak, akár egy zivatar fekete fellegei. Kialvatlansága rossz hatással volt iskolai teljesítményére, a bukás rémképe mindennap a feje fölött lebegett. Alig tudott figyelni az órákon – le-lecsukódó pillái alatt megjelenő ijesztő képek sora akadályozta a pihenésben. Érezte, nem sokáig bírja már tovább, talán ismét fel kellene keresni a pszichiátert?

Tompa gondolataiból a csengő hangja riasztotta fel, és ő a holmiját összepakolva kitámolygott a teremből.

Igen, nemsokára itt lesz. Már csak néhány perc és láthatom. Ő miért nem vesz észre sosem? Hiszen mindig itt találkoztunk, ez volt a közös helyünk.

Mi történhetett? Megbántottam talán?

Mikor Baekhyun visszaért a kollégiumba és ruhástól leheveredett az ágyára, szinte azonnal elaludt. A kimerültség azonnal mély alvásba taszította, tudatát kellemes feketeség lepte el. Nem álmodott, szemhéja mozdulatlan maradt, egész teste elernyedt és csak hosszú órák múlva ébredt fel.

Még kissé kótyagosan állt neki a tanulásnak egy bögre forró tea mellett, de gondolatai hamar más irányba kalandoztak.

Némán álltak egymással szemben, a szőke fiú egy szál virágot tartott a másik elé.

- De hát én fiú vagyok! – háborodott fel játékosan Baekhyun.

- Tudom, de te jutottál eszembe róla. Olyan szép és törékeny, mint te – mondta Jongin.

Baek pirult arcát látva elmosolyodott, majd derekánál fogva magához ölelte. Nyakának illatos ívébe csókolt, mire Baekhyun megborzongott és egy apró sóhaj hagyta el ajkait...

A valóságba visszatérve érezte, ahogy könnyek egész sora gördül végig arcán.

Annyira szerette Jongint. Még mindig szereti. Miért hagyta magára?

Ábrándok és emlékek. Már nem tudok különbséget tenni köztük. Mi történt meg? És mi az, amire csak vágyom, hogy megtörténjen?

Minden összefolyik a szemem előtt, a tudatom lassan szétesik, és nem marad semmi.

Vissza akarok térni. Nem veszhetek el.

- Baekhyun! – kiáltotta egy mély hang – Gyere már! Mi van veled?

- Megyek – ocsúdott fel az említett, majd az ablaktól ellépve fordult a magas fiú felé.

- Mi az, mit láttál?

- Nem tudom... Olyan volt mintha... mintha – de nem fejezte be a mondatot. Mégis mit mondott volna? Hogy látott valakit, aki már fél éve halott? Hogy látta Jongint?

A tegnap este könnyei, melyek vörös árnyalatot adtak szemeinek, most újfent kibuggyantak. Ha eddig még bírta valahogy idegekkel, mostanra a maradék ereje is távozni látszott. A mindig vidám fiú magába zárkózott, nem volt rá hatással barátai bolondozása. Kezdett belefáradni a rossz álmokba, a fájdalomba, a sírásba.

Mindezek mellett már azt hallucinálta, hogy Jongin ott vár rá, a közeli fa alatt, ahogy mindig. De ez lehetetlen, nem igaz? Ő nincsen már, nem tud megjelenni, és úgy tenni, mint régen.

Remegő kézzel fogta meg a táskáját, majd Chanyeol után ő is kiment a teremből.

Itt van előttem. Rám se néz. Kinyújtom a kezem, megpróbálom elérni. Az ujjaim épphogy megérintik arcát. Visszanéz.

Pilláin könnycseppek hada ül.

Ki bántotta meg?

Képtelenségnek tűnt, mégis...

Ahogy Baekhyun kilépett az iskola kapuján és elköszönt barátjától, majd hazafelé vette az irányt, nem bírta megállni, hogy a parkon keresztül vágja le az utat. Oly sok emlék kötötte ide – Jonginnal közös, édes emlékek. Maga elé meredve, szipogva ballagott a lombjukat hullató fák közt, és érezte, hogy valami végigsimítja arcának jobb felét. Kezével odakapott, megfordult, de nem látott semmit. Puha érintés volt, furcsán ismerős. És az illat, ami körbelengte azt a helyet... Csak képzelődöm! – utasította magát, de szíve mást sugallt.

- Jongin! – kiáltott fel, majd térdre rogyva felzokogott.

Reggel nem a saját ágyában ébredt. Nem emlékezett, hogy került oda; az utolsó dolog, amit fel tudott idézni, Jongin arca volt. A három rétegnyi takaró alatt is reszketett, teste ólomsúlyúnak tetszett. Szemhéjai dagadtak voltak a sok sírástól, agya zsibbadt volt és egészében véve nagyon rosszul érezte magát.

Ezek ellenére mégis újból ki akart menni a parkba. Már épp rászánta volna magát, hogy valamiképp kikászálódik az ágyból, mikor kinyílt a szoba ajtaja és Chanyeol lépett be rajta, kezében gőzölgő bögrével és arcán visszafogott mosollyal.

- Szia – köszönt – Ne kelj még fel – szólt rá, amint meglátta, hogy Baekhyun már ülésbe tornászta magát.

- Most el kell mennem – hadarta – Várnak rám.

- Ki? – hökkent meg Chanyeol.

- Jongin. – felelte Baekhyun, majd felállt és az ajtó felé indult – Sietnem kell.

- Baekhyun, nem hiszem, hogy ez... jó ötlet – meredt értetlenül a fiúra – Baekhyun, figyelj... Jongin már nem...

- Ne mond ki! – vágott a szavába Baek – Én éreztem, hogy ott volt, tegnap, suli után... – megbicsaklott a hangja, nem bírta befejezni.

- Tegnap ájultan találtam rád a fák közt – mondta Chanyeol – Mit kerestél ott?

- Hát nem érted?! Ott volt, tudom...

Szemei könnyekkel teltek meg, ajkai remegése elárulta érzelmeit. Elfordította a fejét. Egyszerűen még mindig nem bírta feldolgozni Jongin halálát. Halk, fojtott sírása keserves zokogássá duzzadt. Tenyereit arcára szorította, nem akarta látni, a másik szánakozó pillantásait.

Aztán erős karok fonódtak vékony teste köré, és ő hálásan simult az ölelésbe. Együtt kuporodtak le a szőnyegre, és Chanyeol még inkább magához szorította a remegő testet. A hátát simogatva suttogott vigasztaló szavakat a fülébe.

- Mit csináljak, Yeollie? – sírta motyogva Baekhyun.

Sötétség, világosság, semmi. Hol vagyok?

Baekhyun szeret. Érzem.

Miért sír folyton? Itt vagyok mellette, mégsem lát.

Mikor lesz ennek vége?

Ilyen sok idő után is csak rá tud gondolni. Chanyeol azt javasolta, keresse fel az orvost, aki Jongin halálakor is kezelte, de Baek hallani sem akart róla. Miért tompítaná el magát gyógyszerekkel, ha nélkülük láthatja a szerelmét?

Chanyeol attól tartott, barátja teljesen eszét veszti és beleőrül a fájdalomba. Nem igazán tudta, hogyan segítsen rajta, a szeme előtt ment tönkre, pedig néhány hete szinte a régi önmaga volt. Sosem hitt abban, hogy a lelkek visszajárhatnak, Baek szenvedését látva viszont kezdett megrendülni a meggyőződésében.

Baekhyun, mint az utóbbi pár napban állandóan, most is a parkban ücsörgött. Ujjai a kesztyű ellenére is hidegek voltak, mégsem akaródzott elmennie innen. Megint érezte Jongin megnyugtató közelségét, kezének lágy érintését, hangja tónusát a levelek zizegésében. Furcsa volt és felfoghatatlan, mégis valós. Csak egyszer látta őt, mégis hitt abban, hogy még mindig vele van. Szerette volna megérinteni, megcsókolni... De lehetetlen volt. És ettől csak még szomorúbb lett.

Végre itt van, mégsem lett jobb.

Látom, mennyire szenved. Nem akarom, hogy boldogtalan legyen.

A mosolyát akarom látni, nem a könnyeit.

Tudom, hogy csak ő tart itt.

Mit tegyek, hogy mosolyogjon?

A napok gyorsan teltek, és Baekhyun legtöbb idejét az öreg fa alatt töltötte. Az idő egyre hidegebbre fordult, de ez nem zavarta őt. Chanyeol aggódva figyelte barátját, de úgy tűnt nincs rosszabbul. Kedvelte a fiút, és szívét mindig melegség öntötte el valahányszor csak eszébe jutott. Baekhyun pedig bátran támaszkodott rá, gyakran bújt ölelő karjai közé, néha bágyadt mosolyát is felvillantotta. A rémálmok nem kísértették többé, a szíve is kezdte felfogni, hogy Jongin nem lehet vele többé.

Sodródom.

Olyan, mintha feloldódnék. Már nem félek, hogy elveszem.

Baekhyun arca felragyog, és ugyanarra gondolunk. Egymásra emlékezünk.

Mennem kellene.

Baekhyun hosszú idő múltán ismét őszintén mosolygott. A Jonginnal közös emlékek felidézése már nem csupán fájdalommal járt. A mellkasára nehezedő fájdalom és bánat könnyebbé vált, gondolatait már nem csak Jongin kötötte le.

A hosszú órák, melyeket a parkban, Jonginnal töltött, jó hatással voltak rá, kizárta a fájdalmat, és más, eddig fel sem ismert érzések kaptak helyet a szívében.

Ma Chanyeol is az eszébe jutott. Tudta, hogy a Jongin iránti szerelme sosem múlik el, de a fiú kedves szavai és bizalmas pillantásai jó érzéssel töltötték el.

Mennem kellene.

Valami magához húz, én pedig nem akarok többé ellenállni. Láttam Baekhyunt és ő is érzett engem.

Tudom, hogy szeret. Én is szeretem őt.

Kisütött a Nap. Baekhyun oldalra pillantott, a szemét bánó hirtelen világosság elől, és megérezte Jongin tenyerének puha érintését, amely minden eddiginél valóságosabb volt. Szemeit lehunyta, emlékei között Jongin legszebb mosolyát kereste elő.

Szeretlek, Baekhyun.

Tudta, hogy egyszer eljön a pillanat, mikor végképp el kell búcsúznia szerelmétől, most a bánat mellett mégis megnyugvást érzett. – Szeretlek, Jongin – suttogta, majd könnyektől nedves tekintetét a távolban felé tartó magas fiú felé fordította.