1. forduló - Tintin

Név: Tintin
Cím: Emlékek
Szereplők: Kai, D.O, Lay, Chanyeol, Sehun, (Kris, Suho) KaiSoo
Szavak száma: 8062 (bocsánat, hogy pár szóval túlléptem a határt, de így is tömörítettem, ahogy csak tudtam. :( )
Műfaj: slight!angst, college!au, romance, YAOI
Leírás: Kim Jongin egy átlagosnak nem mondható fiú, akit 15 éves korában szörnyű baleset ért, s elvesztette szüleit. Most, 19 évesen az egyetlen dolog, ami mosolyt tud csalni az arcára, s dobogásra tudja késztetni kihalt szívét, az az egymásba fonódó dallamok varázsa, és a tánc. Egy nap élete azonban fenekestül felfordul, mikor egy véletlennek köszönhetően összetalálkozik egy angyali hangokkal rendelkező fiúval, kinek arca már réges-rég beleégett a memóriájába.
Megjegyzések: Jó olvasást! ^^

A szó a sötétség.

Fricz Ádám - Hadd legyek magam

Rám szárnyakat varrt a fény, de mégis leszakított,

egy szárnyaszegett angyalként a sötétség behajított.

Ez a fényben fürdő esztelen, szétszórt, szertelen szeretet meg teljesség,

ami egybefonja ezt, az egész szerelem már nem tudom, hány szer elem.

Mindenkinek vágya a szeretet, de Én érzem, engem ez a szer etet.

Sziporkázó, forró tűz, mi táplálja lelkemet,

és érzelmeim pirítja, hogy hassa át még testemet.

Az álmaim harca a valósággal örök,

melyből ezer is kevés, mindig lesznek körök.

Akkora dobbanása van a világnak a szívemben,

hogy lelkem felfalja ezt a testet, mert túl menne a Mindenen, és újra lenne végtelen.

Kiszakadna belőlem, átölelne minden világot

és dimenziót, meg annak minden lényét, hogy végre

jóllakhasson belőle.

Talán érzelmeim hulláma túl sokk, ezért menekülnek előle

Csak hadd legyek magam, hadd fessem végre a kék Eget és Napot,

hadd szórjam le az örömesőt gyengéden minden ember bőrére.

Csillanjon fel szemükben az élet, mikor ránéznek a jóra és szépre

Emlékek

Fáradt teste halk puffanással landolt a finom parkettával bevont padló érdes felületén, s még érezte, ahogy a pillanat tört része alatt az oxigén sípolva jut el összeszorult tüdeje legmélyére. Ökölbe szorította kezeit, s a lábaiban végbement tortúra kínjai majdnem hogy eltörpültek a tenyerében összpontosított görcs erejétől. Izzadságtól nedves pólója kíméletlenül tapadt hátához, légvételeinek hangos moraja pedig feltöltötte a kihalt helység minden négyzetcentiméterét. Miért nem sikerül? Jongin szitkozódva tornázta magát ülő helyzetbe, majd maradék erejével a fal mellé kényszerítette fáradt testét, s nekidőlve annak fehérre mázolt felszínének fújta ki a tüdejében rekedt levegőt.

- Kim Jongin? – hallotta a meghökkent, mégis lágy hangon elejtett szavak összességét, melyek neve egészét alkották, s alig egy pillanat múlva, mikor felemelte fejét, tekintete azonnal az őelőtte magasodó fiú alakjára tévedt. – Nem megmondtam, hogy ne erőltesd túl magad? Még a verseny előtt megsérülsz, és akkor minden fáradozásod hiábavaló lesz! – az aggodalom édes mézként csepegett Yixing monológjában, amint finoman megcsóválta fejét, majd egy halvány mosolyt elejtve arcán csatlakozott a Jongin mellé a padlón. Zhang Yixing egy 22 éves kínai fiú volt, aki rövid csokoládébarna tincsekkel rendelkezett, melyek apró hullámokban omlottak homlokára, hosszúkás arcát mindig lágy vonások tarkították, s kedvesen csillogó éjsötét íriszei pedig folyton barátságosan csillantak meg, még akkor is, ha a keserűség könyörtelenül kebléhez ölelte őt. Bár Yixing 3 évvel idősebb volt, mint Jongin, ez nem akadályozta meg őket abban, hogy szoros barátságot kössenek egymással. Mindkettejük szenvedélye volt a tánc, ha így lehet nevezni azt a különös dolgot, mikor az ember még levegőt sem tud venni enélkül a tevékenység nélkül, s minden izma, testéhez tartozó minden egyes porcikája egy-egy mozdulatért könyörög, ha megszólal az a csodálatos varázs, melyet zenének nevezünk. Ám Kim Jonginnak néha még erre sem volt szüksége. Talán csak a véletlennek köszönhette, hogy egy nap, miként hazafelé ballagott összekuszálódott gondolatokkal teli elméjében, megpillantotta a tánc stúdiót hirdető plakát undorítóan virító narancssárga színeit, s az előtte lelkesen szórólapokat osztogató kínai fiút, s most ott tart ahol. Alig lehetett 15 éves akkor, s bár elhunyt szülei azt gondolván, hogy a tánc csak elvonja figyelmét a tanulásról eltiltották mindenféle ilyen, s effajta tevékenységektől, mikor megpillantotta azt a borzasztó plakátot agya vörös riasztását figyelmen kívül hagyva sietett az akkor még 18 éves kínai fiúhoz. Ezután minden gyökerestül megváltozott.

- Tudom, tudom. – kúszott kimerült mosoly patakzó arcára, s egy laza mozdulattal beletúrt barna tincsei közé. – De egyszerűen még nem vagyok elég jó. Ilyen tudással egy pillanat alatt kivágnak a versenyről. Pofán röhögnek és elküldenek a francba. – lehelte, s életlen hangja azonnal semmivé foszlott a teremben, amint azok elhagyták ajkai fogságát. Yixing megcsóválta fejét, majd finoman megpaskolta Jongin vállát, miközben előkapta mobilját, s fél szemével a kijelzőre pillantott.

- Hajnali fél kettő van, Jongin! Mióta is gyakorolsz? Úgy reggel 10 óta? Megint lógtál, igaz?– sóhajtotta, s felállva helyéről kezét nyújtotta a másiknak, ki egy pillanatra elhúzta száját, végül viszont elfogadva gesztust szökkent talpra.

- És te mit keresel itt, hajnali fél kettőkor? – ironizált, miközben próbálta utánozni barátjának hanglejtését, s megindulva a helység másik felébe kapta fel fehér pamuttörölközőjét, majd kezdte el felitatni a homlokát díszítő cseppek sokaságát.

- Épp hazafelé tartottam a munkából, és amikor elsétáltam a stúdió előtt, láttam, hogy ég a villany. Tudtam, hogy csak te lehetsz az. – Yixing szavait hallva Jongin ismét halvány mosolyra húzta ajkait, majd barátja felé fordulva lazán megvonta vállait. Hát persze… bár Yixing is ugyanolyan egyetemista volt, mint ő maga, vele ellentétben, aki nővérével élt egy háromszobás apartmanban, a kínainak egyedül kellett eltartania magát egy apró panellakásban.

- Még egy picit gyakorlok, és utána esküszöm, hogy hazamegyek, rendben? Csak még egy fél óra! – biggyesztette le ajkait, miközben helyére dobta a törölközőt, s magában imádkozott, hogy a fiú szíve megessen rajta, hisz hiába volt kulcsa a teremhez, ha Yixing azt mondta vége van, akkor bizony vége is volt. Legnagyobb szerencséjére barátja kemény vonásai lassan meglágyultak, majd megadóan egy újabb sóhaj szakadt fel torkából.

- Rendben, de amint hazaérsz, feküdj le. Ne dolgozd halálra magad, kérlek. – azzal egy pillanatig még zavartan állt egyhelyben, s tehetetlenül cikázott szeme a terem egyik pontjáról a másikra, aztán finoman megdöntötte fejét, s intve már el is tűnt Jongin szemei elől. Amint hallotta, hogy a bejárati ajtó becsapódott, s megbizonyosodott róla, hogy ismét a könyörtelen magány volt az egyetlen társa a teremben, megmozgatta elgémberedett izmait, s tükör felé fordulva azonnal kimerült ábrázatával nézett farkas szemet. Halványan csillogó íriszei finoman pásztáztak az elé táruló látvány; szemei alatt fekete szarkalábak ékeskedtek, kiszáradt száján még mindig a kelleténél gyorsabban szedte a levegőt, s izzadástól foltos pólója rendezetlenül ölelte körbe fáradt alakját. Haza kéne mennie, s aludnia pár órát, de hogy a fenébe engedhetné meg magának ezt a kényelmet, amikor mozdulatai még tökéletlenek? A gyémántcsiszoló ember sem hagyja félbe munkáját, mikor már az utolsó mozzanatokat végzi a hamarosan milliókat érő drágakő vonalain. „Sziporkázó, forró tűz, mi táplálja lelkemet, és érzelmeim pirítja, hogy hassa át még testemet.” Jongin mély levegőt vett, talán nem csak a helység, de az egész épület már-már állottá vált oxigénjét kihalt tüdejébe szippantotta, s érezte, amint vörös vére gyorsabban kezd el száguldozni kitágult erejében. Épp bekapcsolta volna a zenét, szinte már a dallam és az azt körbeölelő ritmus gyönyörűen egymásba fonódott tengerében úszott egész lénye, mikor halk nesz ütötte meg hallójáratait. Összevont szemöldökkel tekintett körbe a teremben, azonban döbbent alakján kívül senki sem tartózkodott a helységben. A nesz lassan zajjá fejlődött, a zaj finoman hangokká, a hangok pedig kényeztető dallamokká, melyek bársonyba bújtatott meseszerű szimfóniaként zengték be a kopár levegőt. Jongin lábai automatikusan mozogtak, a bennük éktelen csatát vívó kín hada, mintha egy pillanat alatt semmivé foszlott volna, mintha kínokkal teli testét, már nem is elborult elméje irányította volna. Kisétált a teremből, majd ahogy végigballagott a kanyargó folyosón a mesebeli dallamok egyre csak erősödni látszottak, ő pedig hagyta, hogy azok teljesen magukba szippantsák egész lényét, s egy számára ismeretlen világ valójába száműzzék. Nem telt bele egy perc, már az egyik az évek folyamán ismertté vált, gyönyörű bükkfából faragott ajtó előtt állt, mely mögül halvány fény pislákolva jelezte, hogy nem ő volt az egyetlen, aki az épületben tartózkodott. A csodákat rejtő hang elnémult, Jongin pedig hirtelen eszeveszett hiányt érzett mellkasa környékén, mely nyomást gyakorolva az ott dobogó pici szervre arra késztette, hogy felszabva az ajtót azonnal folytatásra bíztassa a dallamok forrását. Akarata azonban erősebbnek bizonyult, így csak tehetetlenül toporgott a szerkezet előtt, s várt, hátha a varázslat egy idő után újra megkezdődik majd. Ez azonban nem történt meg. A csalódottság mérgező kígyóként kíméletlenül tekerte körbe magát a fiú egyenletesen dübörgő szívén, s fogait belevájva abba hagyta, hogy az egy pillanat alatt elvérezzen. A teremben lévő fény ezután megszűnt létezni, majd a sötétség végeláthatatlan birodalma kegyesen vette át annak helyét, s mire Jongin felocsúdott volna, az ajtó lassan kinyílódott, ő pedig ijedtében hátra ugorva figyelte a megjelenő ember alakját. Egy alacsony fiú megfáradt külleme lépte át a küszöböt, vállán sporttáskát cipelve, fejét folytonosan a padlóra szegezve. Mikor felemelte tekintetét ijedten torpant meg a helyén, s rémülettől ázott íriszeit egyenesen a döbbent Jonginéba fúrta. Csak az ablakokon keresztül beszűrődő tompa fény adott némi világítást, melyet a sötét égbolton terpeszkedő dagadó Hold biztosított, de valahogy még így is tökéletes fényárban úsztatta az előtte lévő fiú gyengéd vonalait. Alig lehetett egy fejjel alacsonyabb, mint ő maga, haja a barna egyik sötétebb árnyalatában tetszelgett, fufruba torkollott tincsei pedig kócosan kertezték homlokát. Döbbenettől hatalmasra varázsolódott, gyönyörű sötét szemei voltak, melyek még a legszebb drágakövet is túlragyogták volna abban a pillanatban, míg vastag ajkai néma o-ra nyíltak szét, s Jongin meg mert volna rá esküdni, hogy az azokon kitáncoló levegő egész élő valóját selyemként kényeztethette volna, ha elért volna odáig. Az arcára kiült rémület nem tudta elrejteni az ott lévő gyermeteg vonalakat, melyek mimikája alatt pihentek, s bele tellett talán egy percbe is, mire rendezve vonásait meghajolt előtte, majd egy szó nélkül elsétált. Jongin a fiú után fordult, ám minden szó a torkán akadt, így tehetetlenül nézte, amint az lassan egyre csak messzebb és messzebb kerül tőle, végül pedig teljesen bele nem olvad a homályba. Hallotta a bejárati ajtó csattanását, s ekkor már végleg egyedül maradt a stúdióban, hurrikánként zavargó gondolataival, s mellkasában dübörgő aprócska szívével. Egyszerűen gyönyörű volt.

Másnap Jongin zavart elméjének minden egyes zuga a hatalmas szemekkel megáldott fiúval volt tele, kinek rémült tekintetét még mindig csupasz bőrén hordozta. Mintha valahol már látta volna azokat a finom ajkakat, azt az apró termetet, és azt a lágy vonásokkal dúsított arcot, mit az a bársonyos tincsekkel megáldott hajkorona font körbe, de egyszerűen nem tudott rájönni, hogy hol. Talán a stúdióban? De hát az itt eltöltött 4 éve alatt még egyszer sem merészkedett az énekesek számár kijelölt terem közelébe, csak messziről nézte az oda beáramló emberek rengetegét, de sosem szúrt ki egy konkrét személyt sem. Érthetetlen jelentésekkel fellelhető gondolatai sebesen cikáztak agya szegletei közt, azonban minél jobban próbálta magát beleásni azoknak sötét erdejébe, csak annál jobban összezavarodott. Megrázva fejét igyekezett visszatérni a kegyetlen valóságba, s megszaporázva lépteit tartott egyenesen az egyetem felé, hisz így is már késésben volt. A tavaszi nap gyenge sugarai halvány fényárban úsztatták a város telt utcáit, a gyenge szellő pajkosan játszadozott a nyiladozó fák néhol még kopasz ágaival, miközben emberek tömegei tartottak elintézetlen dolguk felé, vagy kiélvezve a melegedő időjárás kényeztetéseit lassan tipegve haladtak Jongin előtt. Egy halk sóhajjal tarkította a kellemes meleggel dúsított levegőt, majd befordulva a sarkon megpillantotta az ominózus falakkal rendelkező egyetem hatalmasodó részleteit, ahova diákok ezrei hömpölyögtek be jelen pillanatban is. Csatlakozva a tanulók zúduló folyamához lépte át a küszöböt, s amint az egyenletes fehérre festett falakkal körbezárt folyosóra érkezett már meg is pillantotta az őrá várakozó két fiú eltéveszthetetlen alakját.

- Hé haver, már azt hittünk elütött egy kamion. – zengte Chanyeol mély baritonja, mely egyáltalán nem párosult gyermeteg arcához, hol tökéletes fogait megmutatva, egy pimasz vigyor fejlődött.

- Vagy, hogy egyszerűen csak elaludtál… megint. – forgatta meg szemeit Sehun, majd amint Jongin a két fiú mellé ért beszédbe elegyedve indultak meg a számukra kijelölt osztályterem felé. Chanyeol egy igen magas fiú volt, kinek viszonylag rövid fekete tincsei a plafon felé nyújtózkodtak, amelyek alól méretes fülei pajkosan kandikáltak ki, s hatalmas vigyora mindig kivirágzott arcán ékeskedett, történjen bármi. Két évvel volt idősebb, mint Jongin, ám néha a fiú megkérdőjelezte kettejük közül ki is fog diplomázni pár éven belül. Sehun Chanyeolhoz képest alacsony volt, bár egy-két centivel mégis leelőzte Jongint, aki alig egy éve még büszkén jelentette ki, hogy őhozzá képest a másik egy ficánkoló törpét testesít meg. Szőke tincsei rendezetlenül keretezték arcát, s közömbös ábrázata egy rideg ember természetét tükrözte, de valójában egy eleven kisfiút hordozott lelkében.

- Szólnál Yixingnek, hogy ma késni fogok? – kezdte Jongin, miután már a terem távolságtartó ölelését élvezték Sehunnal, Chanyeol pedig leválva tőlük pár osztállyal arrébb járatta lepcses száját. A szőke csak felvonta egyik szépen ívelt szemöldökét, s értetlenül pásztázta a fiú arcán elterülő aggódó mimikát. Jongin még sohasem késett az óráról, s minden egyes alkalommal ellátogatott a stúdióba, még akkor is, ha 40 fokos lázzal otthon kellett volna pihennie.

- Csak nem…?

- A nővérem végre eldöntötte, hogy összeköltözik a barátjával, és segítenem kell pakolni. Már úgyis ideje volt. – sóhajtotta s tenyerébe helyezve állát járatta körbe tekintetét a zsúfolt termen, hol a diákok egymásba fonódott beszélgetésének tompa ricsaja mindent bezengett. Nem mert Sehunra nézni, valójában nem is akart, hisz az arcára kiült aggodalom és szánalom mérgező egyvelege egy szó nélkül is megfullasztotta volna kétségbeesésben vergődő lényét.

- Biztos vagy benne, hogy ez egy jó ötlet? Jongin én tudom hogy-

- Biztos Sehun. Jól vagyok, rendben? Már elég nagy vagyok hozzá, hogy egyedül tudjak megbirkózni a dolgokkal, és ezt végre ő is észrevette. Már nem az a 15 éves Jongin vagyok, aki a nővére segítségére szorul minden egyes kibaszott nap! – hangja enyhén megcsuklott a mondat végén, s felpezsdült indulatokkal fűszerezett monológja talán a kelleténél túl hangosan hagyta el ajkai fogságát, így néhány szempár érdeklődve szegeződött rá, s mellette meghökkenten ülő Sehunra. – Ne haragudj, kicsit túlreagáltam. – hunyta le szemét, s mély levegőt véve próbálta lenyugtatni idegeit. Lassan kinyitotta pilláit, majd megemberelve magát fátyolosan csillogó íriszeit Sehunra emelte. A szőke arca egy pillanatra eltorzult a fájdalomtól, de lehet csak ő képzelte oda az érzelmek összekuszálódott sokaságát, melyet saját mellkasában zakatoló szíve terített ki a másikra. Az egyetemen eltöltött hátralévő órák szokásosan teltek, s Sehun se firtatta tovább a dolgot, aminek Jongin rendkívül hálás volt. Miután elköszönt barátaitól, s feljebb húzva kapucnis pulcsijának cipzárját befordult a már jól ismert utcára, legyűrve a torkában növekvő gombócot tette egyik lábát a máik után. Ahogy kinyitotta a barátságos barackszínre festett ház hófehér ajtaját, belépett a lakásba. Nem tudta miért, de valahol lelke mélyén érezte, hogy ezután élete egyik újabb szakaszához érkezett, ahol már nem támaszkodhat senki másra, csak is saját magára. Az előszobában csak egy gondosan felakasztott kabát pihent, s egy fekete magassarkú, mely a falhoz szorítva árválkodott mindaddig míg Jongin meg nem vált saját lábbelijétől. Beljebb tessékelve magát rögtön farkasszemet nézett a nappalit elárasztó kartondobozok halmazával, mik rendezett sorban gyülekeztek a falhoz szorított fekete bőrkanapé előtt, a mahagóni dohányzóasztal mellett, s a könyvekkel teli polcok tekintélyes fensége alatt.

- Áh, Jongin. – hallotta nővére bársonyként kényeztető finom hangját, majd mikor felemelte fejét rögtön szembetalálta magát a lány kék kosztűmbe bújtatott törékeny alakjával. – Épp idejében. A kocsi mindjárt itt lesz, rakd le a táskád, és segíts kicipelni a dobozokat. – csilingelte, azzal egy finom mosolyt elejtve már saját szobája nyelte el egész lényét. Jongin táskáját a kanapéra dobta, s nem fáradva azzal, hogy akár egy felesleges mozdulatot is tegyen nyúlt az első kartonért, amit megpillantott, s felemelve azt sietett az ajtó felé. Nem sokkal később nővére is csatlakozott hozzá, s csak egy-egy hozzászólással tarkították a házra telepedett néma csend nyugtató valóját, miközben a nemrég még gyülekező dobozok sokasága egyre csak fogyatkozni látszott. A kisebb méreteket öltő teherautó hamar megérkezett, s egy egyenruhát viselő, úgy a negyvenes éveiben járó szakállas férfi lépett oda hozzájuk, majd segítségét felajánlva pakolta a holmiijaikat a kocsiba. Miután az összes doboz megtalálta a helyét, s a férfi egy rövid beszédbe elegyedett nővérével Jongin úgy érezte, mintha hasa teljesen görcsbe állt volna, egy idegen erő hatása alatt. Az egyenruhás ember visszaszállt a vezető ülésre, majd elhajtott az utcáról egyenesen nővére új lakását megcélozva, mely a szomszédos városban helyezkedett el.

- Miért nem indulsz még? – kérdezte Jongin, mikor nővére vagy egy 5 perce csak mereven figyelte őt, ahelyett, hogy beszállva saját autójába a férfi után menne, s elkezdené újdonsült életét. A nő beszívta szájfénytől csillogó rózsaszín ajkait, s egy lépéssel közelebb lépett hozzá, majd még egyel, és még egyel. Mire Jongin felocsúdhatott volna nővére vékony karjai átfonták testét, s erősen szorították magukhoz azt, hiába volt ő egy fejjel nagyobb, mint a másik. Reszketeg szívta be a levegőt, s testvére parfümjének jellegzetes illata engedély nélkül kúszott be orrába, majd oda letelepedve cirógatta azt.

- Vigyázz magadra, oké? Mindennap egyél rendesen, ne lógj az iskolából, és a táncolást se vidd túlzásba. Ha bármire szükséged van, csak hívj, és egy pillanaton belül itt leszek. – suttogta fülébe, de erőtlen hangja még így is elveszett az utca kietlen levegőjében, s a gyengéd szellő halk susogása egy pillanat múlva már maga alá temette szavait. Jongin csak esetlenül bólintott egyet, majd miután nővére elengedte le sem vette róla a szemét egészen addig, míg szürke Mercedesével bele nem olvadt az ismeretlen messzeségbe. Jongin lassú léptekkel ballagott vissza a kihalt ház falai közé, miközben az agyában szaladgáló fátyolos gondolatok egymással viaskodtak az elsőbbségért, teljesen figyelmen kívül hagyva kimerült testének kívánságát. Egyszerűen csak le akart dőlni az ágyára, s bedugva hallójárataiba fülesét maximum hangerőre tekerni kedvenc zenéjét, hogy az bezengve az egész világmindenséget nyomjon el benne minden létező érzelmet, mely lassan burjánozva lelkében, hamis ígéretekkel fagyasztott meg benne mindent. Nem vágyott semmi másra, csak hogy önmaga lehessen. De hogy a fenébe lehetne önmaga, ha nem ismeri múltját? Ha nem emlékszik ki is ő valójában? „Csak hadd legyek magam, hadd fessem végre a kék Eget és Napot...” Mormolta magában az olyannyira ismerős vers betűit, melyek az egyetlen megmaradt porszemek voltak, a mára már kihaltnak hitt elméjében. Összeszedve maradék erejét, ami valahol egy ismeretlen forrás hűvös vízéből táplálkozott, kapta fel sporttáskáját, majd ledobva magáról papucsát bújt ismét bele cipőjébe, s bezárva maga mögött az ajtót elindult a stúdió felé. Az épület viszonylag messze helyezkedett el otthonától, így minden alkalommal busszal közelítette meg azt. Bár ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy a rövid út alatt zenét hallgasson, valahogy jobbnak tartotta, ha ma inkább csak önmagára figyel, hátha így visszanyerheti azt, amely egykor még az övé volt. Az egyetlen alkalom, mikor úgy érezte övé a világ, mikor minden mely eddig üres, kopár jéghegy volt szívében egyszerre felöltődött melegséggel, az akkor volt, mikor táncolt. Egész lénye eggyé vált a dallammal, teste a ritmus folyamán harmóniában hömpölygött tovább, ezzel tökéletesen megtestesítve azt a csodát, mire lelkének szüksége volt. Alig várhatott pár percet a buszmegállóban, mikor a jármű zötyögve megérkezett, s kinyitva ajtaját várta a felszálló utasokat. Egy laza mozdulattal lépett fel a kék színekben pompázott buszra, s helyek hiányában megszorítva az egyik zöldre festett rudat, állva figyelte, amint a házak sokasága elszalad mellette. Érdektelenül fordította oldalra fejét, s elhúzott szájjal figyelte a járművön lévő utasok közömbös arcát, mikor íriszei megakadtak valamin, jobban mondva valakin. Párat pislogva próbálta kitisztítani látását, hátha talán csak képzelete játszott vele ócska tréfát. Azonban az alak még mindig ott állt, nem is oly messe tőle, szemeivel az elmosódott külvilág torzult valóját kémlelve. Jongin lábai agya ellenkező parancsa ellenére is megindultak, íriszeit le nem véve a fiúról, ki előző éjszaka olyan csodálatos hangokat szólaltatott meg a stúdió falai közt. Amint megállt az ismerős idegen mellett, mély levegőt vett, s mielőtt még racionális gondolatai megállíthatták volna, ajkai mozgásra kényszerültek.

- Hé. – köszönt halkan, s még ő maga is meglepődött, mennyi érzelem vegyült el ebben az egyetlen szóban, mely szerte foszlott a busz halk mormogása alatt. A fiú egy pillanatra megrezzent, majd lassan Jongin felé fordította fejét, s rémülettől ázott íriszeivel azonnal a másikét kereste, ki szívélyesen fogadta a dolgot. Bár éjsötét szemei most viszonylag nyugodtabb fényben úsztak, a bennük rejlő félelem kissé magát Jongint is megijesztette.

- Hé. – szólalt meg, s varászokat rejtő hangja a legszebb dallamot is a pokol mélyére száműzhette volna. Jongin tüdeje mogyorónyira zsugorodott össze, így teljesen megakadályozva azt, hogy a levegő akadálytalanul jusson el oda, szíve pedig furcsa, számára ismeretlen érzelmek füstös egyvelegével teltek meg. Pár másodpercig önkéntelenül is csak magába itta a fiú gyengéd vonásait, pisze orrát, és vastag ajkait, azonban észhez térve idegesen kezdte el keresni a szavakat agyában.

- Á-áh, szóval ne haragudj a tegnapi miatt. – nyögte, s idegesen cipőjének orrát kezdte el tanulmányozni, majd fél szemével felpillantott a fiúra, ki értetlenül figyelte a kínosan toporgó Jongint. – Úgy értem, nem akartalak megijeszteni. Csak meghallottam, ahogy énekelsz, és végül az ajtó előtt kötöttem ki. – vallotta be őszintén, majd ajkaira harapva végül elég bátorságot nyert, hogy újra az idegen szemébe nézhessen. Oh, azok a gyönyörű, hatalmas íriszek, melyekben színtisztán látta saját, kétségbeeséstől fűtött, szánalmas ábrázatát.

- Semmi baj. – húzta halvány mosolyra száját, ami annyira apró volt, hogy ha nem figyelt volna oda eléggé, talán észre sem vette volna azt. A busz lassan zötyögött tovább göröngyös útján, mintha csak Jonginnak próbált volna időt adni, mégis ezzel kárörvendve elérni, hogy az a kínos csend megfáradt vállukra telepedjen. Az ismeretlen fiú szemét hol Jonginra, hol az ablakra helyezte, ám arca mindvégig változatlan maradt, ezzel teljesen az őrületbe kergetve a másikat. Fogalma sem volt miért, de újra és újra hallani akarta az apróság hangját, ismét látni akarta azt a mosolyt, s magában, mélyen legbelül valami azt súgta neki, hogy teljesen bolond volt, amiért nem vette őt észre előbb.

- Szóval… mindig ezzel a busszal jársz? – kérdezte, s próbálta fenntartani a látszatát annak, hogy egyáltalán nem érdekli annyira a dolog, mint ahogy azt belül érezte.

- Legtöbbször. – vont vállat. Áh! Akkor nagy valószínűséggel azért volt ennyire ismerős, igaz? Hisz Jongin is ezzel a járattal járt a stúdióba, így meg lehet, hogy párszor már látta őt a járművön, de agya nem fogta fel a látványt, csak öntudatlanul magába égette a fiú mesebeli arcának vonalait.

- Mióta jársz a stúdióba?

- Úgy egy hónapja.

- Szeretsz énekelni, igaz?

- Szeretek.

- A tánccal hogy állsz?

- Falábú vagyok. – ahogy kérdéseinek ezreit egyre csak felpezsdült hangulatban tette fel a picinek észre sem vette, hogy megérkeztek.

- És, mit gondolsz a-

- Leszállunk, Jongin. – szólt a fiú, Jongin pedig feleszmélve követte őt, majd lekászálódódva a járműről lépett a törpe mellé, ki jobban szemügyre véve, egy fél fejjel volt csak alacsonyabb nála. Már épp folytatni akarta elkezdett kérdését, hogy több információt tudjon kifacsarni az ismerős idegenből, mikor szíve kihagyott egy dobbanást, s agya vészjelző riasztásba kezdett.

- Honnan? – nyelte le a szájában felgyülemlett sós nyálat, amint döbbent hangja a felszínre tört, ezzel magára vonva a másik figyelmét. – Honnan tudod a nevem? – Jongin nem emlékezett rá, hogy bemutatkozott volna, s biztos volt benne, hogy tegnap este egy szót sem váltottak egymással. A fiú vonásai megkeményedtek a másodperc egy tört része alatt, azonban mielőtt ő ezt még észlelhette volna, újra lágy tekintetének tükrében figyelhette saját arcának mását.

- Yixing már mesélt rólad. Amúgy Do Kyungsoo vagyok.

Jongin sohasem gondolta volna, hogy miután azt hitte örökre elvesztette önmagát, legalábbis korábbi énjének egész valóját, egy nap újra megtalálhatja azt, egy másik ember öntudatlan segítségével. Do Kyungsoo az egyik legcsodálatosabb teremtmény volt, ki erre a gyötrelmekkel teli világra született, s angyalokra emlékeztető láthatatlan szárnyával betakarta az elhagyatott fiú kietlen lelkét. A kettejüket körbelengő varázs néma érintésével kerítette hatalmába Jongint, ki vakon, minden ellenállás nélkül hagyta magát. Mint kiderült Kyungsoo csak egy évvel volt idősebb nála, s a város egyik legnemesebb egyetemére járt, amiről a fiú még csak álmodni se mert, hisz korábbi, s mostani jegyeivel egyaránt esélytelen volt, hogy akár csak az iskola falait megközelíthesse. Több mint egy hónapja járt a stúdióba, s bár a tánc nem volt éppen az erőssége, hangjaival a mennyország elérhetetlennek tűnő kapuit nyitogatta, mit Joonmyun és Kris, az intézmény szponzorai is hamar észrevettek, így nem volt csoda, hogy az egyik legféltettebb kincsként kezelték őt. Yixing nem tudott sokat mesélni az aprócska fiúról, mivel elmondása szerint nem sokat beszélt vele, csak egy-kétszer köszöntek egymásnak, mikor összefutottak a folyosón, vagy az épület bejáratánál. Jongin összevont szemöldökkel emésztette fel az információt, ami majdnem, hogy szöges ellentéte volt annak, amit Kyungsoo mesélt neki, végül azonban csak egy vállvonással elrendezte a dolgot. Lehet ő értett félre valamit. Az eddig értelmetlennek tűnő hétköznapok, a fekete-fehérben ázott órák, a kétségbeeséssel eltöltött percek, és azok a keserves másodpercek, most mind-mind boldogsággal fűtött pillanatok voltak, melyek mosolyt csaltak arcára, s különös érzelmekkel árasztották el szívét. Minél több időt töltött az aprósággal, minél többször hallotta angyalokra emlékeztető hangját, látta csodákat rejtő két íriszét, s minél többször itta magába a cseresznyevörös ajkaira festett boldog mosolyának vonalait, annál jobban veszett el a magában rejtett emóciók tengerében. Az eddig csak is a táncnak szentelt élete fenekestül felfordult, s még ő magam sem tudott rájönni, miért bír kétszer több fájdalmat izzadságban fürdött teste, mikor a teremben Kyungsoo nézte őt töretlen érdeklődéssel. Mikor megnyerte az eddig oly annyira áhított táncversenyt, csak egy pillantást vetett csillogó trófeára, hisz minden, amire vágyott, az az ő kis csodájának büszkeségtől túlcsordul, s elismerő szavai voltak. Talán két hónap is eltelt első találkozásuk óta, Jongin pedig minden egyes délutánját a stúdióban töltötte, ahogy azt eddig is tette, ám most nem a tükörrel keretezett terem töltötte fel agya legeldugottabb zugait is, hanem egy hatalmas szemekkel megáldott alacsony fiú jámbor mosolya. A törpe még arra is rá tudta venni, hogy ne lógjon az egyetemi óráiról. Bár úgy tűnt Kyungsoo is ugyanolyan lelkesedéssel tölti szabad idejét Jongin társaságában, mint ahogy azt ő maga tette, akárhányszor egy lépéssel közelebb próbált kerülni hozzá, az apróság egy láthatatlan falat maga köré emelve egyet hátra lépett. Különös volt, mintha Kyungsoo szavak nélkül is mindent megértett volna vele kapcsolatban, érintések nélkül is megvigasztalta volna, de mikor ő akarta viszonozni a szívességet a törpe csak megrázta fejét, és elterelte a témát, vagy hirtelen elköszönve magára hagyta őt. Jongin mindennél jobban vágyott rá, hogy megfejthesse az ő aprócska csodáját, s megnyithassa annak aranyba mártott szívét, éppen úgy, ahogy ő kezdte el bevarrni 4 éve vérző sebeit. A felfrissülő tavasz végén jártak, a nap sugarai kényeztető meleggel vonták be az az emberek sokaságától zajos város utcáit, ők ketten pedig szokásosan a kihalt táncteremben tartózkodtak. A stúdió méretéhez képest igen sok táncra alkalmas helységgel rendelkezett, s az, amelyet legtöbbször Jongin használt, csak Yixing és az ő számára lett kialakítva. Jongin már az épület megnyitásától kezdve ide járt, így mindig is különleges előnyben volt része, ezért nem rúgják ki azonnal, mikor hajnali fél kettőig koptatja a padló frissen polírozott felületét. Most, hogy pamuttörölközőjével patakzó homlokát törölgette, s ernyedt testével még a legapróbb mozgásra is képtelen volt, áldotta a napot, mikor megpillantotta a narancssárga színekben ékeskedett plakátot, s csatlakozott Yixinghez, majd megkapta, majdnem hogy saját termét, s nem kellett a többiekkel osztozkodnia.

- Igyál egy kicsit. – hallotta Kyungsoo semmivel össze nem hasonlítható hangját, majd fejét a fiú felé fordítva pillantotta meg kifésült tincseit. Ajkain halvány mosoly nézett vissza rá, kezében pedig egy megbontott palack volt, melyben jéghideg kristályvíz hömpölygött. Jongin biccentve vette át az üveget, majd hatalmasat kortyolt a kellemes életerőből, mely mézként kényeztette kiszáradt torkát.

- Már azt hittem szomjan halok. – sóhajtotta megkönnyebbülten, s egy hálás vigyor kúszott izzadsággal tarkított arcára. – Köszönöm. Mit szólnál, ha gyakorlás után elmennénk valahova? – kérdezte reménykedve, majd visszanyújtotta a palackot a fiúnak, az viszont merev izmokkal figyelte az elenyésző mozdulatot.

- Én nem…

- Kérlek Kyungsoo! Éhen halok, menjünk együnk valamit! Egyébként is, azt mondtad értesz valamennyire a főzéshez, nekem pedig semmi pénzem ahhoz, hogy akár a legolcsóbb büfébe ellátogassak. Azt akarod, hogy éhen haljak? A víz nem elég a túléléshez. –sorakoztatta fel akaratosan indokait, viszont az alacsonyabbik arcán ülő kemény mimika egy cseppet sem változott. Állkapcsa megfeszült, íriszei pedig kopáran csillantak meg a teremben lévő villany gyenge fénye alatt. – Kérlek. – halt el hangja, s már abban sem volt biztos, hogy gyenge szavai egyáltalán eljutott a másik füleihez.

- Rendben. – egyezett végül bele, majd elfogadva a vizet szorította magához az üveg felületét. Ahogy ujjuk találkozott egy pillanatra Jongin úgy érezte ezer meg egy elektromos kisülés vonult végig felhevült bőrén, mely tömérdek adrenalinnal dúsította fel vörös vérét, mi ereiben folydogált. Szíve hevesen kezdett el kalapálni, s valami megfejthetetlen dolog kezdett el nyiladozni mellkasa környékén, akár a kora tavasszal életre kelő hamvas virágszirmok. – Jongin? – szólította Kyungsoo, ő pedig felébredve az elszenvedett csodából villantotta meg hervatag mosolyát.

- Átöltözök és mehetünk! – mondta, azzal sarkon fordulva felkapta táskáját, s egyenesen az öltöző felé vette az irányt. A helység falai mélabús fehérre voltak mázolva, s vagy 4 sornyi szekrénnyel rendelkezett, melynek mindegyike egészséges, s gyönyörű fából volt faragva. A dezodor és az izzadság émelyítő keveréke azonnal megcsapta Jongin orrát, de ő nem foglalkozva vele csak holmiijai felé sietett. Megfogva ruháit kezdte el megszabadítani magát pólójától, de mikor már meztelen felsőtesttel szorgoskodott a helységben gondolatai problémák százaival rohamozták meg elméjét. Le kell tusolnia. Nem hagyhatja, hogy Kyungsoo egész nap ilyen büdösen, és szétszórtan lássa őt. Nem mintha a fiú eddig nem szokott volna hozzá, hisz minden egyes nap meglátogatta gyakorlás közben, de ma valahogy erős késztetést érzett rá, hogy ezen változtasson. Nem akart többé izzadságában fürödve, izomláztól kínban úszott testel és megfáradt ábrázattal Kyungsoo elé állni. Egy egészen más oldalát akarta meg mutatni; nem azt, amelyet a buszon lát minden alkalommal, mikor együtt utaznak a stúdió felé, nem azt, mikor a csodát megteremtve veszik el a dallamok örvénylő világában, hanem magát Kim Jongint. Azt a Kim Jongint, kinek 15 éves kora előttről egyetlen egy emléke sem volt, kinek egyetlen élő rokona az 5 évvel időseb nővére volt, aki egészen eddig gondját viselte az üres, magatehetetlen fiúnak. Elhatározva magát vetkőzött le, majd állt az öltözőben lévő tus alá, s megnyitva a csapot hagyta, hogy a meleg cseppek vajként kényeztessék a gyakorlásban kimerült, s bágyadt testét. Mivel Yixing mindig tartott a helyen tüsfürdőt, így magába masszírozva a krémes anyagot hagyta, hogy az illat bekúszva orrába kábítsa el fásult lényét. Gyorsan végzett a tusolással, majd más megoldást nem találva pamuttörölközőjével tüntette el testéről a vízcseppeket, s bújt bele utcai ruháiba. Alig 10 perce hagyhatta ott Kyungsoot, így megszaporázva lépteit sietett a táncterem elé, ahol már a törpe várta őt a padlót fixírozva. Bár haja még nedves volt az izzadságtól, teste teljesen üdévé varázsolódott, így izgatottan torpant meg barátja előtt. Kyungsoo felemelte fejét, majd szemét végigjáratta a most érkezőn, s halvány redőkkel homlokán szólalt meg.

- Letusoltál? – tapintott rá egyből a lényegre, s Jongin érezte, ahogy füle töve vörösödni kezd zavarában, amint rápillantott az értetlen mimikát öltő fiúra. – Így nem mehetünk ki… Meg fogsz fázni! – aggodalomtól fűtött hangja a kelleténél túlságosan is hangosabb volt, mely azonnal felkeltette a másik figyelmét.

- Alaposan megtörölköztem, és úgyis tudod, hogy nem lakok messze.

- Akkor most azonnal haza megyünk, és átöltözöl. Csupa folt a pólód! – mutatott Jongin oldalára, majd hasára, ahol valóban a pólójánál pár árnyalattal sötétebb foltok ékeskedtek, miként rátapadtak nedves testéhez. A fiú még csak válaszolni sem tudott, Kyungsoo apró tenyere már csuklója köré fonódott, majd felkapva az eddig lába mellett pihenő sporttáskát egy szó nélkül indult meg a kijárat felé. Jongin értetlenül figyelte az előtte gyorsan lábait szedő törpét, kinek lépései kétszer kisebbek voltak, mint az övéi, így ha egy árnyalattal gyorsabb tempóra kapcsolt volna, pillanatokon belül lehagyta volna őt, de nem tette. Hagyta, hogy Kyungsoo kivezesse az üveggel borított ajtón, s csuklóját mindvégig tenyere védelmében hagyva húzza maga után, mintha egyedül nem találna oda a buszmegállóhoz, vagy netalán saját lakásához. Kócos tincsei közé pajkosan kapott bele a tavaszi szellő, míg vékony vállai ütemesen mozogtak lábaival szinkronban, Jongint pedig teljesen magával ragadta a látványt. Észre sem vette, mikor érték el az utasok számára kijelölt helyet, s torpantak meg azon nyomban, hogy ott várhassák majd a járművet, ami apartmanjához szállítja őket. Egyikük sem szólt egy szót sem, kusza gondolatait megfejthetetlen egyvelegét inkább megtartották saját maguknak, így csak az utcákon elrobogó autók hangja, s az emberek tompa beszélgetéseinek egybefonódott ricsaja volt hallható. Ahol Kyungsoo ujjai Jongin bőréhez értek, a fiú eszeveszett lüktetést érzett, mintha csak sósavba mártották volna egész karját, majd a tűzbe vetve egész lénye a lángcsóvák martalékává vált volna. Szíve olyan gyorsan, s olyan hangosan kalapált mellkasában, hogy attól félt a másik is minden erőfeszítés nélkül meghallhatta annak fülsüketítő dobogását. A busz hamar megérkezett ők pedig felszállva a járműre siettek annak végébe, majd megkapaszkodva a színes rudakban figyelték a körülöttük el-elmosódó világ homályos vonalait. Mikor végre leléptek a járműről, s pár utcát gyalogolva elértek Jongin házához Kyungsoo elengedte csuklóját, ő pedig majdnem beleőrült barátja meleg bőrének puha tapintásának hiányába. Remegve dugta a kulcsot a zárba, ami egy halk neszt elejtve adta meg magát, hogy aztán lenyomva a kilincset az ajtó kinyílódva engedhesse be őket. Jongin mellkasában ismeretlen érzelmek kezdtek el fejlődni, melyek fekete fátyollal fedték be racionális gondolatokkal teli elméjét, ő pedig magatehetetlenül állt az ajtóban, s nézte, ahogy a törpe otthonos mozdulatokkal lép be a lakásba. Levette magáról cipőjét, majd halvány mosollyal ajkain pásztázta végig az előszobát.

- Megyek, és átöltözök. – kezdte Jongin, s a fiúval egyetemben megindult a nappali felé, ahonnan az egész lakás több irányba ágazott el. – Ahogy látod ez itt a nappali, a konyha ott van jobb oldalt, a mosdó rögtön előttünk, a szobám pedig arra lesz.

- Tudom. – bólintott haloványan.

- Tessék? – kapta hirtelen feléje fejét, s pillogva figyelte, miként Kyungsoo arcainak vonala ezer alakot ölt, ahogy az érzelmek megszámlálhatatlan sokasága végig vonul rajta.

- Úgy értem, eléggé kitalálható volt. Ráadásul a legtöbb a ház így van megépítve, nem volt nagy meglepetés. – vont vállat végül közömbösen, ám Jongin gyomra hirtelen görcsbe állt, talán még ő maga sem volt vele tisztában, hogy miért. Magába temetve a feltörekvő érzelmeket magyarázta el Kyungsoonak, még mit hol talál a lakásban, s hogy nyugodtan helyezze kényelembe magát, majd gyorsan szobájába sietett. Percek alatt öltött friss ruhát magára, gyorsan kifésülte rakoncátlan tincseit, majd belenézve a szobájában lévő tükörbe még utoljára szemügyre vette sápadt vonalait. Miért izgul ennyire? Miért érzi, hogy szíve akármely pillanatban átszakíthatja bordáit, s azon nyomban abbamarad dobogni? Remegő lábbak tette meg azt a pár métert, mely szobája és a nappali között húzódott, ám mikor megpillantotta Kyungsoot, azt hitte az azokba fektetett erő azonnal semmivé foszlik, s ő ernyedten landol majd a padlón.

- Mit csinálsz? – kérdezte, mikor végigjáratta szemét a négykézláb kúszó fiú alakján, ki most érdeklődve emelte fel fejét.

- Mióta nem takarítottál Jongin?

- Uh… hát… úgy két-három hete? – dadogta zavarában, s ahogy a törpe szemei élesen villantak rajta, ijedtében majdnem fenekére esett.

- Jongin. A takarítás nagyon fontos dolog, ugye tudod? Vedd elő a pórszívót, most azonnal kitakarítjuk ezt a porfészket!

- De Kyungsoo! – vékonyította el hangját, s lebiggyesztett ajkakkal figyelte, amint a fiú újra talpra szökken, majd leporolja tenyereit.

- Nincs de! El sem hiszem, hogy már három hete így élsz. – fonta keresztbe karjait mellkasa előtt, s szemeit újra végigjáratta a helyen, a lakás egy-egy apró részletén elidőzve, ellágyult íriszei végül azonban Jonginon állapodtak meg. – Miután végzünk, főzök neked valamit. Mihez lenne kedved?

- Komolyan? Kérhetek akármit? – lelkesült fel, majd gyermeteg vigyor kúszott ajkaira, mikor Kyungsoo határozottan bólintott egyet.

- De előbb kitakarítunk. Hisz jó érzés a szép dolgokra nézni, nem igaz? „Csillanjon fel szemükben az élet, mikor ránéznek a jóra és szépre!” – idézte hangjában megfejthetetlen dallammal, Jongin izmai pedig abban a pillanatban megmerevedtek. Szíve kihagyott egy dobbanást, kihalt elméjében pedig valami elenyésző, szinte észre sem vehető halvány fény kezdett el pislákolni, mi a fullasztó óceánból próbálta kimenteni börtönbe zárt szánalmas énjét. Ezek a sorok…

- Honnan ismered ezt a-

- Jongin, itthon vagy? – szakította félbe egy csilingelő hang, így önkéntelenül is elkapta tekintetét a törpéről, majd a bejárati ajtó felé szegezte azt, ahol egy-két másodpercen belül nővére törékeny alakja jelent meg. – Hoztam egy kis sütit. – mutatott fel egy fekete nejlonzacskót, amelyben nagy valószínűséggel az említett édesség árválkodott. Semmit sem változott ez alatt a két hónap alatt, ameddig nem látta őt. Jongin mellkasában erős nyomást érzett, de egyszerűen nem tudta eldönteni, hogy az pozitív vagy negatív hatást gyakorolt egyre csak eltörpülő, zavarodott valójára. Már épp mosolyra akarta húzni ajkait, már épp karjai közé akarta zárni nővérét, s már majdnem meg megengedte magának, hogy elengedve dominánsabb felét mutatkozzon gyengének, mikor furcsa dolgokra lett figyelmes. Nővére íriszei egyáltalán nem rajta nyugodtak, állkapcsa hirtelen megfeszült, egész teste megmerevedett, arcára pedig megfejthetetlen mimika kúszott. Követve a nő tekintetét szemei azonnal megakadtak Kyungsoon, ki feszengve állt a nappali közepén, leolvashatatlan ábrázatával, s ökölbe szorított aprócska kezekkel. A nappalira telepedett nehéz légkör forró vassá formálta az eddig frissnek hitt oxigént, így az igen nehezen jutott el a fiú tüdejébe.

- Netalán ismeritek egymást? – kúszott ki ajkai közül a kérdés, s ahogy madzag vékonnyá vált hangja kiélezett késként száguldott el a helységben, az eddig farkasszemet néző két személy pedig azonnal lazított tartásán.

- Nem, dehogy is. – vette fel halvány mosolyát nővére, majd egész testével Jongin felé fordult, mintha a pár másodperccel ezelőtt lejátszódott jelenet meg sem történt volna. – A kis barátod is marad sütizni? – sandított fél szemével Kyungsoora, ki még mindig egyhelyben, szinte légzés, s pislogás nélkül állt a helységben.

- Persze! Ugye Kyungsoo? – reménnyel fűszerezett szavai hangosan visszhangoztak a kopár nappaliban, de a törpe mintha meg sem hallotta volna azokat. Mozdulatlanul meredt a távolba üvegként fénylő, fátyolos szemeivel, melyek az űr végtelenségét rejtették magukban, majd mély levegőt vett, s bocsánatkérő mosoly festett arcára.

- Most jutott szembe, hogy még dolgom van. Sajnálom Jongin… majd máskor, rendben? – s talán az utolsó szó még meg sem fogalmazódott az agyában, nem hogy a nappali levegőt tarkítsa, már az előszoba felé sietett, s pillanatok alatt húzta magára cipőjét. Hátrafordult, s figyelmét Jongin nővérére helyezte, mintha csak tekintetével próbált volna kommunikálni a kecses alkatú nővel, majd íriszei megtalálták Jonginét, s egy szívdobbanásnyi időre a törpe hagyta, hogy mindketten elvesszenek egymás gyönyörű szemeiben, akár a fullasztó óceán mélyén rekedt hajó roncsai. Megszakítva a végtelennek tűnő, ám alig egy másodpercnyi pillanatot, finoman biccentett fejével, majd elhagyta a lakást. Jongin értetlenül nézte végig az előtte történő eseményeket, s tehetetlenül pillogott a nappaliban, miközben a bejárati ajtó becsukódott, Kyungsoo pedig egyszerűen eltűnt szemei elől. Még hallotta nővére hangját, amint a sütemény apróbb részleteit ecseteli neki, azonban agya minden egyes zuga alacsony barátja utolsó pillantásával volt tele. Fogalma sem volt mi ütött belé, de valahogy nem is akart rá magyarázatot találni, ahogy otthagyva a még mindig fecsegő nőt, az előszobába sietett, s nem is foglalkozva azzal, hogy cipőjébe bújjon kiesetett az ajtón. Tanácstalanul tekintett körbe az utcán, s csak többszörös keresés után bukkant rá a fiú távolodó alakjára, amint a buszmegálló felé vette az irányt. Megszaporázva lépteit sietett utána, majd gyors tempója egyszer csak futásba torkollott. Kinyújtva karját Kyungsoo csuklója után kapott, s egy hirtelen mozdulattal maga felé fordította őt. A törpe szemei enyhén elkerekedtek, s ajkait szóra nyitotta, de azokon egy hang sem tudott kiszökni.

- Mi történt? – kezdte komolyan, miközben lélegzetét próbálta szabályozni. Kyungsoo íriszei Jongin arcáról az őt fogva ejtő kezére siklottak, majd tekintetét ott hagyva szólalt meg.

- Miről beszélsz? Már mondtam; dolgom van.

- Ne hazudj! – vágott közbe kissé túlságosan is felpezsdült indulatokkal, ám a másik még csak meg sem rezzent.

- Jongin engedj el, mennem kell!

- Addig nem, amíg el nem mondod, mi történt. Ismeritek egymást a nővéremmel, igaz? – kérdezte reménykedve, s figyelte, ahogy Kyungsoo ábrázata hirtelen eltorzult, miközben már lyukat égetett kezének bőrébe. – Az a vers… honnan ismered azt a verset? Kyungsoo kérlek, tudnom kell! Az az egyetlen… az egyetlen dolog, ami még megmaradt belőlem!

- Jongin, hagyd abba…

- Nem! Válaszolj! Honnan ismered a nővéremet? Mi történt köztetek? És én… miért érzem úgy, hogy már láttalak valahol, mielőtt még a stúdióban találkoztunk volna? Kyungs… - még ki sem tudta ejteni egész nevét, a fiú kiszabta csuklóját védelmező tenyeréből, s szikrákat szóró tekintetét az ő kétségbeesetten csillogó szemeibe szúrta.

- Elég legyen! Nem unod még? Nem tartozom neked magyarázattal, semmi közünk egymáshoz! – fájdalomtól fröcsögő szavait messze repítette a tavaszi szél, s Jongin megilletődve próbált közbeszólni, mindhiába. Mintha hangszálait elvágták volna. – Miért kellett egyáltalán hozzám szólnod? Nem vagy megelégedve a mostani életeddel? Szabad vagy Jongin! Menj és élj úgy, ahogy azt a kezdetekkor is kellett volna, és hagyj engem békén. Menj, és soha többé ne szólj hozzám. Ne nézz rám, tegyél úgy, mintha nem is ismernél, ahogy azt eddig is tetted! – Jongin magatehetetlenül hallgatta Kyungsoo monológját, akit még soha nem látott ennyire érzelmeibe fulladva. Nem akarta tovább hallgatni, ahogy a fiú olyan szavakat vág a fejéhez, melyeket soha a büdös életben nem akart hallani tőle, olyan szavakat, amelyeknek nem értette a jelentését, mégis kifent késként vájtak fájdalmasan dobogó szívébe. Nem foglalkozva agya vészesen ellenkező parancsával, sem barátja száján kifolyó mondatok összességével helyezte tenyerét Kyungsoo tarkójára, majd egy finom mozdulattal magához vonta őt, s mielőtt még gondolatai alakot ölthettek volna, lehunyva pilláit a fiú ajkai után kapott. Elméje teljesen elsötétült, s már nem tudott racionális utasításokat adni reszketeg testének, mely a mámor mézédes birodalmában úszott. Kyungsoo egy pillanatra megfeszült, azonban a magasabbik ajkainak ösztökélésére finoman visszacsókolt, miközben kezeivel mélyen pulcsija szövetébe markolt, így közelebb húzva magához a fiút. Jongin egész lénye beleremegett az érzésbe, mintha egyszerre mártották volna sósavba minden egyes porcikáját, s fürösztötték volna egy ismeretlen dimenzió bársonyos tengerében. Szédülni kezdett, s szíve olyan gyorsan vert bordái közt, hogy azt Kyungsoo is minden nehézség nélkül meghallhatta volna, ahogy adrenalinnal dúsított vérét pumpálta ereiben. A világ megszűnt körülötte létezni, s csak Kyungsoo törékeny alakja volt, mely ehhez a bűnnel áztatott világhoz csatolta. Ajkai pontosan olyan puhák, s melegek voltak, mint ahogy azt elképzelte. Mintha csak a mennyország egy szeletét, nem, mintha a mennyország össze csodáját azokba a puha párnákba rejtették volna. Azonban a varázslat nem tartott sokáig, hisz Kyungsoo hirtelen eltaszította őt magától, s levegőért kapkodva kapta kezét szája elé.

- Én… - kezdte azonnal Jongin, amint a fiú rémülettől ázott tekintetére pillantott, viszont a szavak hirtelen kiszáradttá vált torkán akadtak. Miért csókolta meg Kyungsoot? Mégis mi a fene ütött belé? Minden izma remegett, ernyedt lábai alig tartották őt a talajon, s biztos volt benne, hogy akármely pillanatban a földön landolhat, ha azok feladják a szolgálatot. Arca égett az oda tódult vér összességétől, miközben hevesen lüktető szíve át akarta szakítani mellkasát.

- Tudni akarod? – Kyungsoo szavai alig hallható leheletként hagyták el vöröslő ajkait, ahogy leengedve karját, az teste mellé hullott. – Tényleg tudni akarok, Jongin? – kérdezte, de a fiú csak némán figyelte őt. Nem tudott megszólalni, egyszerűen képtelen volt rá. – Hát rendben. – húzta mosolyra száját, ám ez egy fájdalomtól üvöltő, kínzó mosoly volt. – A szüleid… - kezdte, Jongin pedig a szó hallatán olyan gyorsan szívta magába az oxigént, hogy majdnem az éltető szükséglet lett saját gyilkosa. A szülei? Honnan… Miért? Mi? - …. Miattam haltak meg. Én öltem meg őket. – suttogta, de ő még így is kristálytisztán hallott minden. A világ hirtelen forogni kezdett körülötte, s gyomrából valami irgalmatlanul felfelé akart törekedni, de Kyungsoo nem hagyta abba. – Mi ketten ismertük egymást. Egy középiskolába jártuk, s úgy alakultak a dolgok, hogy… többet éreztünk egymás iránt, mint szimpla barátság. Olyan boldog voltam… el sem tudod hinni, mennyire az voltam! A vers? Minden este felolvastam neked, mikor nálunk voltál. Meséltél nekem a tánc iránti szeretetedről, én pedig sokszor énekeltem neked, amikor kimentünk a közeli parkba a fa alá. Az a mi öreg fánk volt, ahova elmenekültünk a világ elől, tudod? – ajka széle megremegett, s hangja a mondat végén elcsuklott. – A szüleid viszont nem támogattak minket. Azt mondták, nem elég, hogy a tánc elvonja minden figyelmed a tanulásról, még egy ilyen ostoba ember is tönkre akar tenni. Azt mondták ez nem szerelem, te nem lehetsz szerelmes egy fiúba. – itt szünetet tartott, mintha csak felidézte volna a kegyetlen szavakat, melyeket saját szájával, épp az előbb ejtett ki. – És mennyire igazuk volt; tönkre tettelek. El akartunk szökni, Jongin. Oh, hogy milyen ostobák voltunk, és még mennyire fiatalok! Gyerekek voltunk… A szüleiddel épp a kocsiban ültetek, mikor kijelentették, hogy elköltöztök a városból, és egy csendesebb helyre mentek, ahol koncentrálhatsz majd a tanulmányaidra. Te ellenkeztél, hisz nem hagyhattál engem egyedül, hisz megígértük egymásnak, hogy örökké együtt leszünk. Ki akartál szállni a száguldó autóból, apukád pedig próbált megállítani… ekkor történt a baleset, amelyről valószínűleg már úgyis tudsz... És hogy honnan tudok erről? A nővéred is ott volt. Mikor meglátogattalak a kórházban elmesélt mindent, azt is, hogy nem emlékszel semmire. Nem mondta ki, de tudtam mire gondolt. Új életet kezdhetsz, ezúttal nélkülem. – mikor Kyungsoo befejezte, fojtogató néma csend telepedett rájuk, csak az utcán elrobogó autók halk zaja töltötte fel a kietlen helyet. Jongin zűrzavaros gondolatai élesen szelték át agyai szegleteit, azonban mindegyik semmivé foszlott, mintha soha nem is létezett volna. Csak nézte és nézte az előtte álló fiút, s próbálta felemészteni a hallottakat, melyek eszméletlen fájdalmakkal kínozták aprócska szívét. Mikor 15 évesen egy gyógyszerszagtól ázott, fehér falakkal körbezárt szobában emlékek nélkül ébredt fel, tudta, hogy élete értelmen, s ő örökké egy nyűg lesz a világ hátán. Abban a hitben élt 4 évig, hogy a balesetet egy szembejövő autó okozta, ami rossz sávban ment, s apja túl későn vette észre a szabálytalan járművet, így nem tudta kikerülni azt. Hazudtak neki. Mindenki hazudott neki. A levegő hirtelen ólomsúllyal nehezedett tüdejére, mellkasában pedig ismeretlen nyomás akart eltiporni minden szépet is jót, melyet valaha átélt, s csak éktelen kínnal, és gyötrelemmel töltötte fel a maga után hagyott űrt. Könnyek kezdték el csípni szemét, majd homályos látásával próbálta megkeresni Kyungsoo alakját, aki üres, s kiolvashatatlan íriszekkel meredt a távolba Jongin válla felett. Nem Kyungsoo volt a gyilkos… hanem ő. Ő maga gyilkolta meg szüleit, saját maga miatt vesztette el emlékeit, okozott fájdalmat a nővérének, és legfőbbképpen az előtte álló apró csodának. Ő volt az. Tönkretette nővére, Kyungsoo és saját életét is egyetlen meggondolatlan cselekedettel, makacssága miatt. Jongin még egy utolsó pillantást vetett az előtte álló, gyönyörű vonásokkal rendelkezett fiúra, majd egy szó nélkül sarkon fordult, s érzelmeibe fulladva elindult.

A kínokban ázott napok rengetege öreg vándorként vánszorogtak el Jongin mellett, kitaszítva őt eltorzult mivoltukból, majd egy egészen más, gyötrelmekkel teli dimenzióba száműzve. Fogalma sem volt, mi történt, azelőtt, mielőtt még éjszakánként lehunyta volna pilláit, s próbált volna az álmok enyhítő körülményeket biztosító birodalmába jutni, sem azt, mikor kinyitva püffedt szemeit nekikezdett egy újabb, értelmetlen napnak. Hazugság. Minden egyes napja, egy hazugság volt. Kialvatlanságtól ernyedt teste, önkéntelenül tette a mindennapos cselekedeteket, azonban elméje egészen más ösvényeken vándorolt, melyek pokol bugyraiba vezettek. Talán egy hetet is hiányzott az egyetemről, s életében először még a stúdióba sem ment el a Kyungsooval való beszélgetés utáni napon, azonban a benne felgyülemlett indulatok s, aláásott érzelmek végett végül mégis csak a táncteremben kötött ki. Azt hitte, ha addig táncol, míg izzadságban fürödve össze nem esik a padlón, elterelheti gondolatait, s talán megfékezheti majd a szívében örvénylő vihar rengetegét. De nem így lett. Minden egyes mozdulata arra emlékeztette, hogy megölte szüleit, s tönkre tette annak a fiúnak az életét, akit valószínűleg a világnál mindennél jobban szeretett egykor. S valójában szeret a jelen pillanatban is. Fogalma sem volt róla nővére miken mehetett keresztül, s hogyan volt benne annyi erő, hogy mellette legyen minden nap, a szemébe nézzen, majd mosolyogva közöljön vele minden olyan dolgot, melyek múltja részei voltak. Hogy a fenébe tudta könnyek nélkül mutogatni a családi fotókat, s megnyugtatni őt, hogy minden, ami történt csak egy baleset volt? Amikor pontosan tudta, hogy ez nem igaz. Hirtelen egyedül érezte magát, mintha a dermesztő hideggé vált világ minden egyes élőlénye tudta volna, mit követett el a múltban, s undorodva fordulna el tőle. A napok, s a hetek gyorsan teltek, s ő már nem is tudta felidézni, ki volt az, ki először elkapta fejét, mikor Kyungsooval összetalálkoztak a stúdió falai közt, majd elsétáltak egymás mellet, akárcsak az idegenek. Fájt, olyan elviselhetetlenül fájt, mintha minden egyes porcikáját vörös lángok nyaldosták volna, mintha szívébe egy kiélezett kést mártottak volna, majd forgatták meg újra és újra. Emellett a kínkeserves emóciók mellett azonban újfajta érzelmek kezdtek el burjánozni lelkében, melyek egészen más irányba kezdtek el ágazni. Meg akarta ismerni múltját. Nem azt, melyet nővére mesélt neki, mely valószínűleg egy hazugságban áztatott bársony volt, s nem azt, melyet Sehun festett szépre, hogy megvédje a fiú sértett szívét. Nem. Az igazat, a valódi Kim Jongint, aki visszafordíthatatlanul beleszeretett Do Kyungsooba, aki verseket olvasott, és a szülei elnyomása alatt a szökésen gondolkozott. Tudni akarta hogyan ismerte meg az ő aprócska csodáját, hogyan szerettek egymásba, ki csókolta meg először a másikat, s miket suttogtak egymás fülébe elalvás előtt. Látni akarta Kyungsoo mosolyát, melyet csak ő tudott az arcára varázsolni, hallani akarta a hangját, s hallani akarta a nevetését. Tudni akart mindent, egyszerűen tudnia kellett! Míg lábai automatikusan mozogtak volna, kétségbeesésben úszott lelke, mintha nem is abban a világban létezett volna, amíg meg nem pillantotta a stúdió oly ismert vonalait. Hajnali fél egy felé járhatott az idő, a hold halvány fényben áztatta az város utcáit, Jongin pedig előkapva kulcsát helyezte azt az ajtó zárába, ami egy kattanás után tehetetlenül adta meg magát. Szavakkal nem is tudta kifejezni mennyire hálás volt Yixingnek, amiért a pótkulcsokat minden gond nélkül rábízta. Ütemes mozdulatokkal tartott az énekesek számára kijelölt terem felé, majd megérkezve, s kinyitva az ajtót egy laza mozdulattal felkapcsolta a terem villanyát, ami komótosan pislákolva gyúlt életre. Lassan vezette végig tekintetét a helységen, s próbálta maga elé képzelni Kyungsoot, amint csodát teremt hangjaival. Ajkaira halvány mosoly kúszott, amint felidézte azokat a napokat, amelyeket együtt töltöttek ebben a teremben, ő pedig csak nézte az ő kis angyalát, s hagyta, hogy az teljesen elvarázsolja őt. Már majdnem elveszett emlékei végeláthatatlan tengerében, mikor halk nesz ütötte meg fülét, ő pedig ijedtében azonnal sarkon fordult. Bár egyáltalán nem lepődött meg az elé táruló gyönyörű látványon, azért párat pislogott, hogy látása teljesen kitisztuljon, s egyben megbizonyosodjon róla, hogy nem csak elborult elméje játszott vele őrült tréfát. Rajta kívül csak egy valaki volt olyan bolond, hogy ilyenkor az épületbe jöjjön. Kyungsoo teljes élő valójában előtte állt, hatalmas szemei leolvashatatlan érzelmektől csillogtak, miként egyenesen a magasabbik íriszeibe fúródtak. Jongin tetőtől talpig végig mérte a fiút, tekintete elidőzött arcának egy-egy finom részleten, majd végül megállapodva kérdően figyelték a másikat. Meg akart szólalni, azt akarta, hogy mindent, amit eddig magában tartott, s amely eddig könyörtelenül felemésztette megfáradt lényét, elmondhassa Kyungsoonak, majd karjai közé zárhassa őt, ezzel semmissé téve a múltat. De ez nem így működött.  A múlt létezett, s az tette a jelent kézzel foghatóvá, hiába nem tudta felidézni egyetlen egy pillanatát sem.  Bár már nem változtathat a dolgokon, még meg van az esélye rá, hogy a jövőt szebbé tegye, s hogy a múlt gyötrelmeit boldogsággá fakaszthassa. Igen, meg tudja csinálni!

- Továbbra is emlékezz, sőt gondolj a múltúnkra, hogy később még szebbé tehessem a jövőnket, rendben? Kezdjünk mindent az elejéről. A leges legelejétől.– suttogta reménytől túlcsordult hangján, s ügyetlenül megrezzent, mikor Kyungsoo egy szó nélkül feléje nyújtotta kezét. Ajkaira halvány mosoly kúszott, szemeiben pedig több millió érzelem nézett rá vissza.

- Do Kyungsoo. – mondta határozottan, Jongin pedig csak egy pillanatig habozott, mielőtt a fiú apró kezét tenyere finom fogságába nem rejtette.

- Kim Jongin.