Név: Encee0
Cím: A
halhatatlanság útja
Szereplők:
Főszereplő: Tao, mellékszereplők: összes Exo tag, néhány történelmi szereplő,
saját karakter (Wu Lien)
Szavak száma:
8 046
Műfaj:
Lélektani, misztikus, történelmi
Figyelmeztetés:
angst, vallási téma
Leírás: Egy
magányban, elszigetelten élő taoista mester mesélése révén felelevenednek
előttünk a közel kétezer éve történt esemény részletei. A mese - aminek talán
nem is kevés a valóságlapja - egy fiatal fiúról, Huang Zi Taóról szól, akinek
élete egyetlen éjszaka alatt gyökeresen megváltozik. Megfordul vele a világ, és
olyan dolgokat tapasztal, amelyeket azelőtt soha. Megismerkedik a taoval, azaz
a Sárkány útjával.
Megjegyzések:
Megpróbáltam történelmi és földrajzi hűségre törekedni, de sajnos tökéletesen
nem ismerem Kína történelmét, így az esetleges pontatlanságokért elnézést
kérek. A történet írása közben Kris (Wu Yi Fan) - Time boils the rain című
számát hallgattam, és az olvasáshoz is ezt javasolnám. :)
A versben szereplő szó: IDŐ
Vers:
Lu Jün - Völgyi lak
Fordította: Kosztolányi Dezső
Magányban élek, távol a Világtól,
nem bánt öröm és nem bánt félelem,
beljebb húzom ajtóm záró-zsinegét,
szobám gyökérrel, gallyal bélelem.
Ha künn tavasz van, lelkemben tavasz
van,
év hajlatán szívembe száll az ősz.
Itt benn utánzom az Idők futását
s tanyámon a nagy Mindenség időz.
A halhatatlanság útja
Eljött az idő. A Lishan hegy tetején megcsillanó hó jellegzetes, tavaszi
ragyogása egy újabb év elteltét jelezte. Most is, mint minden évben ilyenkor,
kinyílt a remetelak ajtaja, amin egy kámzsát viselő férfialak lépett ki. Fekete
csuklyája alól csak kerek álla látszott ki, ahogy fejét lehajtva lépkedett a
hegyi ösvényen. A metsző téli szél belekapott ruhájába, amit szorosabban vont össze
magán, zajtalan lépteit a sziklákon pergő kavicsok hangos táncához igazítva. A
mindezidáig komor arcon az érzelem apró jele suhant át, egy halvány mosoly.
- Úgy látszik, megint játékos kedvedben vagy, Se Hun - próbálgatta
hangját, ami a hosszú csend után idegenként hatott még saját maga számára is.
Megköszörülte torkát, majd újra szóba elegyedett magánya egyetlen társával, a
széllel. - Légy egy kissé kíméletesebb! Tudod, hogy időben le kell érnem Xi'anba.
- A szél - mintha csak kérésre válaszolna - varázsütésre megállt, hogy aztán
engesztelő simogatásával ölelje körbe a nyúlánk alakot.
Annyiszor tette már meg ezt az utat, hogy most szinte oda sem kellett
figyelnie, a lábai maguktól vitték a célja felé. Elszokott már a
tömegközlekedéstől, így kissé feszengve szállt fel egy zsúfolt buszra, ahol a
jármű legvégében foglalt helyet. Ahogy a Xi’an szó elhangzott és a jármú
kigördült a megállóból, minden figyelmét az ablakon át nyíló kilátásnak
szentelte.
Beérve a városközpontba, újból erőt vett rajta az érzés, a múlandóság
fájdalmas valója. Az idő megállni látszik, ha egymagad, a világtól elzártan
élsz a hegyekben. Viszont ezt a folyton nyüzsgő várost látva, rá kellett
döbbennie, hogy az évek kíméletlenül peregtek.
Ahogy az autóbusz ráhajtott a Bahe folyó fölött elterülő hídra, a felkelő
nap aranyló sugarai körbevonták az ősi várost, újból a régmúlt korok dicső
fényében fürdetve a hajdan pompás építmények romjait. A jármű lassan robogott a
Xingqinggong Park felé.
A parkhoz közel szállt le, innen már csak rövid sétára volt a pagoda,
ahol minden évben eltöltötte ezt a napot. A nyüzsgő város betonépületei után
nyugtatólag hatott rá az élénkzöld színben pompázó táj. Tekintetét a park
belsejében elterülő hatalmas tó víztükrére irányította; a megcsillanó szikrák
gyémántokként sziporkáztak a kora reggeli napfényben.
- Mester! - csapta meg fülét a kiáltás. Megfordulva, egy jól ismert arc
üdvözölte. - Már nagyon vártunk - hajolt meg mélyen az idős férfi, majd
elmosolyodott. - Mindent előkészítettünk. Kérlek, kövess! - Fekete csuklyája
alól jól látszott mosolyra húzódó szája; könnyed, ruganyos léptekkel követte a
másik férfit.
A templom belsejében kellemesen hűvös levegő és átható füstölő illat
fogadta.Mindenfelé mécsesek és gyertyák égtek. Csend volt, csak néhány csuhát
viselő szerzetes végezte reggeli imáját a helyiség egyik szegletében.
- Mester, felkísérlek az emeleti terembe. - Az idős férfi barátságos
hangja egyszerre csengett ismerősen és mégis idegenként.Ugyanazt a termet
használta már évek óta, az erkélyről gyönyörű kilátás nyílt az egész
Xingqinggong Parkra.
- Mikor érkeznek? - Ez volt az első alkalom, hogy megszólalt.
- Nemsokára - válaszolta a másik, majd néhány másodpercnyi szünet után
folytatta. - Jó hallani a hangodat. Régen volt - mosolyodott el halványan,
ahogy a fekete kámzsás hátat figyelte. Oly régóta ismerte már ezt a rejtélyes
férfit, mégsem tudott róla sokat. - Ma az öcsém fia is eljön. Elsőéves a
Jiaotong egyetemen, mérnöknek tanul. - A hangjából büszkeség csengett.
- Alig várom, hogy megismerjem - fordult meg a másik. - Most viszont
szeretnék felkészülni.
- Hogyne. Akkor én most magadra hagylak. - Gyorsan kisietett a szobából,
de mielőtt behúzta volna a tolóajtót, még visszafordult. - Majd szólok, ha
megérkeztek. Addig senki nem fog zavarni, nyugodtan készülődhetsz.
Amint újra egyedül volt, azonnal nekiállt felkészülni az előtte álló napra.
Lepakolta a magával hozott tekercseket, majd egy egyszerű mozdulattal
megszabadult az egész testét fedő kámzsától. Meztelen léptekkel a bekészített
vödörhöz sétált. A szivacsot a jéghideg vízbe mártotta; teste azonnal reagált,
a hideg végigfutott a gerincén, a bőre libabőrös lett. Először a vállaihoz
érintette a szivacsot, néhány apró mozdulattal megdörzsölve bőrét. A víz
gyorsan folyó cseppekben gördült le feszes hátán, hogy túlcsordulva derekán, a
földre helyezett törülközőn gyűljön össze. Gyorsan mozgó kezei ütemére táncoltak
az izmok a hátán. Egy másik, laposabb tálban lótuszvirágszirmok úszkáltak a
friss, tiszta vízben. Két tenyerébe merve az illatos folyadékból, megmosta
arcát és haját is.
Néhány perc alatt végzett a tisztálkodással, a közeli kisasztalra
kikészített törülközővel felszárította bőréről a nedvességet. Lehajtott fejjel,
reszkető térdekkel lépett a falon lévő tükörhöz. Mélyen beszívta a levegőt,
majd remegősen kifújva, lassan felemelte a fejét, rég nem látott tükörképét
üdvözölve.
Utoljára egy éve látta a saját arcát, ugyanitt, ebben a tükörben. Különösebb
érzelem nélkül konstatálta, hogy azóta mit sem változott. Hófehér haja nedvesen
tapadt homlokába, a kósza tincsek kissé belelógtak a szemébe. Kiseperte arcából
haját, és mélyen a saját szemeibe nézett. Nem tudott belőlük olvasni.
Végignézett az arcvonásain, a hatalmas, sötét karikás szempáron, a markáns
orron, a nem túl vastag, formás szájon, a kerek állon.
Egy ismeretlen arca. Valahogy olyan idegennek tűnt számára az előtte álló
férfi. A hófehér haj és a mélybarna szempár mélyén csillogó bölcsesség egy
sokat látott férfit sugallt, fiatalos arcvonásai mégis másról árulkodtak.
Halványan elmosolyodott, és egyszeriben egy fiú nézett vissza rá. Hangosan
felsóhajtott, és elszakítva tekintetét a tükörképéről, lassan megindult a fal
mellett lévő ülőalkalmatosság felé.
A hófehér, díszes köpenyt elsőre nagyon idegennek érezte; hozzá volt már
szokva a saját, durva szövésű fekete ruhájához. Nem szerette a felesleges
cicomát, odafent a hegyekben nem is volt rá szüksége. Csak Fang Shen
ragaszkodott hozzá, hogy a templomban ezt hordja. Új, tiszta viseletében az
erkélyre lépett, az előtte elterülő park mérhetetlen békességet árasztott.
Az elkövetkező perceket meditálással töltötte, hogy a teste megtisztítása
után lelkét is felkészítse a rá váró napra. Behunyt pillái mögül hallotta a
madarak csicsergését, egy közeli kolostor imagongjának kongását, a távoli utcai
forgalom hangját. Majd egyszeriben már semmit sem hallott. Elméje kiürült,
teste egy pillanatra megfeszült, majd hirtelen elernyedt, lelke utazásra indult.
De nem tett meg nagy távot, a várost körülvevő várfalakon belül maradt. Most
nem volt idő az utazásra, bármelyik pillanatban visszahívhatták.
- Mester! - Épp ahogy várta, egy távoli hang szólította, és a lelke
lassan visszatért a pillanatba. - Zi Mester, megérkeztek. - A férfi mögötte
állt, a keze a vállán nyugodott. Szüksége volt pár másodpercre, hogy
összeszedje magát, majd lassan felemelkedett a lótuszülésből.
- Engedd be őket, Fang Shen! - Az idős férfi bólintott, majd kiszólt az
ajtón. Pár perc alatt körülbelül harminc fiatal, kíváncsi arc fürkészte a
rejtélyes mester alakját, aki addigra már megfordult és ismét csuklyát viselt. Fang
Shen néhány fiatal körében a Mester elé lépett, majd maga mellé húzta az egyik
fiút, aki kíváncsi tekintettel bámult a díszes öltözetű magas férfira.
- Ő itt az unokaöcsém, Xiumin. Nagyon szeretett volna megismerni. - Az
említett fiú mélyen meghajolt, majd felegyenesedve, újból a csuklya rejtette
arcot bámulta merőn. Zavarban volt, mert a férfi arcán - már amennyi látszott
belőle - semmi érzelmet nem látott.
- Örülök, hogy végre megismerhetem, Mester - köszönt illedelmesen, valamiféle
reakcióra várva. Hirtelen megtört a jég, és a férfi aprót bólintott.
- Én szintúgy. Örömmel tölt el, hogy te is köztünk vagy ma. A nagybátyád
sok jót mesélt rólad. - A fiú zavartan hajtotta le a fejét.
- A barátaim is elkísértek, Byun Baekhyun és Kim Jongdae, koreai
cserediákok - mutatott a mögötte álló két fiúra. A Mester egy bólintással köszöntötte
őket. - Valamint - kezdte újból a fiú, a hangja kissé megremegett, ahogy a
nevet ejtette. - Lien, Wu Lien - mutatott a két barátja között álló, apró kínai
lányra.
A díszes köpeny egy kissé megremegett, a csuklya alatt egy pillanatra
megvillant a sötét szempár, az ajkak sarkában megremegett egy gondolat. Alig
feltűnően a lányra emelte tekintetét, akinek arca láttán egy újabb különös
borzongás futott végig a testén. Wu Lien illendően meghajolt, majd a férfi
arcára nézett. A Mester megfordult, majd az erkélyre sétálva mélyeket szívott a
friss tavaszi levegőből, miközben igyekezett lenyugtatni idegenül, mégis furcsán
ismerősen dübörgő szívét. Régen volt már, hogy ilyesmit érzett. Nagyon régen.
Egy olyan életben, amikor minden más volt. Legfőképp ő.
Egy hirtelen mozdulattal visszafordult, és az előtte álló fiatalokra
emelte tekintetét. Arcát még így is homály fedte, ahogy a szavak elhagyták
ajkait.
- Foglaljatok helyet, kérlek - intett oda nekik kezével, majd ő maga
leült lótuszülésbe az erkélyen. A sugárzó napsütés beragyogta egész lényét,
szinte szikrázott a hófehér, aranyberakásos köpenye. A többiek követték példáját
és helyet foglaltak a padlón. Néma csend borult a teremre, senki sem mert
megszólalni. Várták, hogy a Mester mit fog mondani nekik.
- Miért vagytok itt? - törte meg végül a csendet Zi Mester, miközben
kezébe vette a magával hozott tekercseit. A fiatalok meglepetten néztek
egymásra, nem értették pontosan a kérdést. Mivel a Mester választ várt, Xiumin
szólásra nyitotta ajkait.
- Azért, hogy taníts minket, Mester. - A többiek helyeslően bólogattak.
- Mi az, amit még nem tudtok, és én megtaníthatnék nektek? - Újabb
zavarbaejtő kérdés, újabb értetlen pillantások. - Úgy tudom, mindannyian
egyetemisták vagytok. Minden bizonnyal sokkal okosabbak vagytok nálam. Miért
hiszitek, hogy tudok tanítani nektek valamit? - A légkör kezdett igazán különössé
válni. A diákok egymásra pillantgattak, senki sem tudta, mit is feleljen.
- Mesélj nekünk az útról, Mester! A tao örökérvényű jelentőségéről. - A
Mester tekintetét a lányra emelte, akinek arcán a határozottság tüze lobogott.
- Nincs olyan, hogy helyes vagy helytelen út - kezdte a férfi. - A
valóság állandó mozgásban van és folytonosan változik, ez a tao. Ahhoz, hogy
megtaláljátok az utat, fontos, hogy elsajátítsátok a vu-vej szemléletet.
- Akkor mégis mit tehetünk? - bátorkodott ismét megszólalni a lány.
Valódi érdeklődés csillogott a szemében, és a Mesternek nyelnie kellett, ahogy
egy furcsa, szürreális érzés kerítette hatalmába.
- Fel kell ismernetek az életet átszövő tao erejét, hogy mindennek megvan
a rendelt ideje. Ennek az időszerűségnek kell alászentelnetek életeteket, és
átengedni önmagatokat neki, így elfogadva és felismerve a minden történés
mögött rejlő értelmet. Minden, ami történik körülöttünk, az úgy és akkor jó,
még ha nem is látszik annak. Ezen felismerés hozza létra a nemcselekvés
cselekvésének állapotát. - Mielőtt folytatta volna, ivott a kikészített
csészéből egy kortyot, közben végigpillantott a teremben ülőkön. Az arcokon
érdeklődés és feszült várakozás tükröződött. - Egy nagy Mester mondta valaha:
„A bölcs felismeri a tao által nyújtott mintázatokat, és cselekvését azokhoz
igazítja. Ekképpen a taóval egyesül, a természettel harmóniában él, és
szándékai valóra válnak. A tao útján követve az ég és föld természetes
folyamatait, ura lesz a világ dolgainak.”[1]
Ahogy ezen szavak elhangzottak, a fiatalok zavartan pillantottak körbe. A
férfi hangosan felsóhajtott, majd letette kezeiből a tekercseket.
- Legyen hát! - fonta össze ujjait ölében. - Ismeritek a város
történelmét? - tette fel a kérdést. Egy fiú a hátsó sorból megszólalt.
- Xi’an - vagy ahogy akkoriban hívták, Chang'an - volt a hatalmas és
fényes Han birodalom központja, csodálatos épületeivel az egyik legpompásabb
ősi kínai város. - A Mester bólintással jelezte, hogy jó a válasz.
- És tudtok valamit ennek a hatalmas birodalomnak a bukásáról?
- Miután Han Vu-ti császár a konfucianizmust az ország államideológiájává
tette, Kína csodásan virágzó országgá vált. A későbbiek során azonban a
folyamatos lázadások meggyengítették a Han birodalom hatalmát, ami ugyan sokáig
fennmaradt, viszont egyre jobban veszített erejéből, tehetetlen bábcsászárok
uralkodtak. Végül egy vallásos taoista szekta, a sárgaturbánosok felkelése
gyengítette meg véglegesen a birodalmat, annak ellenére, hogy maga a lázadás
elbukott. Innentől kezdve a helyi parancsnokok uralkodtak a tartományok felett,
és ezzel végérvényesen véget vetve a Han-dinasztia uralmának - darálta a
szavakat a Jongdae nevű koreai cserediák. A Mester elmosolyodott.
- Látom, nagyon jól ismered a kínai nép történetét - dicsérte meg a fiút,
aki kissé elpirult a Mester szavai hallatán. - Azonban nem elég tudni, meg is
kell érteni. Az idő távlatából szemlélve a múlt történéseit, nem láthatjátok a
valódi jelentőségét az eseményeknek. Nem elég az egészet szemlélni, az apró
részletekben rejlik a lényeg. És néha egy apró mozzanat, egy egyszerű történés
megváltoztatja a gondolkodásotokat. Hadd meséljek el nektek egy történetet, ami
ezen város falai között esett meg valamikor nagyon régen! Maga az esemény
fontos jelentőséggel bírt a város és az egész birodalom további sorsával
kapcsolatban; én most mégis inkább egy fiatal fiúról mesélnék nektek, akinek az
élete merőben megváltozott egyetlen éjszaka alatt - azzal nekilátott egy hosszú
mesének, amit a fiatalok érdeklődve hallgattak.
Egy sötét árnyalak léptei
visszhangoztak Chang’an szűk utcáinak macskakövén. A koromfekete haj beleolvadt
az éjszaka sötétjébe, egyedül a sötét szempár fehérje világított a sikátorok
mélyén. A fekete, ezüstberakással díszített hanfun megcsillant a hold fénye.
Bár minden éjszaka kiszökött, mégis
minden alkalommal vadul dörömbölt a szíve, ahogy a város utcáit járta. Ling-ti
császár udvarában a szülei magas rangnak örvendtek, ami rengetek kötelezettséggel
és hatalmas felelősséggel járt. Egy fiatal, lázadó fiú számára maga a pokol.
Éppen ezért minden alkalommal, amikor csak tehette, kiszökött az udvart
körülvevő hatalmas várfalakon kívülre. Ilyenkor érezte igazán, hogy a maga ura.
Ilyenkor senki nem parancsolt neki. Gyakorta keveredett kisebb balhékba is,
amiket a harcművészetekben való jártasságának köszönhetően mindig ép bőrrel
megúszott.
Ma éjjel azonban nem bizonyult ilyen
szerencsésnek. Ahogy távolodott a városközpontot körülvevő hatalmas
védőfalaktól, úgy kerítette egyre inkább hatalmába egy különös érzés, mintha
követnék. Nemsokára már az árnyékukat is meglátta, ahogy a falakon megnyúlva
rémképek gyanánt játszottak az éjféli homályban.
A fiú megszaporázta lépteit, közben készítve
fel magát a rá váró küzdelemre. Nem ígérkezett könnyű menetnek, három alakot
számolt össze, és még többen is lehettek a közelben. Legalább ez az éjjel sem
lesz unalmas.
A következő sarkon befordulva
felkapott egy hosszú botot, majd erősen markolva a fa tárgyat, egy újabb kanyar
bevételére készült, amikor észrevette, hogy az árnyak már nem követik őt.
Féloldalasan elmosolyodva nyugtázta, hogy sikeresen lerázta üldözőit - magában
azért kissé csalódottan véve tudomásul, hogy a ma esti bunyó elmarad -, amikor
a következő sarok után a semmiből három alak jelent meg előtte.
A fiú hirtelen megtorpanva, merőn
bámult a három alakra, akik támadó pozíciót vettek fel. Tudta, hogy most
kérdésnek helye nincs, így lendületet gyűjtve, egy jól irányzott rúgással a
földre terítette a bal szélső alakot. A másik kettő szinte azonnal reagált, így
a fiúnak rendkívül kellett összpontosítania, hogy sikeresen helyt tudjon állni
az erőfölényben lévő ellenfeleivel szemben. A két feketébe öltözött álarcos alak
egyszerre lépett felé, így a fiúnak hirtelen kellett döntenie. Meglendítve a
botot, a bal oldali, könnyebb prédának tűnő felé suhintott, aki ugyan kikerülte
az ütést, de egyúttal távolabb is került a másik kettőtől. A fiúnak így maradt
ideje gyors és végzetes csapást mérni a közelében lévőre, aki a legelső sorsára
jutott és ernyedten rogyott a földre.
Most már csak ketten álltak szemtől szemben
egymással. A fiú most sem számított hosszabb küzdelemre, de önelégült mosolya
hamar lelohadt arcáról, amikor a másik alak, vele szinkronban mozogva
folyamatosan kivédte támadásait. Ez a harmadik személy más volt. Ránézésre őt
mondta volna a legkönnyebb prédának apró termete miatt, viszont meglehetősen
fürgének bizonyult. Akármivel próbálkozott, akárhogy mozdult, a másik mintha
előre tudta volna lépéseit, minden alkalommal tökéletesen hárította a
próbálkozásait. Így ment mindaddig, míg a fiú fáradni nem kezdett, aminek
köszönhetően képtelen volt ugyanolyan intenzitással koncentrálni, és egy
óvatlan pillanatában ellenfele felrúgta kezéből a botot, majd elkapta a
levegőben, és azzal a lendülettel gyomorszájon vágta vele.
A fiú megtántorodott az őt ért
ütéstől, majd amikor egy újabbat kapott - ezúttal a térdhajlatába -, a földre rogyott.
Az előbb kiütött támadói már ismét talpon voltak, és a fiú fölött álló alakhoz
léptek, aki a botot a fiúnak szegezve akadályozta meg, hogy az felkeljen a
földről.
- Jól vagytok? - kérdezte két
társától, akik gyorsan bólintottak, majd letérdeltek a földre és közrefogták a sebesültet.
- Helyes! Nézzük meg közelebbről, kit is fogtunk! - azzal előrehajolt, hogy
jobban szemügyre vehesse a földön ülőt. - Mi a neved? - kérdezte, de a másiknak
esze ágában sem volt válaszolni, csak merőn bámulta legyőzőjét. - Még egyszer
kérdezem, hogy hívnak? Ne akard, hogy én szedjem ki belőled! - fenyegetőzött.
- Mégis, miért árulnám el neked? -
kérdezte a megvetés és gyűlölet szavaival.
- Mert nincs más választásod.
Mostantól a foglyunk vagy, jobb, ha hozzászoksz - válaszolta gúnyosan. - Nos? -
A földön ülő fiú kissé elgondolkozott, majd szólásra nyitotta száját.
- Előbb áruld el te a neved!
- Itt én vagyok az, aki parancsokat
osztogat - azzal újabb ütést mért a fiú gyomrára, aki hangosat nyögve dőlt
oldalra. - Ha nem akarod, hogy újból megüsselek, akkor legközelebb válaszolj a
kérdéseimre. Szóval, mi a neved?
- Huang Zi Tao - Remegve ejtette a
szavakat. - Halljátok ezt, fiúk? Főnyereményt fogtunk. Egy Huang. - A hangján
hallatszott, hogy mosolyog. - Most pedig hadd áruljam el neked én is az enyémet.
Wu Lien. Egy egyszerű, szabad ember. - Tao hatalmas szemekkel, meglepetten
bámult a fölötte álló alakra. Ez nem lehetséges! Lien? De hát akkor ez azt
jelenti, hogy… hogy ő egy…
Eldobva kezéből a botot, egy hirtelen
mozdulattal eltávolította az arcát fedő maszkot. Ahogy a fekete anyag eltűnt a
fejéről, úgy bomlott le a feltekert hajfonat a vállára. Tao szájtátva bámult a
hatalmas, ívelt szempár tulajdonosára.
- Úgy van,
jól látod, lány vagyok. És ami még fontosabb, az a lány, aki legyőzött téged. -
Gúnyos vigyora most már jól látható volt, ahogy fölényesen nézett le az alatta
ülő fiúra. - Most pedig velünk jössz. Yi Fan, Kyung Soo, hozzátok! - A két fiú
azonnal engedelmeskedett és a még mindig döbbent fiút a hóna alatt fogva
felemelték a földről.
- Tudok én magamtól is járni - rázta
le magáról dühösen a másik kettőt, akik azon pillanatban ismét a karjai után
kaptak, hogy újból közre fogják. Tao makacsul próbált szabadulni, de a kezek
túl szorosan kulcsolódtak a karjára. - Eresszetek el! - üvöltött fel, de Wu
Lien botja harmadszorra is eltalálta, amitől Tao háta meggörnyedt, és ha nem
fogták volna, valószínűleg a földre is rogyott volna.
- Megmondtam, hogy ne ellenkezz. Még
egy ilyen, és legközelebb már nem leszek kíméletes. - A szemei fenyegetően
villantak meg, és Tao gyűlölte beismerni, de ezúttal valóban megijedt. Ez a
lány sokkal komolyabb ellenfél volt, mintsem kinézte volna belőle;
könnyűszerrel legyőzhetné, főleg most, hogy a fájdalomtól alig bírt járni.
Arról nem is beszélve, hogy a közeli sikátorok mélyén újabb feketeruhás alakok
jelentek meg, hogy távolról biztosítsák a másik hármat. A szemei szikrákat
szórtak, ahogy a kecses alak felé pillantott, aki rugalmas léptekkel indult meg
az úton.
Wu Lien, ezért még kegyetlenül
megfizetsz - gondolta dühtől elborult aggyal. Képtelenség, hogy őt, Huang Zi Taót
legyőzze valaki. Nem viselhet el ekkora szégyent egy lánytól. Főként nem egy
apró, vékony és ilyen… gyönyörű lánytól.
Fogalma sem volt, merre tartanak,
mert a sötétben nehéz bolt tájékozódnia, viszont azonnal megvilágosodott,
amikor egy keskeny folyó fölött vitt át az útjuk. A Chanhe vízén a magasan ülő
hold játszott sejtelmes játékot. A folyó a sokkal nagyobb és szélesebb Bahe
folyó mellékága volt, amelyen szintén keresztülmentek. Ekkor már bizonyos volt,
hogy a város külterülete felé haladnak.
Wu Lien - aki elől haladt - hirtelen
megállt a híd közepén, majd lassan megfordulva Tao felé bökött a bottal. -
Kössétek be a szemét! - A fiú azonnal ellenkezni akart, de a bot veszélyesen
közel állapodott meg a gyomrától, így hagyta, hogy Yi Fan és Kyung Soo egy
fekete rongydarabot kössön az arcára. Az út további részében csak a többi
érzékszervére hagyatkozhatott, valamint a tanulmányai során elsajátított
ismeretekre.
Ling-ti császár udvartartásában az
arisztokrata családok nagy hangsúlyt fektettek a gyermekeik taníttatására.
Ennek eredményeként Tao már egészen kisgyermek korától kapott nemeseknek járó
nevelést. Mivel szülei politikusnak szánták, a legkiválóbb tanárok tanították
az írás művészetére; behatóan tanulmányozhatta a régi nagy mesterek műveit, és a
birodalom gazdasági és politikai ügyeibe is betekintést nyerhetett.
Igaz, néha szívből utálta ezeket a
kötelező órákat - amin csak az enyhített valamelyest, hogy harcművészeti
oktatásban is részt vehetett -, mégis ezeknek köszönhetően fiatal kora ellenére
is széleskörű ismeretekekkel rendelkezett a birodalmat érintő dolgokról.
Az éjszakai kalandjaitól eltekintve -
amelyek többnyire a Chang’an központját körülvevő városfalon kívüli területekre
koncentrálódott - nem gyakran járt a külső perem kerületekben, mégis mintha
csak egy térképet nézne, úgy látta maga előtt a város minden apró szegletét.
Nem hiába volt az egyik legjobb tanuló térképészet órán.
Tao egész úton egy szót sem szólt,
némán követte elrablóit - mert mostanra már biztos volt benne, hogy
emberrablásról van szó -, miközben megpróbálta minél jobban az emlékezetébe
vésni az idáig megtett utat. Mikor a lány lassított léptein és a mellette lévő
két férfi is lassabb tempót kezdett el diktálni, Tao tudta, hogy megérkeztek.
- Most már levehetitek róla a kötést
- szólt oda Lien a társainak, akik azonnal cselekedtek, így pár másodperc múlva
Tao meggyőződhetett róla, hogy valóban oda érkeztek meg, ahová a számításai
alapján gondolta.
A hegy lábánál egy kisebb templom
árválkodott, mellette mindössze a szerzetes házául szolgáló apró lak. A hegyre
egy nem túl széles ösvény vezetett fel a néhány itt élő paraszt házához, akik a
völgyben elterülő földeken dolgoztak. Taónak szent meggyőződéses volt, hogy
valamelyik házba fogják bevinni, így amikor egyenesen a templomhoz mentek,
gyanúsan nézett körbe. A lány magabiztosan nyitott be az épületbe, ahol
sötétség fogadta őket, amit csak helyenként tört meg a földre helyezett vaskos
gyertyák fénye. Mindössze egyetlen alakot láttak a helyiség végében, egyenesen hozzá
igyekeztek.
- Yi Xing! - szólt oda a lány, mire
az alak feléjük fordult.
- Már vissza is értetek? - A szemei
mosolyogtak, ahogy a most érkezetteket figyelte.
- Igen, és hoztunk magunkkal valakit
- bólintott Lien, ellépve az eddig takarásban lévő Tao elől.
- Gondolom, valami neves család tagja
lehet.
- Egy Huang - mosolyodott el Lien is,
ahogy Yi Xing arca felragyogott a név hallatán. Tao szemöldök ráncolva figyelte
a jelenetet.
Miután váltottak még néhány szót,
majd széthúzták a függönyt, ami mögött egy apró fülke volt. Tao kíváncsian
várta, hogy mit akarnak egy ekkora helyiségben, majd a meglepettségtől elakadt
a lélegzete, amikor az egyik alak - ha jól emlékezett, Yi Fan - felemelte a padlón
lévő szőnyeget, felfedve ezzel az alatta lévő csapóajtót.
Egymás után sorra ereszkedtek le a
számára ismeretlen sötétségbe, elsőként Lien, legvégül pedig Yi Xing. Ahogy
haladtak előre a sötét alagútban - amit a falakra erősített fáklyák világítottak
meg -, Tao számára világossá vált, hogy hová is tartanak.
- Ha jól sejtem, most a Lishan hegy
alatt vagyunk - mondta mintegy megállapításként saját magának, mintsem
valamiféle választ várva. Lien féloldalas mosollyal nézett a fogolyra.
- Ha jól sejtem, feleslegesen
kötöttük be a szemed. - Odaintett a két társának, hogy most már elengedhetik a
fiút. - Valóban, épp a hegy alatti rejtekhelyünkre viszünk - folytatta, ahogy a
fiú mellé lépett, közben jelezte Kyung Soo-nak és Yi Fannak, hogy kissé maradjanak
le.
- „Rejtekhelyünk”? Mégis kik vagytok
Ti? - A lányra pillantott, aki először nem válaszolt, mintha meg sem hallotta
volna a kérdést - legalább is Tao már kezdte ezt hinni -, majd egy halvány,
kissé fölényes mosoly suhant át az arcán.
- Erről egyelőre nem kell tudnod. Ha
jól viselkedsz, talán később elárulom. Most a legfontosabb, hogy te a foglyunk
vagy.
- Mégis miért hoztatok ide? Mit
akartok tőlem?
- Túl sokat kérdezel, később ezt is…
- kezdte a lány, majd egy hangos kiáltás megállította a további beszédben.
- Lien! - üvöltötte egy fiú, és Tao
csak ekkor vette észre, hogy az alagút kiszélesedett egy nagyobbacska teremmé,
ahonnan még néhány járat indult különböző irányokba. Szembetűnő volt a nagyon
erős huzat, és ahogy feltekintett a mennyezetre, néhány természetes kürtőt
fedezett fel.
- Tehát egy barlangban vagyunk -
állapította meg félhangosan. Lienhez épp akkor ért oda a fiú, aki tízes éveinek
elején járhatott. Megállt a lány előtt, majd keresztbe tette karjait, és
tettetett dühvel nézett a vele körülbelül azonos magasságú lányra.
- Már megint átvertél - fújtatott -,
pedig azt ígérted, hogy legközelebb veletek mehetek. De mire felébredtem, nem
voltál sehol.
- Lu Han, kérlek, ne kezdjük ezt
újból. Fáradt vagyok. - Lassan és halkan beszélt.
- De megígérted! - erősködött tovább
a fiú.
- Majd velünk jössz, ha elég idős
leszel hozzá - próbált kitérni, de Lu Han oldalra lépett és ismét előtte
termett.
- Tizenkét éves vagyok - érvelt, de
Lien csak elmosolyodott.
- Valóban, egy felnőtt férfi -
borzolta össze a fiú haját. - Később még visszatérünk erre, most hagyj pihenni!
- azzal ellépett a fiú mellől és a helyiség egyik széléhez sétált. Taót ismét
közre fogta Yi Fan és Kyung Soo, így a fiú csak messziről figyelhette, ahogy a
lány néhány szót vált egy idősebb férfival; rajtuk kívül csak néhány alak volt
még a teremben. Az egyik sarokból hangos ugatás hallatszott, és egy vidáman
csaholó kutya szaladt feléjük. Tao még időben oldalra lépett, és az állat
örömmel bújt gazdájához, aki addigra már guggolva várta kedvencét.
- Ennyire hiányoztam, Kai? - kacagott
Kyung Soo, miközben a csau csau hatalmas bundáját vakargatta, időnként egy-egy
puszit nyomva az állat képére.
- Te ki vagy? - kérdezte egy
gyerekhang, és Tao elfordította tekintetét a boldogan ölelkező párosról, és a
mellette álló Lu Hanra nézett.
- Huang Zi Tao vagyok - válaszolta
egyszerűen.
- Azta, de hosszú neved van! Akkor
biztosan nemesi családból származol - ámuldozott a fiú. - A ruhád is nagyon puccos. - Tao meglepetten
nézett végig magán. Semmi extra nem volt az öltözékében, tulajdonképpen a
leghétköznapibb ruháját vette fel ma este, pont azért, hogy ne tűnjön ki az
éjszakai életet élő köznép közül. De most, hogy jobban megfigyelte, mit is
viselnek a körülötte lévők, be kellett látnia, hogy hozzájuk képest az övé
császári öltözéknek látszott.
- Miért hozott magával a nővérem? -
tett fel egy újabb kérdést Lu Han.
- A nővéred? Szóval te Lien öccse
vagy - állapította meg Tao, mire a fiú halvány mosollyal az ajkain bólintott. -
Hát Lu Han, ezt én is szeretném tudni. - Tekintete ismét a lányra siklott, aki
még mindig ugyanazzal a férfival beszélgetett, de most már két másik alak is
csatlakozott a társalgáshoz.
Miután Lien és a másik három
befejezte a megbeszélést, átkísérték Taót egy kisebb helyiségbe, ahol a többiek
aludtak. Különösebb fizikai megnyilvánulásai nem voltak fogoly voltának,
mindössze a többiektől távolabb alakítottak ki neki fekvőhelyet. Nem volt
szükséges kikötözni sem, mivel óvintézkedés gyanánt néhány férfi őrt állt, míg
ők aludtak. Nem mintha Tao annyira szökni akart volna. Nem, előbb mindenképp ki
akarta deríteni, hogy kik és miért rabolták el. Zavaros kérdésekkel a fejében
merült álomba a fáradtságtól különös mód nagyon kényelmesnek tűnő pokrócon.
Egy kéz rázta meg a vállát, majd egy
női hang szólította nevén. Felmordult, majd a másik oldalára fordulva aludt
tovább. Azonban a rázás továbbra sem hagyott alább, így egy újabb morgás hagyta
el a torkát.
- Anya, hagyj aludni, fáradt vagyok!
- Egy kuncogást hallott maga mellől, és egyszeriben kipattantak a szemei.
Határozottan nem az édesanyja guggolt mellette. Mint akit villámütés ért, úgy
ült fel.
- Gyere velem! - utasította Lien,
mire a fiú megadóan állt fel, hogy kövesse a lányt.
- Mi ez a hely? - kérdezte, miközben
tekintetét körbejáratta a helyiség minden szegletén.
- Ez a mi búvóhelyünk - válaszolta
egyszerűen a lány.
- Már megint „mi” - motyogta Tao, majd
gyorsan elhallgatott, amint a minden bizonnyal központi helyiségként
funkcionáló terembe érkeztek. Az előző éjjelhez képest most sokkal nagyobb volt
a nyüzsgés, újabb ismeretlen arcokat látott, de a tegnap megismert Yi Fan és
Kyung Soo is közöttük volt, utóbbi lábánál most is ott csóválta farkát Kai.
- Jó reggelt, Tao! - bukkant elő a
semmiből Lu Han, és vidáman mosolyogva lépett oda nővére és a meglepetten
pislogó fiú elé. - Lien, körbevezethetem Taót?
- Majd később, bőven lesz még rá
alkalom. De most el kell vinnem Su Ho-hoz - azzal megragadta a fiú karját és
megindult vele a helyiségből nyíló egyik folyosó irányába. Ahhoz az alagúthoz
képes, amelyiken tegnap éjjel bejöttek, ez a mostani szélesebb volt. Lien
meghallotta a fiú ki nem mondott kérdéseit.
- Ezt a barlangot néhány éve találtuk -
kezdte, és Tao érdeklődve fordult a hang irányába. - Szerencsére több
bejárattal és természetes kürtővel is rendelkezik, így van elég tiszta
levegőnk. Mindössze egy keveset kellett igazítanunk rajta, és egy harmadik
kijáratot építettünk hozzá. Azt a rövid folyosót, amin tegnap bejöttünk. - Tao
csendben hallgatta a lányt, miközben felfigyelt az egyre erősödő huzatra, ami egy
kijárat közelségét jelezte. - És ami az egészben a legjobb, a bejáratok
egyáltalán nem feltűnőek. - Ahogy ezt kimondta, befordultak egy sarkon, és a
folyosó végén rögtön feltűnt a világosság.
Kilépve a barlangból, egy erdőben
találták magukat. Néhány fából tákolt kunyhó vette körbe az erdő közepén
mesterségesen kialakított tisztást.
- Itt alszanak a többiek - mutatott a
lány egy nagyobb épületre, és Tao meglepetten vette tudomásul, hogy sokkal több
embert takar az a „mi” szócska, mint elsőre gondolta. - Most pedig elviszlek Su
Ho-hoz.
- Ki az a Su Ho? - kérdezte a fiú.
- Ő afféle vezető nálunk. Bár a
tényleges parancsokat Zhang Jue-tól kapjuk, de ő és két fivére, Bao és Liang
csak alkalmanként látogatnak meg minket, így Su Ho-ra marad az irányítás.
Egyébként tegnap éjjel láthattad Zhang Jue-t és fivéreit, még épp sikerült
beszélnem velük, mielőtt ismét útnak indultak. - Taónak felrémlett, hogy előző
éjjel Lien egy idősebb alakkal beszélgetett.
Lien egy, a többitől jobban
elkülönülő, nagyobb kunyhóhoz vezette Taót. Miután kopogott, egy kislány
nyitott ajtót, majd beengedve a két fiatalt, rögtön távozott is. A kunyhó
belsejében különös látvány fogadta Taót; az asztalokon üvegcsékben különböző
folyadékok, tálkákban ismeretlen eredetű porok, valamint rengeteg növény és
kövek hevertek szanaszét.
- Gyertek beljebb! - szólt egy hang az
egyik mellék helyiségből, amit egy függöny választott el attól a szobától,
amiben most voltak. - Épp most forrt fel a víz, úgyhogy pár percet várnotok
kell - kiabálta ki az ismeretlen férfi, és Lien intett Taónak, hogy foglaljon
helyet, majd ő maga is leült egy székre. Nem kellett sokáig várniuk, pár perccel
később meglibbent a függöny, és Tao megdöbbenten bámult a belépő alakra.
- Su Ho? - pattant fel a székéből,
majd egy lépést tett a férfi felé. - Tényleg te vagy az? - kérdezte
hitetlenkedve.
- Zi Tao! Régen láttalak - lépett
közelebb ő is, majd egy hirtelen mozdulattal átölelte a fiatalabbat. Lien
meglepődve figyelte a másik kettő interakcióját.
- Ti ismeritek egymást? - kérdezte a
lány félhangosan.
- Mégis hogyan… és mikor…? Azt hittük,
hogy meghaltál - hadarta a szavakat Tao.
- Majdnem úgy is volt, de szerencsére
néhány rendes ember megmentette az életemet - mosolygott Su Ho.
- Ezt nem egészen értem. Mégis mi
történt pontosan? - kérdezte a fiatalabb, és Su Ho nekiállt elmagyarázni a négy
évvel azelőtt történteket, amit Tao és Lien is érdeklődve hallgatott.
- Tehát akkor azt akarod mondani,
hogy balesetet szenvedtél? Mi pedig már azt hittük, hogy valami vadállat tépett
szét, vagy orgyilkosok áldozata lettél - hitetlenkedett Tao. - Egyszerűen
elestél?! Ezt nem hiszem el!
- Igen, így volt. De azért elég
csúnya sérülést szenvedtem. Nyílt törésem volt, és ha Zhang Jue akkor nem talál
rám és Yi Xing nem gyógyít meg, már halott lennék - válaszolta Su Ho, és
arcáról a hála sugárzott.
- Jól van, értem. De akkor miért nem
jöttél haza? Hiszen mindössze tizenöt éves voltál - emelte fel kissé hangját a
fiatalabb, és Lien számára most tudatosult, hogy közelebbi ismeretség van a két
fiú között.
- Ti…, ti most… - kereste a szavakat
-, ő a te..?
- A bátyám - fordult a lány felé Tao,
majd újra Su Ho-ra nézett. - Nos? Miért nem adtál magadról életjelet?
- Ezt nem értheted. Itt családra
leltem, ők mentették meg az életem, és még ennél is többet tettek. Megmutatták
a helyes utat, a tao útját. - A fiatalabb szemöldök ráncolva hallgatta Su Ho
szavait, és valami különös érzés kúszott a gyomrába.
- Mégis miről beszélsz? Hiszen az
iskolában már tanultunk a tao végzetszerű hatalmáról, ez szabja meg a
cselekvéseinket, ennek hatására vagyunk jó alattvalói a császárnak és jó
állampolgárai a Birodalomnak. Ezt már azelőtt is tudtad. - Su Ho elmosolyodott,
majd egyik kezét Tao vállára tette.
- Még sok mindent kell megtanulnod az
életről, hiszen mindössze tizenhat éves vagy. De igazán örülök, hogy most már
te is itt vagy közöttünk. Hamarosan te is megismerkedsz a tao igazi erejével.
Huang Zi Tao nem értette pontosan,
mire is célzott ezzel Su Ho. Legalább is akkor még nem, mikor pedig végre sikerült,
már túl késő volt.
- Már lassan három hete vagyok itt,
de még mindig nem árultátok el, mi a tervetek velem - sóhajtott egy hatalmasat,
majd egy késsel belevágott a kezében lévő licsibe, hogy felfedve az édes húsú
gyümölcsöt, a mellette ülő lánynak adja.
- Előbb szeretném, ha jobban
megismernél minket - válaszolta a lány, hálásan fogadva el a felajánlott ételt.
- Tudnod kell, hogy a szándékaink nemesek, mi nem akarunk senkinek sem ártani,
csak igazságosságot és egyenlőséget szeretnénk. - Tao megbűvölve figyelte,
ahogy Lien beleharap a lédús gyümölcsbe, aminek leve lefolyt az állára, a fiú
pedig mosolyogva törölt le azt.
Tao sokat merengett az elmúlt három
hétben. Nem értette pontosan, hogy miért tartják fogva, de halottnak hitt
bátyja közelsége egy kicsit könnyebbé tette a dolgokat, nem erősködött, hogy
elengedjék. A kíváncsiság vezérelte, hogy minél többet megtudjon erről a
különös társaságról, és arról, hogy neki mindebben mi a szerepe.
De volt még egy oka, ami miatt nem
siettette a távozását. És ez az ok most is épp ott ült mellette a hatalmas,
lila virágokkal teli császárfa alatt. Nem ismerte rég óta a lányt, mégis valami
különös, megmagyarázhatatlan vonzalom fűzte hozzá. Nem egyszerűen a szépségéről
volt szó, sokkal inkább arról a belső tűzről, ami minden mozdulatát áthatotta.
Egyszerűen bámulatosnak tartotta; már abban a pillanatban csodálatot érzett
iránta, amikor megismerte. Ugyan, akkor végtelenül dühös volt és szégyellte
magát a veresége miatt, de tudat alatt imponált neki a lány ereje és ügyessége.
Valódi harcos alkat volt.
- Lien? - szólította meg pár perces
csend után a lányt.
- Hm? - ette tovább a gyümölcsöt.
- Hol van a családod? - A kérdés
minden bizonnyal meglepte Lient, mert azonnal felkapta fejét, és összeráncolt
homlokkal nézett Taóra.
- Miért érdekel az téged? - Már
megint ugyanaz a bizalmatlanság, gondolta Tao. Akárhányszor próbálta jobban
megismerni a lányt, az valahogy mindig bezárkózott előtte. Talán azt hitte,
hátsó szándékok vezérlik.
- Csak kíváncsi vagyok. Mindig arról beszéltek,
hogy ti itt egy nagy család vagytok, és neked ugyan ott van Lu Han, de soha nem
beszéltél másról. Mi van a szüleiddel? - Lienen látszott, hogy azon töpreng,
elmondjon-e bármit is a fiúnak, végül megrántotta a vállát és csak ennyit szólt:
- Meghaltak. Még kicsik voltunk, így
már alig emlékszem rájuk - mondta Lien, megpróbált magabiztosnak tűnni, de
Taonak valahogy az az érzése támadt, hogy nagyon is emlékszik rájuk. - Mindegy,
Lu Hannal mi itt vagyunk egymásnak, és valóban, a többiek jelentik számunkra a
családot - emelte Taóra tekintetét. - És a te családod? - látszott rajta, hogy
terelni akarja magáról a szót.
- Su Ho-t már ismered - kezdte Tao.
- Igen, és még mindig nem akarom
elhinni, hogy tényleg testvérek vagytok. - Tao mosolyogva nézte a lány
hitetlenséget tükröző arcát.
- Engem is sokként ért, hogy életben
van, és még mindig próbálom feldolgozni. Hiszen négy év telt el azóta, hogy
utoljára láttam. - Lehajtotta fejét, és a kezében lévő késsel kezdett el
babrálni. - Más testvérünk nincs, így miután Su Ho eltűnt, én maradtam az
egyedüli gyermek a családban. A szüleimtől nagyon szigorú nevelést kaptam.
Talán ezért is lettem ilyen lázadó - nevetett fel, a lányra emelve tekintetét,
aki most szintén mosolygott. A szíve furcsán nagyot dobbant, ahogy a gyönyörűen
ívelt szempárba bámult. A torka hirtelen kiszáradt, így nyelnie kellett, hogy
tovább tudjon beszélni.
- Apa - a város biztonságáért felelős
pozícióban - miniszter Ling-ti császár mellett. Nagyon elfoglalt a munkája
miatt, így rám nem sok ideje marad. Bár egyetlen örököseként engem is elcipel a
tanácskozásokra, hogy tanuljak. Azt szeretné, ha belőlem is politikus lenne. El
se tudod képzelni, mennyit bír beszélni a város biztonsági hálózatáról. Lassan
kezd az agyamra menni - nevetett fel ismét, örömmel nyugtázva, hogy Lien arcán
most is ott ragyog az a csodálatos mosoly.
A napok csak úgy repültek, és Tao
egyre magabiztosabban mozgott újdonsült „barátai” körében. A legtöbb embert
névről ismerte már, és tudta azt is, hogy kinek mi a dolga. Merthogy
mindenkinek megvolt a saját feladata. Már az első napokban világossá vált
számára, hogy egy parasztokból álló vallási szektába csöppent. Első hallásra
idegen volt számára a társaság tagjainak gondolkozása, főleg mivel őt odahaza a
konfucianizmus tanaival ismertették meg.
Egészen kisgyermek korától azt
nevelték belé, hogy a tao, mint örök erkölcsi törvény, benne él az emberben,
megszabva ezáltal a magatartását, erényes, tisztelettudó és hasznos alattvalót
csinálva az egyénből. Míg ezzel szemben itt egy másfajta szemlélettel
ismerkedhetett meg, egy sokkal inkább vallási alapúval, a taoizmussal. Ahogy
meg tudta állapítani, a fő céljuk - a helyes út megtalálása - mellett más célok
is lebegtek a szemük előtt, ilyen volt az örök élet titkának megtalálása,
amihez az alkímiát hívták segítségül. Tao napokon keresztül figyelte, ahogy a
bátyja, Su Ho különböző eszközök segítségével főzeteket és más készítményeket
állít elő, míg a vele együtt dolgozó Yi Xing gyógyító elixíreket készít a
többiek számára.
Hittek a tao erejében, amely
megvilágosítja az elmét és képessé teszi őket olyan dolgok megtételére,
amelyekre azelőtt még csak gondolni sem mertek volna. A vallásuk legfontosabb alapelveit
Zi Tao is hamar megismerhette, amelyek közül az egyik legfontosabb az öt fő
alapelem, a tűz, föld, fém, víz, fa volt. És mivel ezek hatással vannak az
emberekre, így mágia útján megpróbálták befolyásolni és uralni ezeket. Tao
nagyon meglepődött, amikor egyik délután Lien végigvezette a kunyhókban, ahol
sorra az elemekkel kísérletező emberekkel találkozott. Legelőször is ott volt a
bátyja, Suho, aki a vízzel kapcsolatban végzett kutatásokat, egy Chanyeol
nevezetű naphosszat a tűz közelében ügyködött, és ott volt Kyung Soo, aki az
elemek közül a földdel próbált meg szorosabb kapcsolatot kialakítani.
Ezen kívül még sok érdekességgel
találkozott a lány jóvoltából. A barlang egyik kisebb termében az alkímia
segítségével az egyszerű fémekből arany előállításán munkálkodtak, bár Lien
elmondása szerint még nem értek el sikereket. Az erdőben egy kisebb tisztáson Yi
Fan meditált naphosszat, hogy elérve a teljes belső békét, elérhetővé váljon
számára a levitáció.
Tao rengeteg érdekes dologgal
találkozott nap mint nap, de az idő múlásával azt vette észre, hogy ezek egyre
természetesebbé válnak a számára. Mindent nagymértékű béke és nyugalom hatott
át. Egy másik, fontos megismerkedése a természeti erők ellentétes pólusait
jelképező Jin Janggal volt. Taónak volt szerencséje több elmélkedésen is részt
venni, ahol a csoport tagjai sorra osztották meg egymással gondolataikat. Az
első napokban idegenként hatott számára mindez, de később valahogy őt is
áthatotta egy különös érzés, mintha valamit kezdene megsejteni abból a hatalmas
titokból, amibe a többieknek egy kicsivel több rálátása volt.
Egy ízben még Zhang Jue-val is
találkozott személyesen. Akkor már körülbelül két hete tartózkodott elrablóinál.
Egy kora tavaszi délután Tao épp a császárfa alatt üldögélt Lu Hannal, amikor
egy küldönc jött szólni, hogy Zhang Jue megérkezett. A két fiú azonnal
felpattant és a barlangban már összesereglettekhez sietett. A férfi egész
délután mesélt nekik, többnyire a taóról, arról, hogy milyen is az élet, és Zi
Tao ugyancsak ekkor hallott ennyire részletesen a Jin Jang jelentőségéről.
- A világegyetemben mindent két
ellentétes erő hoz létre és irányít - kezdte mondandóját a mágus. - Ezek
azonban nem ellentétpárok, sokkalta inkább semleges felek. Egyik sem létezhet a
másik nélkül, a természet pedig folyamatosan törekszik az egyensúlyra. Számunka
a feladat ezen egyensúly helyreállásnak segítése, azzal, hogy hagyjuk az
ellentétpárok változását fennmaradni, a jót rosszá válni és a rosszat
megjavulni. És eljön az idő, hogy a rossz ismét jó, a beteg ismét egészséges
lesz, sőt, ez az idő hamarabb eljön, mint gondolnátok. - Taót meglepte a szavak
mögött sejlő értelem, érezte, hogy valami készülőben van, csak azt nem tudta
még, hogy neki milyen szerepe lesz benne.
Miután befejezte a beszédét, a mágus
váltott néhány szót Liennel, aki Taóhoz kísérte őt.
- Tehát te vagy Huang Zi Tao, a
nagyhírű Li-Wei fia - szólította meg a fiút. - Nagyra értékelem édesapád
tudását és szakmai hozzáértését. Úgy tudom, te is követed őt a politikusi
pályán. Hallottam hírét nagyszerű képességeidnek, örülök, hogy közöttünk vagy.
- Mindössze ennyit mondott, nem is hagyta, hogy Tao válaszoljon, már ismét
Liennek beszélt. - Még meg kell beszélnünk a részleteket. Nagy reményeket fűzök
hozzád, nálad alkalmasabb embert nem ismerek erre a feladatra. - Tao csak
figyelte, amint a férfi megszorítja a lány vállát, a gyomrába egy furcsa érzés
kúszott fel, ami baljóslatú ígéretével ölelte körbe a fiút.
Tao átlépte a bűvös egy hónapot a
taoisták között eltöltött időt illetően, és közben egyre jobban megbarátkozott
az ottani emberekkel. Mindenkivel nagyon jól kijött, de volt egy személy,
akihez mindenkinél közelebb került. Wu Lien mellett egyetlen nap sem telt el
unalmasan, a lány mutatott meg neki mindent a táborban, állandóan mesélt,
szinte pártfogásába vette a fiút. És Tao nem is lehetett volna hálásabb azért,
hogy minden napját vele töltheti. A lány szintén jártas volt a
harcművészetekben, ami már megismerkedésükkor is nyilvánvalóvá vált, így Taóval
közös edzéseket is szerveztek. Ugyan, mindenkinek voltak edzései - amit a fiú
kissé furcsállt is, nem látta sok értelmét, hogy egy vallási szektában
harcművészetet gyakoroljanak, de betudta annak, hogy az elméjük mellett a
testüket is karban akarják tartani -, de Lien kettesben edzett a fiúval. Tao
alig várta ezeket az alkalmakat, mert utána mindig a tisztástól nem messze lévő
császárfa alatt pihentek meg. Ahogy a tavaszi napsugarak melege kibontotta a fa
gyönyörű harang alakú lilás virágait, Tao szívében is éppúgy kezdett nyiladozni
egy számára addig ismeretlen érzés.
- Lien, kérdezhetek valamit? - Tao
hangja törte meg a csendet, ami a közeli erdőben tett sétájuk során köréjük
telepedett. Épp egy újabb edzés után voltak, így a fáradtság miatt a lány csak
bólintott. - Tulajdonképpen miért csináljátok ezt az egészet? Tudom, hogy nem
kedvtelésből bujkáltok itt, nem vagyok hülye. De mi a célotok mindezzel? - Már
régóta foglalkoztatta a kérdés, de csak most merte feltenni.
- Hogyhogy miért? Te nem látod, mi
folyik Chang’anban, az egész Birodalomban?! A parasztokat könyörtelenül
kizsákmányolják, és míg a szegények éhen halnak, vagy jobb esetben a kemény
munkába pusztulnak bele, addig a nemesek erszénye egyre csak dagad az aranytól.
- A hangja vádló volt, de a szemei annál is inkább.
- Miért baj, ha a gazdag megtalálja a
módját, hogy több vagyonra tegyen szert? - kérdezte nemes egyszerűséggel Zi Tao,
de amit pusztán incselkedésnek szánt, nagyobb hatást ért el, mintsem gondolta
volna.
- Miért baj?! Hallod te ilyenkor
magadat? Gondolom, mivel az udvarban nevelkedtél, teljesen máshogy látod a
dolgokat. De hidd el, a városfalakon kívül az élet nem gyerekjáték! - Beszéd
közben megálltak, és most egymással szemben állva vitáztak.
- Azt akarod mondani, hogy minket
elvakít a hatalom és a pénz? - kérdezte színlelt dühvel, csak hogy még jobban
felbosszantsa a lányt. Tudta, hogy gyerekes dolog, amit tesz, de képtelen volt
ellenállni a kísértésnek. Elképesztően gyönyörűnek találta Lient, ahogy
haragtól elfúló hangon érvel a saját igaza mellett; alig bírta megállni, hogy
ne mosolyodjon el.
- Talán nem így van? Minél közelebb
van valaki a császárhoz, annál szűkebb látókörű - fújtatott a lány. - A nemesek
nem látják, vagy csak nem akarják látni a közembereket sújtó nehézségeket. A
földek mind egy kézben összpontosulnak, a szegény földművelők pedig kénytelenek
a saját földjeiket bérbe véve dolgozni. - A lány egyre hevesebben érvelt, és
Tao nem bírta tovább, elmosolyodott.
- Te most kinevetsz engem?
- Ne haragudj, de képtelen voltam
megállni - fulladozott a nevetéstől a fiú.
- Látom, te is ugyanolyan vagy, mint
a többi. Pedig azt hittem, te is hozzánk hasonlóan gondolkozol. De most már
látom, hogy sosem… - Szinte ömlöttek belőle a szavak, de a következő
pillanatban Tao olyat tett, amitől azonnal beléfojtotta azokat. Egy hirtelen
mozdulattal a két tenyerébe fogta Lien arcát és száját a lány rózsás, telt
ajkaira tapasztotta. Amilyen váratlanul is vadul indult a csók, annál lágyabban
folytatódott. Az első pillanatokban az ajkak csak gyengéden érintették egymást,
hogy a következőkben már utat is engedjenek a lassú táncba kezdő nyelveknek. Taónak
ez volt élete első csókja, és mérhetetlenül boldog volt, hogy nem egy
elrendezett házasságban történt meg vele, egy olyan lánnyal, akit még csak nem
is szeret. Szerelem. Talán rémisztő volt a gondolat, de Tao akkor izgalmasnak
és reménytelinek látta tőle a holnapot.
- Ezt miért csináltad? - kérdezte
kipirult arccal a lány, miután ajkaik elváltak.
- Nem találtam egyszerűbb módját, hogy
elhallgattassalak - mosolyodott el Tao, majd egy újabb csókot lehelt a lány
ajkaira.
- De hiszen most nem is beszéltem -
nézett fel Lien csillogó szemekkel a magas fiúra.
- Tudom - vont vállat Zi Tao. A
mosolya még szélesebb lett, és megfogva a lány kezét, összekulcsolta ujjaikat,
hogy kéz a kézben folytathassák tovább sétájukat.
Álmából Lien suttogása ébresztette
fel, a lány mellette térdelt, apró keze a fiú vállát rázogatta.
- Tao, ébredj! Mutatok neked valamit
- súgta a fülébe, és már állt is fel, hogy a fiú számára ismeretlen célállomás
felé vigye Taót.
A barlangból most egy másik folyosón
távoztak, amerre itt tartózkodása alatt egyszer sem járt. Kilépve a holdfényes
éjszakába, egy gyémántok gyanánt csillogó tóhoz érkeztek. A fiú némán csodálta
a varázslatos, ködbe burkolózó tájat.
- Ez a kedvenc helyem. Ide szoktam
jönni, ha gondolkodni akarok - mondta a lány, és apró, hideg kezét a fiúéba
csúsztatta. - Te vagy az első, akinek megmutatom. - Tao elszakította tekintetét
a csodálatos képről, és valami még varázslatosabbat pillantott meg.
- Gyönyörű vagy - suttogta a lány
ajkaira a szavakat, ahogy közelebb hajolt hozzá. Lien önkéntelenül is behunyta
szemeit, ahogy a csók elcsattant.
Innentől kezdve egy szó sem esett
többé köztük. Nem is volt rá szükség, a mozdulataikban és érintéseikben minden
benne volt. A mozgásuk ütemére lágyan hullámzó tó vize ringatta meztelen
testüket, a part bársonyos melege szolgált puha fekhelyként és a hold ezüstös
fénye takarta be szerelmüket. Mindketten, szavak nélkül is megértették, hogy a
legtökéletesebb egyesülést valósították most meg, a Jin és a Jang csodálatos
harmóniáját.
A hajnali nap sugarai egymás karjában
találták a két fiatalt, akik az éjjel egy szemhunyásnyit nem aludtak. Míg Tao a
boldogságtól, addig Lien az elméjét terhelő kérdésektől.
- Tao?
- Hm?
- Hajlandó lennél nekünk segíteni, ha
arra kérnélek? - A fiú nem értette a kérdést, de furcsa érzés költözött a
gyomrába. Nem volt biztos benne, hogy helyes-e, amit tesz, mégis igenlő választ
adott a lány kérdésére. Az elkövetkező percek a mámoros éjjel után a kegyetlen
nappalt hozták el a fiú számára, aki végre megtudta idejövetele valódi okát.
A Mester arca most először bukkant elő a csuklya alól; a vele szemben ülőknek
jó rálátása nyílt a férfira. A döbbenet jól látható formában ült ki az ábrázatukra,
ahogy Zi Mester szempárja fiatalos csillogással villant meg. A lebukó nap
sugarai fénykoszorúba vonták egész testét.
- Mester? Mi történt Taóval? - A Mester mélyet sóhajtott.
- Olyan döntés elé kényszerült, amely az addigi elvei, a családja,
valamint a szerelme és új barátai esélytelen harca közötti választásra
kényszerítette. Így amikor a többiek feltekerték fejükre a sárga kendőt, Tao hazaindult,
hogy a város védelmi rendszeréről szerzett tapasztalatát kamatoztatva beengedje
a Zhang Jue vezette lázadókat a városfalakon belülre.
- De a lázadás elbukott - bátorkodott megszólalni Xiumin.
- Igen, ez így van, de örökre megváltoztatta egy egész Birodalom sorsát -
válaszolta a Mester. - Az ifjú Huang Zi Tao kegyetlen lecke árán tanulta meg a
tao örök és elkerülhetetlen törvényét, ezáltal elfogadva az élet
megmásíthatatlan fordulatait.
- Mivel a lázadás elbukott, gondolom Lien meghalt - Most Baekhyun szólalt
meg, és Zi Mester egy egyszerű bólintással válaszolt.
- A történet legfőbb tanulsága, hogy nincs helyes vagy helytelen út, de
mindenben meg kell látni azt, ami előrébb visz, és elfogadni, bármi is
történik.
Ahogy véget ért a nap, a diákok sorra indultak útnak, míg végül a Mester
már csak egyedül sétált az alkonyodó épületek között. Gondolatai évszázadok
között cikáztak, ahogy a bíborba öltöző tájat figyelte; üvöltések és harc zaja kúszott
a fülébe, ahogy a városközpontot körülvevő falakat nézte; még az alkony vöröslő
színe is egy régi jelenet képeit hozta vissza elméjébe.
- Tao! Ezt már nem nyerhetjük meg -
zihálta Lien, ahogy kéz a kézben rohantak a várost ellepő sárgaturbánosok
között. Hiába hozott magával Zhang Jue rengeteg embert, hiába árulta el Tao a
város védelmi rendszerének gyenge pontjait, a hadsereg ereje fölülmúlta az
övékét, és a vereség elkerülhetetlennek bizonyult. - El kell vinnünk innen Lu
Hant. - Tao egyetértően bólintott.
- Ismerek egy titkos utat, azon
keresztül elmenekülhetünk. - Azonban mielőtt egyáltalán esélyük lett volna
elhagyni a várost, a sors közbeszólt. Lien keze hirtelen kicsúszott az övéből,
ahogy egy nyíl eltalálta futás közben. Lerogyott a földre, és a gyomrából ömlő
vérre tapasztotta kezeit.
- Azt hiszem, arra már nem lesz
szükség. Neked kell elvinned innen Lu Hant. - Tao a karjai közé vette a
haldokló lányt, a szemeiből már özönlött a kegyetlen vég sejtése. Nem
ígérgetett, nem hazudott, hogy majd jobban lesz. Egy egyszerű szeretleket
suttogott Lien ajkaira, elfogva a lány utolsó leheletét.
Azonban ígéretét nem tudta
megtartani, a lány öccsét már holtan találta az előre megbeszélt helyen. Végül véres
kezekkel és könnyes szemekkel hagyta maga mögött a lángokban fürdő várost.
Zi Mester a Lishan hegy tetején még egyszer megfordult, majd mélyet
sóhajtva visszapillantott Xia’an város alkonyba burkolózó épületeire, szemeiben
közel kétezer év bölcsessége és magánya csillant meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése