1. forduló - Souris

Név: Souris
Cím: Csillagom
Szereplők: Kris, Tao, Jiayi (OC), Mingxing (OC)
Szavak száma: 1805
Műfaj: AU, angst, fluff (vagy inkább hurt/comfort)
Figyelmeztetések: szereplő halála
Leírás: A történet öt évvel Kris távozása után játszódik, az ő szemszögéből. Felváltva olvasható a "jelen" (az öt évvel később játszódó történések) és a múlt, amelyből kiderül, miért hagyta el a csapatot, ahogy az is, ki az ő legdrágább Csillaga a galaxisban.
A szó: repülés.
És a választott versem:

Nemes Nagy Ágnes: Nyári rajz

Hogy mit láttam? Elmondhatom.
De jobb lesz, ha lerajzolom.

Megláthatod te is velem,
csak nézd, csak nézd a jobb kezem.

Ez itt a ház, ez itt a tó,
ez itt az út, felénk futó,
ez itt akác, ez itt levél,
ez itt a nap, ez itt a dél.
Ez borjú itt, lógó fülű,
hasát veri a nyári fű,
ez itt virág, ezer, ezer,
ez a sötét gyalogszeder,
ez itt a szél, a repülés,
az álmodás, az ébredés,
ez itt gyümölcs, ez itt madár,
ez itt az ég,
ez itt a nyár.

Majd télen ezt előveszem,
ha hull a hó, nézegetem.

Nézegetem, ha hull a hó:
ez volt a ház, ez volt a tó.

Csillagom

Hosszú, erős szálú, sötét haja van, éppen, mint az anyjának. Most kócosan lóg a szemébe, apró kezecskéjével néha hátratűri, de a rakoncátlan tincsek újra és újra előrecsúsznak. Azt mondta, sosem vágatja le, mert úgy akar kinézni, mint anya. Ó, ha tudná, hogy pontosan úgy néz ki! Őt látom, ahányszor csak ránézek. A nevetése, a csillogó szemei, ahogy hadonászik a kis kezeivel beszéd közben…

– Várj csak, Csillagom, igazítsuk meg a loboncodat! – Odamegyek mellé, óvatosan lehúzom a hajáról laza hajgumiját.

– Apa! – kiált fel. – Nézd csak, ugye szép lesz?

Megint rajzol. Átlesek fölötte, hogy jobban lássam a képet.

– Ügyes vagy, kincsem, gyönyörű lett.

– De apa, még nincs kész! – szid le, majd felkap egy zsírkrétát az asztalról, hogy folytassa.

Imád rajzolni, és négy évesen máris szebb műveket készít, mint én valaha.

Lassan már öt éve mondhatom, hogy ennek a kis csodának az apja vagyok. Ez idő alatt megtapasztaltam a legnagyobb boldogságot és fájdalmat, amit csak el tudtam képzelni.

Jiayival nagyjából másfél éve voltunk együtt a legnagyobb titokban, amikor kiderült, hogy babát vár, és ez a hír hatalmas traumaként érte. Napokon keresztül csak sírt, és bármit mondtam, nem lett jobb. És hogy mi volt a baj? A karrierem.

– Yifan, mi lesz így? – sírta. – Ha erről bárki tudomást szerez, akkor mindennek vége. Neked, az EXO-nak, a kapcsolatunknak, a…

– Shh! Semminek nem lesz vége, szerelmem – nyugtattam. – Legfeljebb a végigaludt éjszakáknak, de az még odébb van.

– De-de…

– Nincs de, szívem! Nem hagyom, hogy emiatt aggódj, csak bízz bennem!

– Nem lett volna szabad… Védekeztünk… Hogyan… Én nem akarom el… Nem akarom… De…– motyogta, rám sem nézve. Az álla alá nyúlva felemeltem a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni.

– Eszedbe se jusson! Megszületik és felneveljük, és mi leszünk a valaha élt legboldogabb család, csak bízz bennem, kérlek! Bízol bennem?

És bízott bennem. A babavárás izgalmas hónapjai következtek, amibe csak a családjainkat vontuk be, ahogyan a titokban megkötött házasságunkról is csak ők tudtak. Hihetetlenül nehéz volt, de megérte – legalábbis eleinte így tűnt. De a hetek, hónapok múlásával nemcsak Jiayi pocakja nőtt, hanem az EXO népszerűsége is, a vele töltött idő pedig ezzel egyenes arányban csökkent. Aggódni kezdtem, hogy talán igaza volt: a picink még meg sem született, de máris elhanyagoltam őket. Próbáltam megoldást találni, de nem sikerült, tudtam, hogy az egyetlen lehetséges lépés, ha valakikről lemondok.

És ő csak rajzol és rajzol szünet nélkül, ma már legalább a nyolcadik művét készíti, s közben énekel. Édes, vékony hangja van, mint bármelyik kislánynak, nekem mégis a legszebb a világon. Most épp angolul próbál énekelni egy dalt, amit legutóbbi kanadai látogatásunkkor hallott egy gyerekcsatornán.

– Good morning, good morning… Jól éneklem, apa? – néz fel rám.

– Jól bizony – mosolyodom el. Nagyon gyorsan tanul.

– De azt nem tudom, mit jelent – biggyeszti le az ajkát.

– Azt jelenti, „jó reggelt!”.

Visszafordul a rajzához, ahogy én is az üzeneteimhez. Jing Lei írt valamit. Hamarosan új filmet készít és szeretné, ha ismét együtt dolgoznánk. Nem válaszolok neki, még át kell gondolnom. A Somewhere Only We Know óta nem vállaltam nagyobb munkát, igyekeztem a lehető legtöbb időt az én Csillagommal tölteni. Nem akarom, hogy bármiben is hiányt szenvedjen, de magára hagyni még kevésbé szeretném.

– Apa! Mikor megyünk megint Kanadába? – szegezi nekem a kérdést hirtelen.

– Nyáron, Csillagom.

– Most nyár van?

– Nem, most tél van. Tudod, hideg, hó, karácsony…

– És mikor lesz nyár?

– Tavasz után, kincsem. Tavasz pedig tél után.

A homlokát ráncolja, látszik, hogy erősen gondolkodik.

– Legyen nyár holnap! – kiált fel végül szinte parancsolóan. – Csinálj nyarat, apa!

Felnevetek.

– Én nem tudok nyarat csinálni, Csillagom. Arra várni kell, és majd eljön, amikor itt lesz az ideje.

– De kérlek!

Felsóhajtok. Éppen olyan, mint az anyja.

Jiayi valahogy rájött a tervemre, és nagyon kiakadt. A legnagyobb veszekedésünk volt: kiabálás, figyelmen kívül hagyott bocsánatkérések, suttogva kimondott fenyegetések, „csalódtam benned”, „felejtsd el, hogy én valaha…”, ordítozás, régi hibák egymás fejéhez vágása, sírás, heves csókcsata, majd minden újra az elejétől, és aztán még napokig nem szólt hozzám.

– Nem akarom, hogy feladd miattam az álmaidat. – Ez volt az első mondata három nap elteltével. Magamhoz öleltem, végigsimítva gömbölyű pocakján. A boldogságot tartottam a kezeim közt.

– Most már ti vagytok az álmom.

– És a többiek?

– Meg fogják érteni – hazudtam. Igazából fogalmam sem volt, hogy fognak reagálni. Csak remélni mertem, hogy nem fognak megutálni egy életre.

– Szívem, kérlek, ne tedd ezt! Soha nem bocsátanék meg magamnak, ha kilépnél miattam. Adj még egy esélyt a bandának, csak a kedvemért! Kérlek, kérlek, gondold át!

A szemébe néztem, és már tudtam, hogy az lesz, amit ő akar. Sohasem tudtam ellenállni neki.

A hirtelen rám törő emlék hatására megszólalni sem tudok, ő pedig, amikor rájön, hogy hiába vár a válaszomra, durcásan elővesz egy újabb lapot.

– Hát jó, akkor majd csinálok nyarat egyedül!

Kezébe veszi a sárga zsírkrétáját, és már rajzolja is a napocskát. Morcosan összeszorított ajkai mosolyt csalnak ki belőlem. Mingxing, Csillagom. Amióta megszületett, folyton nyár van, minden napfényével és viharával, jóval és szörnyűvel egyaránt.

Koncertre készültünk. Minden időnket és energiánkat ez kötötte le: az EXO első koncertje, amire már évek óta vágyunk és várunk. Próbák, órákig tartó próbák épültek be az amúgy is sűrű programok közé. Minden reggel próbáltunk, ahogy két fellépés között is, illetve bármikor máskor, amikor a menedzsernek eszébe jutott. Próbáltunk együtt, külön, egyedül, párosan és páratlanul, mindenhogy.

Jiayi közben Pekingbe ment. Szerette volna abban a kórházban megszülni a babát, ahol ő is született. Már csak pár hét volt hátra, és nem szívesen engedtem el, de ismét csak az ő akarata győzött.

Áprilisból lassan május lett: közeledett a nagy nap. Az EXO-val épp Shanghai-ba mentünk, már nem is emlékszem, miért, de arra igen, hogy közöltem velük, családi okok miatt szeretnék most picit maradni. Morgolódtak, hiszen a koncert is egyre közeledett, de beleegyeztek. Azonnal hívtam is Jiayit, hogy tudja, holnap már vele leszek. Hosszasan csacsogott, terveket szőtt, mesélt, áradozott, ábrándozott. Nagyon boldog volt. Én is az voltam.

Másnap búcsút intettem a srácoknak: ők visszaindultak Koreába, én Pekingbe. Egy örökkévalóságnak tűnt az út. Amikor megérkeztem a városba, szinte azonnal kaptam is egy hívást: Jiayi édesanyja volt az. Azt mondta, Jiayinál éjjel kezdődtek a fájások, azonnal be is vitték a kórházba és hogy most már bármikor megszülethet a pici.

A szívem kihagyott egy ütemet.

Bármelyik pillanatban megszülethet.

Rohantam, ahogy csak tudtam. Egyre csak az zakatolt a fejemben, hogy apa leszek, oda kell érnem, amilyen gyorsan csak lehet, semmi másra nem figyeltem.

Beértem a kórházba. Információs pult, hol van az információs pult?

Lift. Mind foglalt. Türelmetlen voltam, a lépcsőt választottam. Hármasával szedtem a fokokat.

Szülészet és újszülött-osztály. Feltéptem az ajtót. Hol az orvos? Épp akkor lépett ki a folyosóra.

– Doktor úr! A feleségem, a kislányom…!

Elfulladt a hangom, kapkodtam a levegőt, de nem érdekelt.

– Wu Yifan? – emelte rám szemüveges tekintetét az orvos. Ezer évnek tűnt, míg újra megszólalt. – Gratulálok, egészséges kislánya született! A neje azonban… Már nem sok ideje maradt hátra.

Épp csak félre tudott állni, olyan hévvel indultam meg. Kicsaptam az ajtót; szerelmem ott feküdt az ágyon, sápadtan, nedves haja az arcára és a nyakára tapadt. Orvosok és nővérek sürögtek körülötte, de érkezésemre félreálltak.

Érzékeltem, hogy valaki mond valamit, de mintha víz alól hallottam volna. Üres mormogás, el sem jutott a tudatomig. Csak Jiayi, csak Jiayi.

Lassan rám emelte elgyötört tekintetét. Mellé térdeltem, fejünk egy vonalba került, kezem kezéért kutatott a bántóan fehér lepedőn. Amikor ujjaink megtalálták egymást, gyengéden megszorítottam.

– Szerelmem… – suttogtam erőtlenül, ő pedig mosolyra húzta vértelen ajkait.

– Apa lettél, édes. – Felemelte a karját, hogy megérintse az arcom. Ismét megragadtam a kezét, magamon tartottam. Könnyek folytak az ujjaira. – Nagy feladat vár rád.

– Ránk – súgtam, de hazugságom súlya alatt elcsuklott a hangom. Ő is jól tudta.

– Kilenc hónapig viseltem gondját a mi Csillagunknak. Mostantól a te dolgod vigyázni rá. Varázslatosan szép…

Most először, amióta csak ismerem, nem tudtam megszólalni. Nem tudtam, mit mondjak, mit tegyek. Könnyeim patakokban folytak, Jiayi pedig megpróbálta letörölni őket. De ő nem sírt.

– Nagyon szeretem magát, Kapitány – lehelte. Csókot nyomtam a kezére. – Nagyon-nagyon, örökké.

– Nagyon-nagyon, örökké – ismételtem.

Felemelkedtem kissé, hogy megcsókoljam, és amikor elhúzódtam, Jiayi gyönyörű lelke már valahol messze járt.

Kezemben tartott telefonom megrezzen: üzenet érkezett. Elfordítom a tekintetem a lányomról, hogy megnézzem, kitől, de a szám ismeretlen, ennek ellenére megnyitom. Elolvasom az első szót, és szinte sóbálvánnyá meredek. Azonnal tudom, ki írta.

„Gege.”

Tao.

Jiayi halála után azonnal kiléptem. Csak később mondtam el nekik, mi történt, és azóta nem is beszéltem velük. Még Tao-val sem. Azt hittem, gyűlöl, és talán így is volt, de a mostani üzenete másról árulkodik.

„Gege, itt vagyunk a városban, akarsz találkozni? Megértem, ha nem… De nekem hiányzol.”

Ennyi csupán. Nem sokáig gondolkozom; amíg a választ írom, az jut eszembe, vajon honnan ismeri a számom? Hiszen azóta legalább kétszer lecseréltem.

Egy órán belül csengetnek. Ő az, és egyedül jött. Ahogy meglát, elmosolyodik. Halkan szól, látom rajta, hogy nem tudja, most mi legyen. Én sem tudom. Szégyenkezve állok előtte, nem, egyszerűen nem tudok úgy tenni, mintha az elmúlt öt év meg sem történt volna. Kérjek bocsánatot, amiért cserben hagytam őket? Érne még az bármit is?

Zitao. Barátom. Semmit sem változott. Csak a szemében látszik valami komoly ragyogás, ami jelzi, hogy a kis maknae felnőtt.

Még szinte fel sem ocsúdunk a viszontlátás okozta bizonytalan érzésből, amikor betoppan a kislányom, és minden udvariasságot mellőzve felteszi a kérdést:

– Apa, ez ki?

Tao csillogó szemmel, száját eltátva nézi gyanakvó gyermekem.

– Csillagom, gyere ide – hívom. – Bemutatlak a legjobb barátomnak.

– A pandának? – Sokszor meséltem már neki az EXO-ról, és bár soha nem találkozott egyikükkel sem, jól ismerte őket.

Lassan közelebb lépked, fodros pólójának alját gyűrögeti. Tao meghajol, majd leguggol, hogy egyforma magasak legyenek.

– Huang Zitao vagyok, a panda – vigyorog.

– Az én nevem Wu Mingxing – hajol meg ő is. – És mindjárt öt éves vagyok!

– Kész nő vagy már. – Tao szeme Csillagom kezére téved, amiben még mindig ott van a zsírkréta. – Szeretsz rajzolni?

– Igen! – Mingxing szinte sikolt, Tao alig állja meg a röhögést. – Megmutassam? Gyere! Apa, te is!

Kézen ragad mindkettőnket, vonszol be a szobába. Elenged, előreszalad, és már jön is vissza legújabb művével.

– Ez Kanada! – lelkendezik. Tao kezébe nyomja a rajzot.  – Itt voltunk, Joseph bácsinál, aki nagyinak a testvére, és akinek a felesége nem is kínai. Itt lakik, és itt volt mindenféle ilyen, ez meg ő! Apa szerint azért van ekkora hasa, mert sok juharszirupot eszik, és nekem azért nem szabad mindig azt enni, mert én is ilyen kövér leszek, és azt nem akarom. Ez meg apa, látod, milyen magas? Sokkal nagyobb, mint a bácsi. Ez pedig…

És csak mondja, mondja a Csillagom. Felkacagnak mindketten. Tao rám néz, szeméből eltűnt az idegen fény, most azt látom, aki régen volt: legjobb és örök, elválaszthatatlan barátomat. Megbocsátott.

Mingxing még több rajzot hoz elő.

– Nézd! Ez anya, ilyen nagyon szép volt. Sok képem van róla. Mindent lerajzolok, hogy akkor is tudjam nézni, amikor nincs itt. Anya soha nincs itt, mert meghalt, ezért rajzolom mindig. Kanadába is belerajzoltam, mert nem volt ott, de biztos tetszett volna neki.

Hát ezért rajzol. Hogy majd akkor is legyen, amikor már nem lesz.

A gyűrűmre pillantok. Jiayi. Elfordulok, hogy ők ne lássák és elmorzsolok egy könnycseppet.

Nagyon-nagyon, örökké.