1. forduló - Hyunae

Név: Hyunae

Cím: Everything’s for my sake

Szereplők: EXO Baekhyun és EXO Chanyeol

Szavak száma: 4598

Műfaj: fluff

Figyelmeztetések: YAOI

Leírás: Baekhyunnak egy hónap áll rendelkezésére megírni egy történetet egy íróversenyre, amiben legjobb barátja, Chanyeol, segít neki.

Megjegyzések: Nem igazán vagyok a rövid megjegyzések híve, de most próbálom összesűríteni gondolataim pár mondatba, lehetőleg spoilerek nélkül.

A hónap első felében elterveztem, hogy mit fogok majd megírni. Háromszor. A tizenhetedik nap azonban rájöttem, hogy eddig semelyik ötletem sem tetszik, így hát kísérletezni kezdtem.

Szavak: fény, repülés, erő

Vers:

Gulyás Gábor

Szállj!

Kisgyermekként vágyakozva figyelted a csillogást,

mit napsugár vetített egy vasmadárról rád.

Csodáltad a pilóta kecses járását,

tiszteletteljes, boldog pillantását.

Eljött a pillanat, ülj be a gépbe,

Engedd el magad, s repíts a fénybe!

Meghúzod a gázkart, felrepülsz az égbe,

most először érzed, szabad vagy hát végre.

S ha nem tetszik az égbolt, a szikrázó nap fénye,

nem való ez neked, menj vissza a mélybe.

Repülni a fellegekben, a hegyen-völgyön át,

s meglátod a tájat, a felhő túloldalát,

érzed az adrenalint, egész tested remeg,

nem a félelem, a gyönyör teszi veled.

Érezni az erőt, mely a magasban él,

érezzed hogy mindig van remény,

múlik a probléma, múlik a bánat,

energikus vagy, sosem leszel fáradt.

Sokat szerettél, naívan csalódva,

lenézel egy alattad terülő tóra,

tiszta vize ragyogva mutatja magát,

élvezd a repülés minden pillanatát!

Everything’s for my sake

  

Egyedül én álltam a hideg, üres peronon. A vasparipa egyre csak távolodott, messzebb szállítva ezzel szívem egyik felét, míg a másik itt belül próbálta életben tartani lelketlen testemet.

*408*

 – Meddig kell még így lennem? – nyafogtam türelmetlenül. Éreztem, ahogy fejembe tódul az összes vér. A füleim szinte égtek, arcomról nem is beszélve.

 – Van már ihleted? – támaszkodott meg teste mellett kezeivel, úgy hajolt közelebb, amitől az agyamat elöntő vörös sejtek táncot járva iramodtak szívem irányába, hogy megdolgoztassák azt.

 – Úgy nézek ki, mint akinek lenne?

 – Úgy nézel ki, mint akit leöntöttek paradicsomszósszal – bökte meg arcom.

 – Jó lenne, ha nem viccelődnél. Tudod, nem véletlen csinálom ezt.

 – Szerintem már elég lesz. Még a végén felrobban a fejed.

 – Hahaha, nagyon vicces – kezdtem kapálózni lábaimmal; széttártam őket, majd összecsuktam, előre-hátra rugdaltam hol a ballal, hol a jobbal.

 – Na, mi lesz? – csapta meg fülem mély hangja.

 – Öhm, hogy kell innen lejönni?

 – Szerencséd, hogy kedves vagyok – sóhajtott fel, majd lábaimat megfogva segített le.

 – Nem az én ötletem volt, ezt ne felejtsd el – terültem el a puha szőnyegen.

 – Te kérted, hogy találjak ki valamit – vágott vissza, mire végiggondoltam, hogyan is jutottunk el ide. Már fára is másztam bekötött szemmel, vízbe is merültem, ezen kívül nem telt el úgy nap, hogy ne sétáltunk volna, most meg ez a fejenállás dolog.

Byun Baekhyun vagyok, egy rakás szerencsétlenség, aki egy íróverseny határideje előtt két és fél héttel kezdett el pánikolni és stresszelni az ihlethiány miatt.

 – Igazad van – hunytam be szemeim. – Nem szóltam semmit.

 – Baekhyun – halkan sóhajtva telepedett le mellém, majd csak azt éreztem, ahogy mellkasa oldalamnak simul. – Itt nem az a kérdés, hogy meg tudod-e csinálni. Itt az a kérdés, hogy mit nem tudtál eddig megcsinálni. – söpört el homlokomról pár rakoncátlan tincset.

És íme, Park Chanyeol, az illető, akit még a legjobb barát kifejezés sem jellemez teljesen; ez az ember több annál. Ő az a személy, aki, ha nem lenne, én sem lennék önmagam.

 – Ha tudnám, mit tennék nélküled – sóhajtottam fel, majd lassan oldalra fordítva fejem húztam mosolyra ajkaim. Orcáját tenyerébe bújtatva támasztotta fejét kezével, félig fekvő helyzetben, miközben könyökére nehezedett súlyával. Óriási, mókusszerű szemeiből csak úgy áradt a csodálat, ahogyan arcomat firtatta csokoládébarna gyönyörűségeivel. Tekintetem orra vonalát követte, így jutott el ajkaihoz, amik rubintként ékelegtek kerek arcán. Füleiben sosem lehetett csalódni; ugyanúgy elálltak, mint mindig. Ujjaival gyengéden simított végig orromon, amit szemem alja követett.

 – Talán még kevesebbet aludnál.

 – Költői kérdés volt – morogva fordítottam vissza fejem.

 – Ez meg egy költői válasz – helyezkedett ő is hátára, majd hozzám csatlakozva kezdte bámulni a plafont. Válaszán kénytelen voltam elvigyorodni, miközben tenyeremmel keze után tapogatóztam, és miután megtaláltam, félve fontam össze ujjainkat. Szemem sarkából rápillantottam, és láttam, ahogy ismét felém néz, de ajkai felfelé ívelődtek. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, mikor ujjaival rászorított enyéimre, majd kézfejemet kezdte simogatni velük. Kimondhatatlanul hálás voltam neki mindenért.

*360*

Türelmetlenül toporzékoltam a konyhaasztal mellett. A vendégemnek már öt perce meg kellett volna érkeznie, de se híre, se hamva. Már épp ültem volna le, mikor egy éles csengőszó csapta meg fülem. Itt van! Rekordidő alatt értem az ajtóhoz és téptem fel az üveges bejárót.

 – Hol voltál? – ragadtam meg karját, és válaszát meg nem várva húztam be a konyhába. – Jól figyelj, Chanyeol! Tizenöt nap van hátra, szóval minden perc számít!

 – Levegőt vehetek?

 – Nem! – vágtam rá egyszerű válaszom, majd elővettem a meghámozott hagymát. – Anyu kérte, hogy vágjam fel az alapanyagokat az ebédhez.

 – Igen? – pillantott rám zavartan.

 – És kell bele hagyma.

 – Tovább – noszogatott.

 – És az interneten olvastam, hogyha egy adott szituációt élőben látunk, akkor azt könnyebben le lehet írni, meg lehet fogalmazni.

 – Te neked pedig le kell írnod, hogy hagymát vágnak? – horkant fel kacagva.

 – Ah, dehogyis! – sóhajtottam fájdalmasan. Értelmetlen pillantásai ösztönöztek a folytatásra. – Mi történik, ha hagymát vágsz?

 – Öhm, talán felaprózódik?

 – Is. És még?

 – Kimarja a szemeid – kapott észbe.

 – Azaz? – lelkesedtem fel, ahogy egyre közelebb került a valódi célhoz.

 – Sírsz – gondolkodott el. – Te azt akarod, hogy sírjak?

 – Pontosan! Tessék! – nyomtam kezébe a zöldséget, majd elé húztam a – már előkészített – tálcát, rajta a kis késsel.

 – Baekhyun, nem. Ezt én nem csinálom meg – rázta fejét hevesen.

 – Kérlek, Chanyeol. Nagyon, nagyon kérlek! Ez az utolsó. Ígérem, többet nem fogok rád kényszeríteni semmit – csaptam össze tenyereim kérlelve ezzel barátom.

 – Nem, nem és nem! – állta makacsul konokságom.

 – De Chanyeol!

 – Nincs semmi de, Baekhyun! Amit nem akarok megcsinálni, azt nem is fogom! – tette le a hagymát az étkezőasztalra. Már épp bevetettem volna a boci szemes trükköt, de eszembe jutott valami más. Szám egy széles vigyorra húzódott, majd összefontam karjaim mellkasom előtt. – Van valami baj?  – köszörülte meg torkát, és félve körbenézett a helyiségben.

 – Tudod, Chanyeol, ha nem csinálod meg, egy rúgással elintézem, hogy sírva fakadj előttem – daloltam habos-babos hangnemben.

 – Hol is az a kés? – zavartan nevetve kezdett tapogatózni a vágóeszköz után, majd mikor megtalálta, egyből oda fordult, és szorgosan kezdett munkálkodni. Nem kellett sok idő, és már felfigyeltem arcán egy könnycseppre. Erősen összpontosítottam annak útjára, és sebességére, ahogyan orra vonalát követve ér véget ajkainál, és ahogyan azt az érintett sietve nyalja le onnan. Ezt követte egy másik, ami viszont teljesen szabályosan gördült le állára, majd onnan egyenesen a frissen mosott felsőre.

 – Ugye, most már elég? – szipogva tette le a kést, és fordult a másik irányba.

 – Igen, igen. Abbahagyhatod – bólogattam elmerengve, ez után beszaladtam a szobába a füzetemért. – Fordulj csak felém – battyogtam vissza, lapozgatva a kicsiny gyűjteményem, üres oldalakat kutatva. Az óriás mély levegőt véve tett eleget kérésemnek. Szemei és orra vörösek voltak, arca csurom víz. Egy kissé lelkiismeret-furdalásom volt miatta, így még mielőtt leültem volna, lábujjhegyre állva nyomtam egy puszit arcára. – Köszönöm – suttogtam puha, nedves bőrére, majd rávetődtem a konyhaszékre. Tollamat felemelve vizslattam arcát, amin most ott ült egy halvány mosoly. Mélyet lélegeztem, és még egyszer végiggondolva a történteket kezdtem el jegyzetelni. Chanyeol kíváncsian fürkészte tevékenységem. A gondolatok csak úgy kavarogtak fejemben, a mondatok, amiket pedig a papírra vettem, idétlenül csengtek. Tíz perc után reménytelenül csaptam a tollat az asztalhoz. – Nem megy!

 – Mi nem megy?

 – Nem tudom leírni! Mindent láttam. Itt van bent a fejemben, de egyszerűen nem bírom megfogalmazni. – törtem ki hisztérikusan.

 – Nyugodj le, jó? Még van két heted – térdelt le elém. – Meg fogod tudni írni, értve vagyok?

 – Földhöz vághatom ezt a... – markoltam meg az apró fekete füzetet.

 – Nyugodtan. Csak engem kerüljön ki – simított végig combomon, majd választ nem adva hajítottam teljes erőmből az egyik szekrénynek az említett tárgyat. – Ez nem a föld volt – rezzent össze az óriás.

 – A lényeg, hogy fájjon neki.

 – De ez egy tá–– – hallgatott el, amint meglátta szúrós tekintetem. – Igen. Az.

 – Fáradt vagyok – mondtam komoran.

 – Gyere! Pihenjünk le – ragadta meg kezem, majd felhúzott. Hagyva magam mentem utána, mikor elindult szobám felé.

Azon a napon semmit nem csináltunk, csak némán feküdtünk egymás mellett összekulcsolt ujjakkal.

*288*

 – Hova megyünk? – bukdácsoltam az óriás után.

 – A tetejére – mutatott egy közeli domb felé.

 – Mit akarsz te ott csinálni az éjszaka kellős közepén? – próbáltam tartani tempóját, de elég gyorsnak bizonyult, így nem egyszer botlottam meg egy út menti kis kavicsban, vagy valami más természeti tényezőben.

 – Ne türelmetlenkedj már! – eresztett ki egy halk sóhajt, majd elkezdett haladni felfelé. Nem szóltam semmit, csak duzzogva követtem. A domb nem volt olyan magas, sem meredek, de még így is elég fárasztó volt feljutni a tetejére. Chanyeol a vége felé elengedte kezem, majd előre sietett, és az eddig – általam észre nem vett – hóna alatt hurcolt plédet leterítette a talajra.

 – Piknikezni szeretnél? – néztem értetlenül, miközben saját tempómban szeltem a távot az óriás felé.

 – Megtennéd, hogy idejössz, és nem teszel fel felesleges kérdéseket? – ragadta meg karom, majd, hogy felpörgesse az eseményeket, odahúzott.

 – Akkor?

 – Nem csak a fejenállás ad ihletet – nevetett, mire összezavarodott tekintettel néztem rá. – Tudod, a zenehallgatás ihletet ad.

 – Szerinted nem próbálkoztam már vele? – sóhajtottam szomorkásan.

 – De nem csillagles közben – villantotta meg huncut mosolyát.

 – Mire akarsz kilyukadni?

 – Csak fogd meg! – nyomta kezembe a telefonját, majd előkotorta farzsebéből a fülhallgatóját is. Az egyik végét a telefonhoz csatlakoztatta, a másikat pedig egy jó kétpercnyi, szitkozódásokkal teli kibogozás után odanyújtotta.

– Remélem nem rap-et fogunk hallgatni – sóhajtva tettem be fülembe a kis gombszerű műanyagot.

 – Yiruma – mosolyodott el. – Tudtommal ő nem rapper.

 – Te már képzett szakember vagy – nevettem fel halkan, majd magammal húzva letérdeltem a szőrmés pokrócra. Megvártam, míg a hátára fekszik, és én is letelepedtem szorosan mellé. Ő is behelyezte a kis pöcköt, ezt követően telefonját kivéve kezemből kezdett kutakodni benne.

 – Egy egész albumot letöltöttem – büszkélkedett, majd abban a pillanatban el is indította. A készüléket letette a hasára, és újból rámarkolt kezemre. Felé fordítottam fejem, majd boldogan visszaszorítottam. Testemet átjárta egy furcsa érzés; a melegség. Szememet alig tudtam róla levenni, mondhatni rátapadt a tekintetem. – Hmm? – pillantott rám. – Baj van?

 – Mmm – ráztam meg fejem mosolyogva. – Nincs semmi.

Még magam sem tudom leírni az érzést, amit akkor éreztem. Csak abban vagyok teljesen biztos, hogy leírhatatlanul boldog, és hálás vagyok. Nem számít, mennyi az idő, hideg van, vagy kánikula, eső esik, vihar tombol, még apokalipszis is lehet; ő itt lesz mellettem. Most pedig csak mi létezünk. Fülhallgatóval a fülünkben, a zongora kellemes játékát hallgatva a csillagos ég alatt. Hiába is, hogy csak egy szövetdarab van alattunk, ez a melegség, ami Chanyeol hatására a mellkasomból árad, nem hagyja kihűlni a testem.

Hosszú idők óta most vagyok először igazán boldog.

*216*

 – Milyen filmet? – próbáltam meg minél halkabban suttogni.

 – Amilyet akarsz. Délutánig van időd kiválasztani – nézett fel rám Chanyeol a padon fekve.

 – Biztos, hogy nem vagy beteg? Egész normális ötleteid vannak.

 – Nem vagy vicces, Byun Baekhyun – morgott durcásan, majd felegyenesedett.

 – Még sincs rajtam kívül egy barátod sem.

 – Minek? Úgyis csak veled foglalkoznék – vont vállat hetykén, majd körmeit kezdte nézegetni.

 – Jegyzetelnél, kérlek? Nem fogom odaadni az enyém – próbáltam eltérni a zavarba ejtő téma elől.

 – Nem áll jól a szorgos–– – mondatát félbeszakította egy éles hang.

 – Mr. Park, szabad tudnom, mi a vita tárgya? – a tanár feje majd felrobbant az idegességtől.

 – Lemaradtam az anyagról, Baekhyun pedig nem akarja ideadni a jegyzeteit – ejtette ki a szavakat száján teljes könnyedséggel.

 – Tessék? Ez nem igaz, tanárú––

 – Elég legyen, Defekt Duó! Remélem, Mr. Park, hogy még a büntetésük előtt be tudja pótolni az anyagot – fordult vissza a táblához.

 – Büntetésük? – kérdeztem vissza értetlenül.

 – Remek a hallása, Byun uraság – válaszul csak ennyit mondott, majd mit sem törődve a történtekkel folytatta tovább az órát.

*

 – Mehet? – vetődött le a kanapéra óriás barátom.

A fizikaórai incidens után meg is kaptuk az említett megrovás feladatát. A majdnem két hét múlva rendezendő ünnepség megszervezésében kell segítenünk. Röviden szólva; tornatermet fogunk díszíteni. Chanyeol mit sem törődve az egésszel beszélt tovább a filmezésről és az estéről, majd a tanítás végeztével rögtön ide vezetett utunk.

 – Felkészültem – kuporodtam össze a kanapé sarkában a kedvenc szőrmés paplanomba bugyolálva. Nem látszott belőlem semmi, csupán csak az arcom verte vissza a hold sápadt fényét. Zoknival fedett lábujjaim begörbítettem, azt gondolva, talán így felmelegszenek egy picit.

 – Indítom – nyomta meg a lejátszás gombot, majd abban a pillanatban elindult a bizonyos film. Nem ígérkezett izgalmasnak, sem akciódúsnak. Egy könnyed hangvételű melodrámát választottam, mint amilyenek általában az irományaim is szoktak lenni. Jelen pillanatbam szintén egy ilyen történeten töröm a fejem, így gondoltam, szerencsét próbálok. Az eleje tényleg nem volt valami izgalmas, de ahogy telt az idő, a cselekményszál egyre bonyolultabb és csavarosabb lett. Az agyam ösztönösen kikapcsolt, amint megéreztem Chanyeol tusfürdőjének finom illatát. Eddig sem igazán kötött le a film, de most, még ha az életemen múlna, sem tudnék rá koncentrálni. Tüdőmet és orrüregemet betöltötte az a kellemes aroma, ami belőle áradt, vegyülve sajátjával. Teljesen elvette az eszem, ráadásul az utóbbi időben túl sokat játszottam el a gondolattal, vajon milyenek lehetnek az ajkai. Az ízük, a tapintásuk. Talán hidegek? Szárazak? Puhák, vagy durvák?

Észre sem vettem, de tekintetem már nem a tévé képernyőjén pihentettem, hanem a mellettem ülő hibátlan arcán. Szemeit összeszűkítve próbált koncentrálni a filmben történő eseményekre, miközben száját résnyire tárta. Legalább ő igyekszik. Egy hirtelen ötletnél fogva elvettem a mögöttem lévő párnát, majd nagy lendülettel a fejéhez vágtam.

 – Na! – fordult felém.

 – Követelem a figyelmed! – biggyesztettem le ajkaim durcásan.

 – Azt a film is igényli – rázta meg fejét, és ismét a tévé irányába pillantott. Szúrós tekintettel illettem, majd lábaim ölébe raktam.

 – Figyelj rám!

 – Mondd, mit szeretnél – sóhajtott egy nagyot.

 – Törődj velem!

 – Hihetetlen vagy! – mély levegőt véve ragadta meg térdem, majd közelebb húzott magához.

 – Nem is tudom, ki tanított erre – kuncogva túrtam össze haját.

 – Hé! Ne akard, hogy bevessem a titkos fegyvert!

 – Kíváncsivá tettél – haraptam ajkaimba játékosan.

 – Huncut vagy, Baekhyun – csúsztatta óriás tenyereit csípőmre, majd ujjaival bökdösni kezdte oldalam, mire összerándultam.

 – Chanyeol! – rivalltam rá, de válaszul csak egy vigyort kaptam és mélyebbre hatoló ujjakat.

 – Hagyd már abba!

 – Te akartad – kacagva döntött el a kanapén, ezt követően lábaim közé térdelt, úgy folytatta tovább a csikizést, miközben én csak hangosan nevetve ficánkoltam alatta, és próbáltam lefogni kezeit, de sehogy sem akart menni.

 – Chanyeol! – kiáltottam nevét ismét, két levegővétel között, majd lábamat sikerült végre dereka köré fonnom.

 – Nem menekülsz! – húzta fel pólómat, és egy nagy levegőt véve fújt a hasamra.

 – Hé, hé, hé! – markoltam meg tincseit még mindig fulladozva a nevetéstől, úgy próbáltam elhúzni magamtól, de túl nehéz volt. Mikor felegyenesedett, hogy levegőt vegyen egy újabb támadáshoz, kaptam az alkalmon; kimásztam alóla, rá a kartámlára, és onnan le a földre. Zihálva meredtem rá, ajkaim széles vigyorra húzódtak. Ő csak feltápászkodott és ragadozó módjára kezdett felém közeledni.

 – Mondtam; nem menekülsz! – harapta be ajkait. Kuncogva kezdtem hátrálni rákjárásban, de hamar a falnak ütköztem. Kezeimmel segítve magamon igyekeztem felállni, azonban ő gyorsabbnak bizonyult, így lábamat megragadva húzott vissza.

 – Ya! Engedj el! – adtam ki egy sikításszerű hangot. Figyelmen kívül hagyva ellenkezésem vetette rám magát, mint egy igazi vadállat, de szétcincálás helyett csak gyengéden magához szorított. Meglepődtem ezen cselekedetén, így tartva a következményektől öleltem vissza. Pihegve élveztem meleg ölelését, miközben óvatosan felült, engem is magával húzva. Gyengéden végigsimított hátamon, majd fejét vállamra hajtva nyomta neki ajkait, így szuszogott halkan nyakamba. Érintésétől kirázott a hideg, és gyomrom eszméletlenmód kezdett görcsölni.

 – Remélem, örülsz. Lemaradtam a filmről – dünnyögte halkan, mire elmosolyodtam.

 – Köszönöm, Chanyeol – döntöttem kobakom övének.

 – Mit?

 – Köszönöm, hogy itt vagy.

 – Hol máshol lennék? – hallottam, ahogy elvigyorodik.

 – És még én vagyok a hihetetlen – mély lélegzetet véve húztam végig mutatóujjam gerince vonalán, mire megremegett.

 – Ahogy mondod – távolodott el tőlem, majd hosszú ujjaival végigsimított arcomon, szemét le nem véve róla. – Gyönyörű vagy.

 – Miért mondod ezt? – sóhajtottam halkan.

 – Mert az vagy – járta be hüvelykujjával orcám minden egyes szegletét. – Nem tudom elmondani, mennyire fontos vagy számomra – kaptam fel fejem erre a mondatra, majd izgatottan néztem szemébe.

 – Mutasd! – vágtam rá, kicsit túl hevesen is.

 – Tessék?

 – Ha meg tudod mutatni, ne mondd – leheltem bizonytalanul. Az óriás tekintete kíváncsian cikázott szemeim és ajkaim között, végül megállapodott az utóbbinál. Hüvelykujjával óvatosan végigsimított rajtuk, majd vészesen kezdte csökkenteni a távot. Kissé hátráltam, de karjával erősen tartott, így a szökési kísérletem kudarcba fulladt. Tenyereim mellkasára simítottam, és ujjaimmal egészen nyakáig siklottam. Tehetetlenül nyitottam szét ajkaim. Forró lehelete csikizte szájpadlásom, bőröm pedig égett, ahol csak hozzámért. Szemeim behunyva vártam a csodát, hogy végre megízlelhessem gyönyörűségeit. Nem sietett el semmit; mutatóujjának hegyét többször is végighúzta forró párnáimon, ezzel még több vágyat keltve bennem. Türelmetlenül markolásztam felsőjét, és már épp beteljesült volna, mikor;

 – Halihó, megjöttem! – egy ismerős női hang csapta meg fülem, mire szétrebbentünk.

 – Szia! – köszörültem meg torkom, majd zavartan felálltam a földről. – Ilyen hamar?

 – Tán’ zavarok? – kuncogva lépdelt be a nappaliba, mire megráztam fejem.

 – Jó estét! – köszöntötte Chanyeol is édesanyám. Látszott az arckifejezésén a megilletődöttség. A kanapén ott hevert a szétdúrt pokrócom, rajta az elhajigált párnával. A mellettem álló haja kócosra túrva meredt az égnek, míg szerény személyem lihegve próbált magyarázatot találni ezen jelenségekre. Kétség sem fért hozzá; megmagyarázhatatlan. A tűzvörös arcomról nem is beszélve.

 – Akkor én most magatokra hagylak benneteket – krákogott zavartan, majd maga után húzva zárta be az ajtót.

 – Majdnem – sóhajtott fel Chanyeol, mire csak megráztam fejem.

 – Teljesen.

 – Akkor szerintem én megyek is – vakarta meg tarkóját idegesen. – Későre jár, és eléggé kínos lenne...

 – Persze, megértem.

 – Akkor...

 – Kikísérlek – indultam meg zavartan a kijárat felé.

 – Viszontlátásra! – kiabált be a konyhába, mire anyám szélsebesen robogott ki hozzánk.

 – Ilyen hamar? – hangzott el ismét a kérdés, de ebben a szituációban valahogy illedelmesebben hangzott.

 – Félek őrizetlenül hagyni a házat – mosolyodott el. – Mellesleg még a nővéremet is fel kéne hívnom.

 – Tényleg! Anyukád hogy van?

 – Hát... az állapota még mindig súlyos, de az orvosok eddigi állítása szerint túl van az életveszélyen. Yoora mesélte, hogy az előző héten már önállóan evett – büszkélkedett, mire csak elmosolyodtam.

 – Mindig is tudtam, hogy egy harcos! – nevetett fel édesanyám.

 – Reméljük, gyorsan felépül – bólintott az óriás, mire a fiatal nő egy ételest nyomott a kezébe.

 – Fogyaszd egészséggel!

 – Kö-köszönöm – habozott, de végül elfogadta. Chanyeol már mindent tudott; anyámmal szembeszállni lehetséges, de... nem, mégsem.

 – Anyu, most már igazán... – köszörültem meg torkom, mire aprót bólintva baktatott vissza az étkezőbe.

 – Nos... – harapott ajkaiba barátom.

 – Nos – helyeseltem. Csönd. Mostanában túl sok a csönd, mi van itt?

 – Holnap találkozunk! – hajolt le hozzám, majd egy apró puszit hintett arcomra. Egy ideig még ott tartotta ajkait, egy kis idő múlva viszont alig eltávolodva kezdett közeledni enyéim felé. Talán majd most.

 – Baekkie! Zárd be az ajtót! – de mégsem.

 – Mennem kéne – bólogatva távolodott el.

 – Vigyázz magadra! – villantottam meg széles mosolyom.

 – Hívj, amint hazaértél! – kacsintott játékosan, és hátrálva elindult.

 – Itt te vagy az egyetlen, aki hazamegy.

 – Tudom – bökött felém mutatóujjával, majd egy utolsót intve fordított hátat.

Azon az éjszakán nyugtalanul aludtam. Nem a rémálmok miatt és nem is a stressztől. Egyszerűen csak túl sok dolog történt velem, és az adrenalin szintem felszökött. Ezt neveznék szerelemnek?

*144*

– Tádá! – tárta szét karjait Chanyeol, amint beléptem a lakásba.

Attól a naptól kezdve furcsa érzések dúlnak bennem. Chanyeolt mintha kicserélték volna; legalábbis mélyen belül. Talán a viselkedése nem mutatja, sem az arca vagy a mosolya, de érzem, hogy nincs minden rendben. A szeméből tisztán ki lehet olvasni a kétségbeesés félelmetes fogalmát, amely időnként pár pillanatra eltűnik, de ahogy elcsendesül minden, úgy szökik vissza ez a hátborzongató segélykiáltás.

Most ennek nyoma sem volt. Lelkesen mosolyogva ”köszöntött”, ahogyan mindig is szokott – ezt a pár napot kivéve.

 – Látnom kéne valamit? – értetlenkedtem.

 – Meg szerettelek volna lepni – konyultak le képzeletbeli fülei, amit szomorú boci szemek pillantása követett.

 – Ah, Chanyeol! – tátottam el számat csodálkozva. – Ezt a csodálatos köszöntést csak nekem? Rettentően meglepődtem, köszönöm! – öleltem át szorosan.

 – Még nem az igazi – húzta a száját. Széles vigyort villantva, nyomtam egy cuppanóst arcára.

 – Most?

 – Tökéletes! – harapta be ajkait játékosan.

 – Színészi tehetségem páratlan, ezt te is tudod – kacarászva mentem be a konyhába, de abban a pillanatban le is fagyott az a bizonyos vigyor arcomról. Mintha atombomba támadás lett volna. A sűrű füst még hagyján, de a pult fedőlapja ki nem látszott a liszt, tojás és egyéb gusztustalan masszák alól. – Chanyeol... izé... mi történt a konyhával?

 – Ó, hogy az! Vicces sztori lesz szóval, készülj fe–– – amint meglátta arckifejezésem, az ő arcáról is lefagyott a mosoly. – Inkább... inkább ne akard tudni.

 – Inkább takarítsd ezt fel! – rivalltam rá.

 – Nyugalom, fel lesz takarítva, csak előbb vacsorázzunk meg.

 – Jézusom!

 – Mi a baj? – ráncolta össze szemöldökét, és aggódva vizslatta arcom.

 – Ha a konyha így néz ki, félek, a kaja sem lesz jobb.

 – Rendeltem kínait – védekezve emelte fel kezeit, mire megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

 – Még az a szerencsém, hogy van eszed – mormoltam orrom alatt.

 – Ha? – kapta fel fejét.

 – Semmi. Tévedtem – ráztam meg fejem, majd a nappaliba indultam. – Hozd a kaját! Itt várlak.

 – Sietek! – hallottam hangját kintről, a következő pillanatban pedig már mellettem is termett. Könnyedén vágódott le a díványra, a két nagy ételesdobozt az asztalra téve. Ajkaim megnyalva nyúltam volna utána, de Chanyeol elkapta kezem. Kíváncsian pillantottam felé, azonban csak elködösült tekintetével találkoztam. – Azt hitted, ilyen egyszerű? – húzott magához közelebb. Reagálni sem volt időm, ajkaival megostromolta nyakam apró puszikat hintve ezzel érzékeny bőrömre.

 – Chanyeol... te mit...? – próbáltam összerakni egy értelmes mondatot kisebb, nagyobb sikerrel.

 – A múltkor, ha jól tudom, kétszer is megzavartak – kuncogta nyakhajlatomba, majd államnál fogva maga felé fordította fejem. – Még nem tudtam megmutatni, milyen fontos is vagy számomra – szemezett ajkaimmal, míg hüvelykujjával arcom simogatta. Cselekedeteitől elfelejtettem levegőt venni. Szerencsére a szervezetem még időben reagált, és hirtelen fellélegeztem, minek köszönhetően megéreztem ismét az étel finom illatát, de valahogy Chanyeol most jobban érdekelt. Legalábbis engem igen, csakhogy a gyomrom makacsul állt ennek ellen. Párnái vészesen közeledtek az enyéimhez, és már épp azon voltam, hogy én hajolok oda, ámde – ahogy mondtam – pocak pajti megkordult. De nem ám az a diszkrét, halk, morgásszerű dolog, nem. Ez az az igazi belevaló „nem ettem ma semmit, kajálni akarok!” féle gyomorkorgás volt.

 – Ez most komoly? – néztem le hasamra, mintha hozzá beszélnék. Persze, most síri csöndben volt. Vettem egy mély levegőt, majd már épp felnéztem volna társamra, amikor is puha ajkak érintésére lettem figyelmes homlokomon. Az óriás apró, nedves csókot hintett az érintett területre, és gyengéden végighúzva puha, halványrózsaszín testrészét orromon ajándékozta meg azt is ezernyi apró puszival. Kínzó lassúsággal haladt tovább, ennek következtében ismét tüdőmben rekedt a levegő.

– Úgy látszik, ez a sors akarata – vigyorodott el, majd egy újabb nedves csodával ajándékozta meg ezúttal szám szélét. Gyors volt; alig tartott egy, vagy két másodpercig. Még észbe sem kaptam, de már visszahelyezkedett eredeti testhelyzetébe. – Még mielőtt felrobbanna a gyomrod – vigyorogva nyújtotta felém az egyik dobozt.

 – Még mindig nem vagy vicces – morogtam zavaromban.

 – Viszont neked enned kell – nyomta a kezembe, majd elvette a sajátját is.

Némán meredtem rá, és mikor találkozott tekintetünk, elmosolyodott. Újra a régi? Talán csak egy kisebb hullámvölgyön ment keresztül. De még mindig zavart valami. Érzem, hogy van valami a háttérben.

*

 – Kikészültem! – dőltem le a kanapéra, majd meghallottam Chanyeol jellegzetes nevetését. – Hm?

 – Vicces vagy – kacarászott még mindig.

 – Hé! Nem te mosogattál egy órán keresztül!

 – Az meglehet – foglalt helyet mellettem kényelmesen.

 – Haj – fejem vállára hajtva eresztettem ki egy hatalmas sóhajt ajkaim közül. – Holnapután végre végignézhetnénk azt a filmet, mit szólsz?

 – Öhm... Baekhyun – mondta félelmetesen komoly hangon egy kis habozás után. Ajaj, ez nem hangzik jól. – Holnapután Szöulba utazom.

 – Tessék? – kérdeztem vissza, mintha nem hallottam volna elég tisztán.

 – Pár nappal ezelőtt kaptam egy levelet. Nem igazán értettem, de amint felbontottam, minden megvilágosodott.

 – Chanyeol?

 – Édesanyám végrendelete volt benne – megtört hangja hallatára kirázott a hideg.

 – Jézusom, Chanyeol – döbbentem le. A szívem ezerszeresére gyorsult, gyomrom görcsbe rándult, a légzésem pedig egyre nehezebbé vált. Nem tudtam mit mondani; a fájdalom, a döbbenet, a sajnálat mind jelen volt ebben a pillanatban, és csak abban voltam biztos, hogy rettenetes érzés.

 – Felhívtam Yoorát – folytatta tovább, miközben ujjaival kezdett játszadozni. – Zokogva közölte; Anya még él! Nem tudom megmagyarázni, mit éreztem, de egyfajta feloldozás volt. Mintha a szívemre helyezett elbírhatatlan súly se perc alatt lezuhant volna. Azt hittem, minden rendben, de ezután jött csak a rossz hír. Anyu... ismét életveszélyes állapotba került.

 – Ho-hogyan? – hitetlenkedtem.

 – Hazudtam, Baekhyun. Nem mondtam igazat, mikor anyukádnak meséltem.

 – Tessék?

 – Nem tudtam. Egyszerűen nem akartam – tört ki zokogásban, de abban a pillanatban szája elé kapta kezét. Reszketve térdeltem fel, hogy magamhoz öleljem rázkódó testét. Fájdalmas volt ilyen körülmények között látni azt, akit mindennél jobban szerettem. Ahogyan az örök optimista lelke összetörik, és por formájában szóródik szét szíve fakó, elkopott padlóján. Karjait szorosan fonta körbe derekamon, pólómat pedig erősen megmarkolta.

 – Itt vagyok – leheltem remegve. – Itt vagyok, és mindig itt leszek. Nem kell félned.

 – El akartam neki mondani. Olyan sok dolgot el akartam még neki mondani.

 – El fogod mondani neki.

 – Hogyan, Baekhyun? Kómában van, mégis hogyan tudnám? – tört ki újból, de ezúttal eltoltam magamtól. Arcát tenyereim közé fogtam, majd felemeltem, ezzel kényszerítve, hogy nézzen rám.

 – Chanyeol – töröltem le könnyeit, de ajak préselve fordította el fejét. – Kérlek – leheltem halkan. Egy kis időzés után megadta magát, és lassan fordult vissza felém. Biztatóan rámosolyogtam, aminek nem volt valami nagy hatása, de legalább megpróbáltam. Mutatóujjam hegyével gyengéden végigsimítottam szeme alatt. – Ő mindig hallani fog téged. Bárhol is vagy, bármit is mondasz, ő érteni fogja – nyakán végigsimítva firtattam arcát. Lehet, csak képzelődtem, de egy aprócska mosolyt véltem felfedezni szája sarkában. Megkönnyebbülve döntöttem homlokom az övének. – Mondd el, amit csak lehet – suttogtam olyan lágyan, ahogy csak tudtam.

Az este maradék részében alig szóltunk egymáshoz. Egyenletesen szuszogva feküdtem karjai közt és szívtam be férfias illatát. Néha megajándékozott egy-egy apró puszival, de ezekből csak homlokom és halántékom kapott.

Már határozottan tudtam, mit kell tennem; mellette lenni.

*96*

Tenyereimet forró orcájára simítottam, mire felnézett. Szemei már kezdtek pirosodni, és az összegyűlt könnycseppek akadály nélkül gördültek lefelé egészen álláig, ahonnan cseppekben potyogtak a betonra. Hüvelykujjaimmal végigsimítottam a szeme alatti karikákon, mire halványan elmosolyodott. Eszembe jutott a nap, mikor szintén könnyei útját figyeltem, és rájöttem, azért nem hatott semmit, mert azok üresek voltak. Üresek és érzelemmentesek. Viszont ezek a cseppek minden fájdalmát és érzését kifejezték.

 – A vonat öt perc múlva indul! Szíveskedjenek felszállni és elfoglalni helyeiket – szakította meg az egyenruhás férfi szálkás hangja a pillanatot. Chanyeol vett egy mély levegőt, majd behunyt szemekkel, remegve fújta ki. Nem tudtam gondolkodni; a testem átvette az irányítást. Lábujjhegyre álltam, majd egy hirtelen, de óvatos csókot nyomtam felsőajkára. Eltávolodtam tőle, azonban dús gyönyörűségeiről le nem tudtam venni szemeim. Mikor még mindig nem mozdult, új erőt véve magamon érintettem párnáim övéhez, de ezúttal ott is hagytam. Őszintén szólva, kicsit meglepődtem, mikor tenyereit derekamra vezetve húzott közelebb magához. Finoman kezdte mozgatni ajkait ellenben velem. Igyekeztem követni példáját, de a végére már teljesen koordinálatlanná vált az egész. Chanyeol vigyorogva tolt el magától, de csak annyira, hogy ajkaim épp elég távol kerüljenek övéitől ahhoz, hogy abbahagyjam ügyetlen próbálkozásom.

 – Először én – kuncogott halkan, majd ismét visszahajolt. Ugyanolyan gyengédséggel kezdte kényeztetni duzzadt párnáim, és mikor teljesen belejött a ritmusba, én is becsatlakoztam. Menet közben megváltozott a felállás; már ő magasodott fölém, bal kezének mutatóujja ajkai tempóját tartva cirógatták nyakamnak bőrét. Teljesen kiesett az idő mindkettőnk számára. Testemet átjárta a bizsergés, amit dús gyönyörűségeivel okozott. Sajnos, mint mindennek, ennek is vége lett. A kalauz eszement mód kezdte fújni sípját, melynek éles hangja sértette dobhártyám. – Azt hiszem, indulnom kéne – lehelte mosolyogva ajkaimra, majd végigsimított rajtuk hüvelykujjával.

 – Igen – suttogtam.

 – Hívj, amint megérkeztél – simított végig kezeimen, majd egy pillanatra összekulcsolta ujjainkat.

 – Most is te vagy az egyetlen, aki megy valahova – nevettem fel harsányan.

 – Most is tudom – vigyorogva engedett el, majd hátrált egy lépést. Hiába villantgatta fogsorát, a szemeiben összegyűlt könnycseppek ismét megindultak. Kezeim ösztönösen kinyújtottam, és farmerdzsekijénél fogva magamhoz húztam, de most csak egy röpke csók erejéig.

 – Mindent mondj el – dünnyögtem szájába, majd eltávolodtam.

 – Hamarosan visszajövök – bólintott, és bőröndjét felkapva a földről besietett a vonatba. Az ajtó szinte, ahogy felszállt, már be is zárult. Láttam, ahogyan elindul a vágányon, ezért követni kezdtem, de apró termetemnek köszönhetően alig láttam valamit. Lábujjhegyen ügyetlenkedtem az oszlopok között, majd a vonat egyszer csak elindult. Ugrándozni kezdtem, de sehol nem láttam, aztán egyszer csak felbukkant. Vigyorogva kezdett integetni, mire én is idétlenmód követtem példáját. De a vonat nem maradt.

Egyedül én álltam a hideg, üres peronon. A vasparipa egyre csak távolodott, messzebb szállítva ezzel szívem egyik felét, míg a másik itt belül próbálta életben tartani lelketlen testemet.

*0*

Egy jó író mindig tudja; az ihletet nem lehet erőltetni. Az ihlet egy hullócsillag az ember életének egén, melyet csak akkor láthatunk, ha jókor vagyunk jó helyen. Hiába is keressük, hiába is várunk rá, ha nem jön, akkor még nincs itt az ideje. Az én égboltomon pedig ezen a napon jelent meg ez a bizonyos hullócsillag. Visszapillantottam a közelmúltba, mikor még görcsölve csináltam az idiótábbnál idiótább feladatokat, csak, hogy ez megtörténjen.  Amikor azt fontolgattam, hogy abba hagyom.

Veszett ügy vagy. Add fel! – mondogatta egy hang a fejemben, de mégsem tettem. Chanyeolt látva új erőre kaptam, és sorjában öltem ki az ehhez hasonló gondolatokat a fejemből.

„S ha nem tetszik az égbolt, a szikrázó nap fénye,

nem való ez neked, menj vissza a mélybe.”

 –––––––––––––––––––––––––––––––

Remegve nyomtam meg a ”küldés” felirattal ellátott gombot. Az oldalon megjelent a töltéscsík, majd alig pár másodperc múlva minden kisebb ablak bezárult.

„Üzenet elküldve.”

Villant fel sárgán a felirat, majd az eddig bent tartott levegőm kifújtam.

Kész. El sem hiszem, hogy megcsináltam. Meg kell mondanom Chanyeolnak! – pattantam fel a székről, majd a táskámhoz rohanva halásztam ki belőle telefonom. Mikor feloldottam a billentyűt, meglepődtem.

Új üzenetek (3)

Feladó: Chanyeol

Tárgy: Nincs

Megtettem.

16:32

Fogja a kezem! Baek, megfogta a kezem!

17:18

Köszönöm Istenem!

17:21

Ahogy olvastam a rövid kis üzeneteket, melegség járta át testem. Remegve sóhajtottam fel, majd ledőltem az ágyra.

Minden rendben. Minden a legnagyobb rendben. – mondogattam magamban, miközben újból átfutottam sorait, végül egy boldog mosoly kúszott arcomra.

Minden rendben.

A történet sorsa és a végfejlet... az pedig a zsűrin múlik.