1. forduló - Mi-A

Név: Mi-A

Cím: A time to remember

Szereplők: Kai/Baekhyun/OC

Szavak száma: 973

Műfaj: Fantasy

Leírás: Kai hosszú életútja, egy nem mindennapi világban, ahol megtapasztalja az emberi mivoltokat, szokásokat, és rádöbben, hogy amennyire sokrétű és érdekes helyre csöppen, annyira kegyetlen és olykor felfoghatatlan csapások érik, ebben az életében.

Felhasznált szavak: föld, tűz (tüzest)

Vers:

Szüleim: a föld, az ég,

s holdas éj az asszonyom,

Domb és patak: a testvérem,

hűvös szellő: barátom.

Hűséggel nagy uralkodónkat

halálomig szolgálom!

Fehér hajam, mint a hó,

de szívem zöldellő rét,

A virágok, mikor nyílnak,

kacéran köszöntenek.

Szép lányok, közönnyel bámultok,

mit vétettem, miért untok?

Ha jön vendég, ha nincs vendég,

a kancsód telve légyen!

Ha házias, ha nem az,

feleségül tüzest válassz!

Különben maradék éved

mindenestül elfecsérled.

Apró-cseprő gondjaimat

jó szorosan összekötöm,

S rádobom a hullámokra,

hadd ússzanak lefelé!

Lebegnek, nyugtalanul kacsáznak,

de aztán majd eltűnnek!

A time to remember

Lehunyt szemmel, fekszem a már-már jéghidegnek ható, mocskos földön. Az eső, csendesen kopog a tömör, betonrengeteg közepén. Minden megváltozott. Az évek, úgy szálltak el a fejem felett, mintha csak egy apró, téli lehelet válna köddé, másodpercek alatt. Őszes hajamba túrok, érzem, ahogy fejbőrömön végigszántanak, érdes, az idő által elkeményedett ujjbegyeim. Több ember, megvető pillantásokat vet rám, de ez engem, kicsit sem érdekel. Ők már nem is nevezhetők oly lényeknek, akiket mi még embereknek hívtunk. Bemocskolták azt, amit a Föld adott nekik, hogy itt élhettek, hogy generációkon át, otthont nyújtott nekik, és mindezért mégis mi a hála? A fertő. Remegő kézzel támaszkodom meg, egy pocsolya kellős közepén. Lassan felállok, de tükörképemen elmerengek, a pillanat hevében. Vajon, meddig kell még így élnem itt? Mikor jön el, az én időm, hogy tovább léphetek? Mikor engednek utat, igazi valómnak? Komótosan kezdek ballagni, az esti kihalt utcán, azon a helyen, amit már megannyiszor végig jártam, az évek, évtizedek, évszázadok során...

- Jongin, őt nem viheted oda! – szól rám erélyesen, legjobb barátom. Kétségbeesetten, szinte már fájón, szorítják vékony ujjai karomat. Felnézek rá, rezzenéstelen arccal, tekintetem kifürkészhetetlen.

- Baekhyun, ebbe szerintem, semmi beleszólásod nincs – hangom végig monoton, de megszakítást nem tűrő – én sem szólok bele, kinek a lelkét áldozod fel, hónapról hónapra. Ezért kaptuk, ezeket a testeket, ezeket az arcokat, ezt a külsőt, hogy mindenkit magunk köré vonzzunk, és szinte gyerekjáték legyen az itteni életünk. Nem fogok meginogni, egy lélek miatt sem, nem ér annyit, hogy a saját rangomat kockáztassam miatta – fejezem be mondatom, majd egy lépéssel hátat fordítok neki, hiszen így is késében vagyok, a találkozómról. Kilépek törzshelyünkről, aminek köszönhetően a tömény füstrengeteg, szinte árad utánam. Háromszáz éve élek, ezen az átkozott bolygón, nem gondolhatja, hogy egy nő miatt fogok meghátrálni.

Sajnos, az itteni élet, korántsem volt ilyen egyszerű. Ahhoz, hogy mi megtartsuk fiatalságunkat, minden hónapban fel kellett áldoznunk egy női lelket. Rengeteg helyre küldtek már el, rengeteg gazdatestben éltem már, de az eddigiek közül, talán ez volt a legjobb, de egyben legborzasztóbb is. Nem készültem fel arra, hogy az emberi érzelmek, bármennyire sokszínűek és érdekesek, ugyan annyira lesújtóak is, néhanapján pedig, ez a faj az egyik legkegyetlenebb, mondhatni csőcselék, az összes eddigi tapasztalatom során, amit eddig láttam a világegyetemből. Unottan botorkálok tovább, gondolataimba révedve, míg nem remegő lábaim, szinte maguktól vezetnek el, arra a helyre, ami megpecsételte, életem legrosszabb döntését. A templom, roskadozó falai, szinte sírva tekintenek vissza rám, az esti holdfényben.

- Éljen az ifjú pár! – hallom az egyre távolodó, örömteli hangokat, amiket gyönyörű, fehér autónkkal hagyunk magunk után.  Újdonsült feleségem, hatalmas mosollyal arcán ül mellettem, hófehér ruhájában. Még most se tudom, mi ütött belém, hogy meggondoltam végül magam, de Baekhyun szerint jól döntöttem. Aggódva fordul hozzám kedvesem, amint meglátta az ablakból visszatükröződő, tétova arckifejezésem.

- Kai, ez volt a legjobb döntés, hidd el nekem. Tudod, hogy bízhatsz bennem, ezt bizonyítja az is, hogy nem küldted el a lelkemet vándorolni, mint akikkel eddig is tetted, hanem válaszút elé állítottál, és igen, ezzel a tudattal együtt is, téged választottalak. Túl sokat utaztál már, egyszer a lélek is belefárad, az állandó tortúrába, és eljön az idő, hogy meg kell pihennie. Ez pedig számodra, most jött el, velem.

Igen, elhittem minden szavát. Bíztam benne, feláldoztam érte, az emberi elme számára, szinte felfoghatatlan évnyi létezésemet, hogy mellette töltsem legszebb napjaimat, boldogan, lemondva eddigi tevékenységemről, de megtanulhattam volna az idők során, hogy az ember nem az a lény, akiben bízni lehet. Felhagytam, a lelkek vándorútra bocsájtásával, egyetlen személy miatt, így az éveim megszámlálhatóvá váltak. Az évtizedek során, kezdtek előtűnni első ősz hajszálaim, szemeim sarkában megültek a ráncok, és nem ez új, mondhatni vicces érzés volt, látni magam, ahogy napról napra változom, nem csak külsőleg, de belsőleg is. Mindaddig boldog voltam, amíg hazaérvén, a lakás üresen, kopáran fogadott, egy aprócska levéllel, amiben szinte minden sor, darabokra tépte lelkemet. Napokig ültem a kanapén, magam elé révedve, nem értettem, mit ronthattam el? Felhalmozhatatlan mennyiségű életet, évet, és időt áldoztam fel miatta, ő pedig képtelen egy életet, pár évtizeddel feláldozni értem? Hetekkel később, már őrjöngtem, tomboltam, nem éreztem a súlyát már semminek, nem éreztem, hogy léteznék. És ez sajnos így is volt. A lelkem, szép lassan kezdett gyengülni, hiába próbáltam visszafordítani, esetleg újabb Vándorokat küldeni, minden hasztalan volt. Ha egyszer megszakítod az utad, onnantól kezdve, a sorsod meg lesz pecsételve. Ahol éltem, porrá lett zúzva, csak a természetre számíthattam, mi sose hagyott cserben.
Nem értem, hova vezetnek lábaim, csak vakon követem azt a gyenge érzést, ami húz maga után. Kopár fák, hatalmasra nyúló árnyékai közt lépkedek, amíg egy erős, már szinte mardosó sós illat, kezdi bántani orromat. Kiérek az erdőrengetegből, és meglátom az előttem elnyúló tengert, hallom a hullámok, hangos morajlását, és érzem azt az erőt, ami egyre jobban feltölt. Néhol szakadt nadrágomon, átfúj a hűvös szellő, így dideregve kezdek lépkedni, egy vékony fiú alakja felé, akit ezer közül is megismernék már. A homokba érve, leveszem cipőimet, hogy a gyenge, finom homok között, elsüllyedhessenek megfáradt talpaim.

- Baekhyun – helyezem kezemet, barátom vállára, aki mosolyogva fordul felém. Ugyan olyan, mint régen, nem változtak huszonéves vonásai semmit, szinte a nagyapja lehetnék. Szemei egy vonallá préselődnek, mosolyával egy időben.

- Tudtam, hogy nem hagysz magamra, és el fogsz jönni. Indulhatunk? – megfogja törékeny kis kezével, érdes bőrű karomat, mire meglepetten pillantok fel.

- Mégis… hová? – nézek rá, sűrű, bágyadt pislogásos közepette, rekedtes hangon.

- Haza. Ne mondd, hogy azt hitted, itt foglak hagyni? Végig kísérted az életemet, mindenhova együtt mentünk, mindent együtt éltük át. Ha velem tartasz, visszatérhetünk. Sose bátorítottalak volna, a vándorlás feladására, ha tudom, hogy ezt nem lehet visszafordítani. Gyere… menjünk – szorít fogásán, karomon, és lassan lépkedni kezdünk, a jéghideg tenger felé. Érzem, ahogy a hullámok mossák, tisztítják bőrömet, ahogy az emlékek felszabadulnak bennem, szinte kitörnek belőlem, lelkem pedig ismét felszabadul. A sós víz, lassan elmossa gondjaimat, megkönnyebbül minden tehertől, és gazdatestemet békés álomra helyezi, hogy lelkem tovább élhessen, egy szebb jövőben, egy másik helyen, egy másik időben…