1. forduló - Kirichan

Név: Kirichan
Cím: Hol a helye
Szereplők: Kim Junmyeon és Do Kyungsoo
Szavak száma: 1583
Műfaj: dráma
Figyelmeztetések: szereplő halála, au
Leírás: Az emberek akaratosak, s az akaratos embereket meg kell büntetni.
A választott szavam: FÉRFI

Gothe, Johann Wolfgang Von

A Tündérkirály


Ki vágtat éjen s viharon át?
Egy férfi, lován viszi kisfiát.
Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,
átfogja a karját: ne érje veszély.

"Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?"
,Nem látod, apám, a Tündérkirályt?
Fején korona, palástja leng ...'
"Fiam, ott csak egy ködfolt dereng."

"Szép gyermekem, gyere, indulj velem:
sok tarka virág nyílik a rétemen.
Tudok csudaszép játékokat ám
s ad rád aranyos ruhákat anyám."

,Nem hallod, apám, a halk szavakat?
A Tündérkirály hív, suttog, csalogat...'
"Fiacskám, csendbe maradj, - ne félj:
a száraz lomb közt zizzen a szél."

"Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:
megládd: lányaim várnak nagyon,-
táncolnak is ők, ha a hold idesüt
s majd álomba ringat gyönge kezük."

,Hát nem látod ... ott - nem látod, apám:
a tündérlányok már várnak reám. -'
"Fiam, fiam, én jól látom: amott
a nedves fűzfák törzse ragyog."

"Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!
Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?"
,Édesapám, ne hagyj ... ne - megállj:
megragad - elvisz a Tündérkirály ...'

Megborzad a férfi, hajszolja lovát.
Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,
megérkezik, teste-lelke sajog:
ölében a kisfiú már halott. 

Magyarra fordította: Képes Géza

Hol a helye

Hatalmas törzsek emelkedtek az ég felé; nyújtózkodtak, kapaszkodtak, csak hogy elérjék a lehetetlent: magát az Eget. Mintha csak az éltette volna őket, hogy örökké csak küzdjenek és a magasságba jussanak, de némelyikük mégiscsak kicsavarodva a földben végezte. Az Ég akarta így; ő osztott villámokat a magasra törő, akaratos fáknak, hogy megmutassa, ki is az úr.

A természet nyugodt és békés volt, mígnem a mocskos emberek meg nem fertőzték. Hiába volt csendes az erdő, most valami mégis megbolygatta megszokott idilljét. Talán az Ég kívánta, hogy megborzongjon az erdő, mintha csak azt akarta volna a végtelen kékség, hogy kínkeservesen marják egymást a zöldellő ágak. Hogy tépjenek, hasítsanak ketté bármit s mindent, ami eléjük kerül; hogy kiontsanak minden idegen életet, hogy törjék, zúzzák, ki bemerészkedett területükre.

Az Ég volt az, ami sötét komorságba borította az alatta elterülő színtiszta káoszt. Az erdőt homályos lepel takarta be, elvágta a Nap minden egyes fénysugarát, ami életet lehelhetett volna beléje. Az apró vadaktól neszes sűrűt most hangos lódobogás töltötte meg. Egy férfi ült lován, hevesen az erdő védelmébe vágtatva, de akkor még nem tudta, hogy az nem fogja önként feláldozni magát, hogy egy emberi lényt mentsen meg.

 A férfi gyötrelmes arccal ütötte a ló oldalát csizmájával, de úgy érezte, ez sem viszi őket sokkal előrébb. Hajszolta a lovat, ütötte, vágta, csak azért, hogy azt, akit maga előtt tartott, biztonságban tudhassa. A törékeny, védtelen test előtte zötykölődött a kemény nyeregben, feje meg-megingott minden lépésnél. A férfi válláig érő hajába belekapott a szél, és erősen arcába csapta fekete fürtjeit, szinte alig látott tőlük. Nem söpörte el tincseit, inkább csak megrázta fejét; félt, hogy ha elengedné a sebesült testet, akkor örökre elvesztené.

            Egyre nagyobb lélegzeteket vett, egyre fáradtabb volt a lovas, de úgy érezte, hogyha most cserbenhagyja ereje, az lesz a vég. Küzdeni akart, hogy minél hamarabb egészségesen lássa szeretett barátját.

- Jun-junmyeon… - suttogta elakadó hangon az erőtlen test, ahogy folytonosan rázkódott a rohamos tempó miatt. Szólni akart, beszélni, de képtelen volt rá. Szervezete aligha engedte rendesen lélegezni, nemhogy szavakat formálni. Félt, hogy ez lesz a vég, s a mellkasán tátongó méretes seb is azt mutatta, hogy nem sok kell ahhoz, hogy eszméletét veszítse, majd magával ragadja az örök feketeség. Vére folyamatosan tört elő megsebzett mellkasából. Úgy csordogált, mint egy aprócska ér a hegyek féltve őrzött zegzugaiban, és megszínezte a rákötött anyagot.

- Bírd ki! Mindjárt… mindjárt ott vagyunk – felelt, majd megköszörülte kiszáradt torkát. Még élt benne egy kis remény, hogy talán képes megtalálni azt a helyet, ahol megmentheti barátját.

 A falusiak szóbeszéde szerint az erdőben lappang egy titokzatos, félelmetes erő, ami képes egy haldokló szervezetet meggyógyítani. Junmyeon ezért vágtatott az erdő félelmetes sűrűjébe, hogy megtalálja ezt az emberek számára ismeretlen helyet. Ez volt az utolsó esélye, hiszen tudta, hogy csak idő kérdése, és megtalálják üldözői, a kegyetlen barbárok, akik halálosan megsebesítették barátját.

 Magát hibáztatta a férfi; olyan érzelmek kavarogtak benne, melyeket képtelen volt eltüntetni akár csak egy röpke pillanatra is. Kínszenvedően martak húsába és fojtogatták sejtjeit, hogy azok lassan s fájdalmasan elsorvadjanak. Belülről feszítette a bűntudat, és fokozatosan csak erősödött, legyűrve minden más gyönge érzelmet.

- Jö-jönnek… - dadogta kábán a fiatal, mire Junmyeon ijedten hátrakapta a fejét. Tekintetével fürgén pásztázta a hátrahagyott területet, de megkönnyebbülésére egyetlenegy barbárt sem látott nyomukban.

- Nincs itt senki, Kyungsoo. Senki… - nyugtatgatta a fiatalt, aki mint egy élettelen rongybaba, úgy dőlt mellkasának. – Mindjárt. Bírd még ki, mindjárt ott vagyunk! – hajtogatta, mintha ez vigasztalta, nyugtatta volna lelkét. Kyungsoo fel sem fogta szavait, önkívületben, szinte az ájulás határán motyogott az orra alatt furcsábbnál furcsább képekről.

            Junmyeon egyre inkább úgy érezte, hogy még az a kicsiny remény is szertefoszlik, ahogy hallotta barátja szüntelen, mégis akadozott mormogását. Aggódva pillantott a fiatalra, s ahogy végigmérte arcát - kiszáradt, megrepedezett ajkait, beesett, karikás szemeit, falfehér, gyenge bőrét -, elfogta a magával ragadó lemondás érzése.

Nem! Nem szabad feladnom! – üvöltött saját magára. Nem engedte, hogy egy pillanatra is magukkal ragadják effajta érzelmek. Akaratosan küzdött; folyamatosan kapaszkodott abba az egyre távolibbnak tűnő reményfoszlányba.

Az Ég hangosan rákezdett. Hatalmasat dörrent, villámlott, s egy másodperc alatt eleredt az eső, rögtön lehűtve a levegőt. Egy egetrengető villámcsapás után egy fa kicsavarva végezte. A talajra zuhant, elállva a vágtatók útját. A ló nyerített, majd megtorpanva két lábra ágaskodott, majdnem ledobva ezzel gazdáját és a sebesült Kyungsoo-t.

- Hó! Hó-hó! – rántotta meg a kantárt Junmyeon, ahogy próbálta megtartani magát s a neki feszülő testet a nyeregben. A ló rettegve forgolódni elkezdett, és ide-oda rángatta nyakát.

            Junmyeon alig tudta kiszabadítani csizmáját a kengyelből; nehézkesen, de sikerült átdobnia lábát a lovon, majd barátja testét megragadva a puha avarnak csapódott. Egy hangos nyögést hallatott, ahogy Kyungsoo vékony teste mellkasába vágódott; összeszorította szemeit, s próbálta visszanyerni erejét a nagy fájdalom ellenére, hogy minél előbb talpra állhasson.

            Az állat nyerítve, elgyengülten lépdelt még párat, majd mintha ínszalagjait vágták volna, a földre hullott nagy puffanással. A férfi nem hitt a szemének; szeretett lova ott hevert előtte félelmetesen üres, üveges tekintettel. Úgy érezte, mintha a lelkébe látna az óriási szemgolyó. Furcsamód mintha nem is egy állathoz tartozott volna, hanem valami leírhatatlan erőhöz.

            A férfi lassan feltápászkodott, megfeszítette összes izmát, majd kezébe emelte a vékonyka testet. Bánatosan lovára tekintett, mélyen a szemébe nézett. Megborzongott. Megrázta fejét és inkább továbbindult, mert valahogy úgy érezte, hogy itt van az ismeretlen erő, ami segíthet barátján. Hiszen lova is egyik percről a másikra érthetetlen módon elpusztult, ez nem lehetett véletlen.

- Junm… Itt vannak… El-el akarnak vi-vinni – dünnyögte a fiatal erőtlenül kapaszkodva az őt cipelő köpenyébe.

- Itt vagyok. Nem engedem, hogy elvigyenek…

- De… jönnek… és hangosan üvöltöznek… Nem hallod? Elvisznek… - A sebláztól már hallucinálni kezdett a fiatal. Elméjében olyan képek körvonalazódtak, melyek nem voltak valósak; hallotta a fegyverek fémes hangjának zajos csattogását, a barbárok hörgős ordítozásait. Folyamatosan őt hívogatták.

            Junmyeon lepillantott a barátjára, s mikor az rettegve visszanézett rá, önkéntelenül is szorosabbra vonta karjait. Kyungsoo ijedt tekintete mintha átfúrta volna koponyáját, s marcangolni kezdte volna az agyát. Orrába kúszott a vér erős bűze, pedig alig volt érezhető az erdő dohosan ázott avarszagához képest.

- Nincs itt senki. Megvédelek, Kyungsoo – suttogta remegő hangon a férfi, hiába akarta magabiztosan kimondani ezeket a szavakat, közel sem sikerült neki. Inkább hallatszottak reményvesztett fáradozásnak, mint tudatos nyugtatgatásnak.

- Segíts… Elvisznek – lehelte gyönge hangon a fiatal, majdhogynem egy kis fuvallat is elvitte volna a hangját. Kyungsoo agyában akaratos hangok folyamatosan azt mormolták, hogy menjen velük, hagyja itt ezt az embert, de ő nem akarta. Ragaszkodott a férfihez, ő volt a mindene: bátyja, barátja s védelmezője, akire felnézhetett. Hiába kapaszkodtak belé, s hajtogattak neki bármit is a hangok, ő küzdött ellenük. Mindvégig azon volt, hogy szeretett barátja mellett maradhasson.

- Kyungsoo… - motyogta fájdalmasan Junmyeon, míg egyet emelt a testen, hogy az ki ne csússzon fáradt, remegő karjaiból. Gyorsan szedte lábát korhadt faágakra taposva, melyek reccsenve sikítottak fel - mint egy vészjósló fióka, aki csak arra vár, hogy anyja meleg szárnya alatt találjon védelmet.

            A fiatal egyre jobban érezte, hogy akármennyire is küzd a hangok ellen, képtelenség nyernie. Mintha csak egy csatamezőn lett volna, ahol csak ő egy csorba tőrt szorongatna rongyos ruhájában fagyoskodva, míg a nála jóval nagyobb ellenségnek egy hatalmas élezett kard díszítené páncélja oldalát.

            Kyungsoo fakó arcára egy halvány, mégis kedves mosoly kúszott, amire Junymeon rettegve figyelt fel.

- Ne, mindjárt ott vagyunk, Kyungsoo! Bírd ki! Mindjárt, már csak egy kicsi kell, és… - Már a könnyei folytak, hangja eltorzult, torkát a sós cseppek marták, mégiscsak bizonygatta a magáét, amiben mélyen legbelül még ő sem hitt.

            A férfi hiába kötötte el a tátongó sebet még lóra szállás előtt, így is átütött a mélyvörös vér az anyagon, megmutatva, hogy ki is az erősebb. Kyungsoo felemelte a vérveszteség miatt zsibbadó kezét, és egy gyengéd, erőtlen mozdulattal megsimította a borostás arcot. Apró mosolya mintha egy kicsit szélesebbé húzódott volna, ahogy suttogott valamit, ami Junmyeon számára érthetetlen volt.

- Mindjárt – mintha ez lett volna az egyetlen szó, amit Junmyeon képes volt kimondani.

- Mindjárt, Jun… Mindjárt… - hideg ujjbegyei lassan végigszántottak a férfi arcélén, majd élettelenül hullottak a mellkasára. Barátságos, mégis vöröses szemei végig Junmyeont nézték, ajkai még utoljára megmozdultak, hogy kimondja azt a féltve őrzött szót, mégsem jött ki száján semmi érthető hang.

            Junmyeon hitetlenkedve nézte a karjaiban tartott holt testet, aki úgy nézte őt, mintha még élt volna. Földbe gyökerezett a lába, egy árva hangot sem bírt kipasszírozni szájából, fásultan figyelte Kyungsoo mozdulatlan arcizmait. Térde képtelen volt tovább tartani a felesleges terhet, összecsuklott és keményen az avarba csapódott.

- Ne… - kihúzta kezét barátja térdhajlata alól, s felsőcombjára fektette a másik testét. Szemei nedvesen csillogtak, ahogy az Ég kitisztította és megszabadította saját magát a szürkén gomolygó felhőktől. Az erdő mohón szívta magába a napsugarakat; nem érdekelte, hogy benne egy megtört férfi halkan zokog. A zivatar elállt, lecsendesült s elpihent, mintha csak aludni készült volna.

- Kyungsoo… kérlek, ne… - szipogott Junmyeon, ahogy jobb kezét az ölében fekvő nyaka alá csúsztatta, majd vállába markolt. – Kérlek… már nincs sok… - A férfi erősen remegett. Bal kézfejét óvatosan ráfektette a másik jéghideg arcára. Ajkai folyamatosan remegtek, ahogy aprókat simogatott Kyungsoo érdes bőrén; homloka összeráncolódott, szemöldöke keserves gyötrelemmel húzódott össze. – Gyere vissza… - Mélyen a másik üres, halott szemeibe nézett.

            Junmyeon bőrig ázva zokogott barátja testére borulva; nem foglalkozott már semmivel. Szinte kettéroppantotta Kyungsoo vékony testét kezeivel, mint egy erős szél a masszív faágakat.

A természet könyörtelen; nem törődik a kegyelemmel, büntet, ha szükség van rá. Az erdő mérhetetlenül akaratos, s ezt az akaratosságot mindig az Ég bünteti. Megfosztja egy részétől, hogy tudja, nem lehet ennyire telhetetlen.

Egy akaratos férfit is így büntetett a sors… Elvette szeretett barátját, hogy tudja…

hol a helye.