1. forduló - Ellepro

Név: Ellepro
Cím: Hopeless
Szereplők: EXO Jongin, OC - Ha Neul
Szavak száma: 3306
Műfaj: hetero, romantikus dráma
Leírás: Minden ember életében szerepel egy szeretett személy, Hanának is megadatik, hogy szeressen valakit, akiről úgy gondolja nem viszonozza érzéseit, így nem mondja el neki. Kapcsolatuk megváltozik, amikor a fiú híressé válik, és bár erős érzelmek kötik őket egymáshoz, elsodródnak a másiktól. Évekkel később egy véletlen folyamán újra találkozhatnak, a sors adott nekik egy utolsó lehetőséget, hogy megbeszélhessék rég elfeledettnek hitt sérelmeiket és megoldhassák őket.
Megjegyzések: Különösebb nincs, bánom, hogy nem igazi lendülettel írtam, nem volt elég ihletem, de ha jelentkeztem, nem akartam már kivonni magam belőle. A vers megnehezítette a dolgomat, a hangulatot próbáltam visszaadni, viszont a történet írása közben tudtam, hogy ez nem mindig érezhető, így szavakat használtam fel a versből. Illetve, amikor írtam Ludovico Einaudi Divenire albumát hallgattam, így talán azzal érdemes olvasni is. 

A választott vers: Csokonai Vitéz Mihály - A Reményhez

A következő szavak szerepeltek benne: Erő, föld (igaz erőm és földiek, földbe formában :D)

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

Hopeless

Már akkor tudtam.

Tudtam, hogy Ő… ő az én reménységem. Minden akartam lenni neki, miközben semmivé váltam. Hosszú és lassú folyamat volt… de semmivé váltam. És én hagytam.

Tudtam, hogy semmilyen hátsó szándéka nem volt sohasem. Mindig is tudtam, hogy ő sosem gondolt rám másként, csak egy barátként, testvérként, lelkitársként.

Mindig reménykedtem – ezzel pedig elkezdtem saját magam felőrölni. Egy fiú – különösen ő – nem nagyon gondolkodik, mielőtt cselekedne, ő pedig habozás nélkül érintett meg. Mindig úgy gondoltam rá, hogy érintésorientált. Nem mehettem úgy el mellette, hogy ne simított volna végig a karomon, a csípőmön… nem ülhettünk egymás mellett úgy, hogy ne ért volna össze legalább a felkarunk, vagy a vállunk. Ha sétáltunk, megfogta a kezem, vagy átkarolta a vállam, hezitálás és gondolkodás nélkül, én pedig rendszeresen zavarba jöttem és összevissza kalimpált a szívem a közelsége hatására, és mindig pislákolt bennem a remény halvány fénye, hogy ezek az érintések talán neki is jelentenek valamit. Valami többet.

A megismerkedésünket, életem egyik fordulópontjának tekintem. Meleg érzéssel gondolok vissza arra a napra. Már aznap reggel úgy éreztem, valami történni fog, az iskolába beérve pedig mindenki egy srácról beszélt, aki sulit váltott és iszonyú tehetséges táncos. Természetesen izgatott voltam, és meg akartam ismerni a híres-neves új fiút, de nem tettem különösebb erőfeszítéseket, hogy kiderítsem ki is ő. Nem az én osztályomba járt, de egyidősök voltunk, ezt a többiektől hallottam, akik megállás nélkül róla beszéltek. Később a nevét is megtudtam. Jongin. Kim Jongin. Már csak a neve hallatára is megdobbant a szívem és megállt a pálcika a kezemben. Nem értettem, hogyan lehet valaki rám hatással úgy, hogy még csak nem is ismerem. A fiatal szívem tehetett róla. Nem voltam több tizenháromnál. Iszonyú cikinek éreztem, hogy eleve a neve megtetszett nekem.
Összevont testnevelés órán pillantottam őt meg. Valamiért aznap koedukált tesi óránk volt, és megtapasztalhattam, milyen a fiúkkal kidobósat játszani. Mondhatni, fájdalmas. Körülbelül öt perce játszhattunk, amikor a gumilabda erősen orrba talált, én pedig elvesztettem az egyensúlyom és szó szerint kifeküdtem. Az orrom lüktetett, a látásom elhomályosodott, és kellett pár pillanat mire újra fókuszálni tudtam a külvilág hatásaira. Egy ismeretlen fiú aggodalmas tekintete takarta el előlem a gyönyörű kék ég látványát. Én pedig szóhoz sem jutottam. Tehát ő lenne Jongin? Futott át az agyamon, a bámulást pedig nem hagytam abba. Hosszú percekig fürkésztük egymás barna szemeit, aztán ő halványan elmosolyodott, szó nélkül felsegített és elkísért az iskolai nővérhez, hogy megállapíthassa: az ég adta világon semmi bajom. De nem bántam, hogy elvitt oda. Mert végig fogta az egyik kezem, miközben a hátam támasztotta. Az érintései nyomán a bőröm felhevült, a szívem rendetlenkedett, az agyam pedig nem volt képes mondatok képzésére, így jószerivel csendben tettük meg az utat. Mielőtt beléphettünk volna a nővérhez, megszorította a kezemet és megállásra késztetett. Automatikusan fordultam felé, szégyenlősen elmosolyodott, végigsimított fájó orromon és felsóhajtott.
- Kérlek, ne haragudj rám – akkor először hallottam beszélni, és már a neve és külseje mellett a hangja is tetszett. – Nem akartalak ledobni, főleg nem olyan erősen.
- Elhiszem, semmi baj – rámosolyogtam, ő pedig kiengedte a levegőt, amit eddig benn tartott. Keze még mindig tartotta az enyémet, talán öntudatlanul, talán akaratosan, végigsimított nagy ujjával kézfejemen, és őszintén elmosolyodott. Olyan igazi, csábító félmosollyal. Már tizenhárom évesen is rendelkezett vele, igen.
- Jongin vagyok.
- Ha Neulnek hívnak.
- Örülök – biccentett felém. – És sajnálom, még egyszer.
- Mással is előfordult már, tényleg semmi baj. Na, menjünk be, legalább erről az óráról lóghatunk egy kicsit – szavaim hatására elvigyorodott és előre engedett.

Nem hittem, hogy hozzám fog még szólni ezek után, de mélyen meglepődtem, amikor másnap rám köszönt. Sőt, minden alkalommal köszönt, amikor észrevett, odajött hozzám és beszélgettünk, a többi lányt pedig megette a sárga irigység.

Élveztem minden vele töltött percet. A társasága valami újat… másat jelentett számomra. A kapcsolatunk hamar szorossá vált, az iskolában mindenki úgy gondolta előbb vagy utóbb egy pár leszünk – bevallom, én is ezt hittem. De, ő csak a barátom volt. A barátom, aki kikérte a véleményem a lányokról, akikkel randizott, aki megnézte őt táncpróba közben, aki bátorította és biztatta, amikor bekerült az SM Entertainment gyakornokai közé. Én jelentettem neki a támaszt. Ő nekem pedig a reménységet.

Ahogy idősödtünk, a kapcsolatunk úgy vált bensőségesebbé. Az érintések megsokszorozódtak, a vicces beszélgetések pajkos flörtölésbe fulladtak, én pedig elkönyvelhettem, hogy tizennyolc éves koromra teljesen belészerettem. Tagadhatatlanul szerelmes voltam belé. De nem mondhattam el neki. Hiszen ő nem úgy tekintett rám. Vele akartam lenni, minden porcikámmal vágytam rá, de ha elmondtam volna, hogy mit éreztem iránta, könnyen elveszíthettem volna őt. Így inkább mellette maradtam és szerettem őt viszonzatlanul.
Amikor rájöttem, hogy visszavonhatatlanul szeretem őt, ő már EXO lázban égett, akkoriban debütáltak. Mérhetetlenül büszke voltam rá, én voltam az első számú és a legnagyobb rajongója. Minden pillanatát megosztotta velem, minden örömében osztoztam, minden sérülése nekem is fájt, a kimerültsége pedig engem is levert. Nagyon fájt, amikor elköltözött, be a „sztárkollégiumba”, amit az SM finanszírozott, de egyben örültem is neki, mert végre elérte azt, amiért kőkeményen, fáradhatatlanul dolgozott az évek folyamán. Meghozta a gyümölcsét a rengeteg munka. Az idollétnek rengeteg előnye volt. De bővelkedett hátrányban is.
A kapcsolatunk gyorsan változott meg, kis lépésekben, de gyorsan és ezt iszonyú volt elismerni. A találkozások megritkultak, a telefonbeszélgetések lerövidültek.

Jongin… hirtelen tudatosult bennem, hogy elérhetetlenné vált. Nem csak barátként… hanem szerelemként is. A reménysugaram egyre halványabb fényben pislákolt, ha pislákolt. Viszont sosem mutattam ezt ki neki. Nem tehettem, nem terhelhettem a panaszaimmal. Azzal, hogy hiányzott. Hogy több időt akartam vele tölteni. Hogy ki akartam sajátítani. Legalább egy napra, hogy úgy érezhessem, kettőnk között semmi sem változott.
Rettenetes érzés volt, hogy csak a TV-ben vagy az interneten láthattam őt. Ha felhívtam, rendszerint a hangpostája kapcsolt be. Elfoglalt volt, állandóan dolgozott, forgatott én pedig otthon ültem, vártam és vágytam rá.

Néha meglepett a látogatásaival. Nem sűrűn voltak vendégeim, egy éve élhettem egyedül a belvárosban, amikor először kopogtatott. Fekete ruhában volt, késő este jött, én pedig halálra rémültem, mert egy pillanatba beletelt, míg ráismertem. A lopott találkozók megmelengették a szívemet – mert nem felejtett el – de sosem tartott túl soká, sietnie kellett, csak megnézte, hogy vagyok. Azt mondta, mindig aggódott azért, amiért egyedül laktam. Az első látogatása után, minden egyes éjszaka a nappaliban vártam a kopogására, hátha beugrik.
Minden egyes éjjel. Aztán néha eljött… és akkor csodálatos volt. Úgy ölelt, mint régen, úgy beszélgettünk, mint régen, úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Mintha ő nem vált volna sztárrá, és nem hagyott volna maga mögött. Pedig ez történt.
Sosem maradt sok időre, egy órára, talán kettőre… de mindig nehezen búcsúztunk el egymástól, mert nem tudtuk mikor lesz a következő alkalom. Rendszerint sírva fakadtam, amikor elment. Sírtam, mert tudtam, hogy sosem lehetünk együtt, sírtam, mert iszonyatosan hiányzott a társasága.

Aztán egy ponton… minden félelmem úgy látszott megvalósul. A rövid telefonbeszélgetések, és kései találkozások lassan megszűntek. Szó szerint felőrölt a fájdalom, hogy elhagyott. Az egyetemen senki sem értette, miért vagyok visszahúzódó, szótlan és barátságtalan. Nem hagytam, hogy közel kerüljenek hozzám az emberek. Nem éltem szociális életet. Szinte remete lettem. Iskolába jártam, tanultam, ettem és aludtam. A telefonom szorongattam és az ajtóm lestem, abban reménykedve, hogy felbukkan. De persze, ez nem történt meg.

Visszajátszottam a beszélgetéseinket… szomorú voltam, csalódott és egyben dühös. Talán sosem gondolt bele abba, mennyire kétértelműek a szavai, mennyire csalogatnak, kecsegtetnek… a sima szája, azok a puha ajkak… olyan szavakat ejtett ki rajtuk, amivel akár elhitethette volna velem, hogy kellek neki. Nem barátként, hanem társként. Az, ahogy viselkedett velem, nem azt tükrözte, hogy csak barátok vagyunk. Emiatt nagyon dühös voltam, mert olyan személyiséggé váltam miatta, aki mindent és mindenkit elutasít, aki nem Jongin, vagy nem hozzá köthető. Talán egy jó pszichológusra lett volna szükségem, hogy el tudjak tőle vonatkoztatni, és el tudjam őt engedni.

Az idő, a távollét nekem kedvezett, és kezdtem úgy élni, mint egy normális ember. A telefon-ajtó kényszerbetegségem elmúlt, barátságosabb lettem, de féltem még szorosabb kapcsolatokat kialakítani. De elkezdtem egy Jongin-mentes úton haladni, amit bár nem szerettem, kénytelen voltam elfogadni. Nem haragudtam rá, hiszen ő ösztönből cselekedett mindig, nem tudta, hogyan éreztem iránta, így gyerekes és butaság lett volna haraggal gondolni rá. Így továbbra is nyomon követtem a pályafutását és büszke voltam rá, arra, hogy egykor ismertem őt és együtt nőttünk fel.

2014 májusában találkoztunk újra. Majdnem egy éve nem láttam akkor. Este nyolc is elmúlt, mosogattam, amikor kopogtak az ajtón. Megdermedtem és hitetlenkedve fordultam az ajtó felé. Megráztam a fejem, és emlékszem teljesen zavarodott voltam. A második kopogás zökkentett ki, habos-vizes kézzel rohantam és feltéptem az ajtót.

És ő ott állt, lehajtott fejjel. Farmer volt rajta, szürke kapucnis pulóver, napszemüveg volt a kezében. A cipőjét szuggerálta, én pedig megragadtam a pulóverét.
- Jongin – leheltem a nevét, ő pedig felnézett rám, az arca sápadt, a szemei beesettek, könnyben úszóak voltak. – Jongin – ismételtem újra, immáron remegő hangon, könnyeim hirtelen vehemenciával törtek rám, mély levegőt akartam venni, de a sírás miatt csak nyeldekelni tudtam, ő pedig tett egy reszketeg lépést felém, megragadta a derekam és szorosan magához ölelt. Beléptünk a lakásba, ő rúgta be az ajtót, kezei a csípőm, hátam szorították. Arcát a nyakamba temette, éreztem, hogy bőröm nedves lesz könnyeitől, de nem bántam. Arcomon folytak a könnyeim, kezemmel beletúrtam a hajába, a szívem lassan megnyugodni látszott. Hát mégsem hagyott el. Mégsem felejtett el.
- Óh, Jongin – törtem meg a csendet, szipogott párat, elhúzódott tőlem, de továbbra is az ölelésében tartott. Könnytől nedves pillái, csillogó szemei belém fagyasztották a szavakat, csak néztem őt, hogy még így, lestrapáltan és kisírt szemekkel is gyönyörű. – Mi történt? – suttogtam aztán, mert tudnom kellett miért jött el. – Miért…? Miért, Jongin? – össze voltam zavarodva és nem tudtam, mit gondoljak.

Elmosolyodott. Ugyanazzal a mosollyal, mint amivel legelőször ajándékozott meg. A halvány félmosollyal, ami már akkor megdobogtatta a szívemet. Megszorítottam a pulóvere anyagát és elkaptam róla a tekintetem. Nem teheti ezt velem. Aztán persze a fölbe döngölt a szavaival.
- Hiányoztál – ennyit mondott a rekedtes hangján, amitől libabőrözni kezdtem. Visszanéztem rá, az arca annyira közel volt az enyémhez, hogy ijedten hátrahőköltem. A kezét felcsúsztatta a tarkómra, pillantásai az ajkaim becézték, én pedig lassan megértettem, mit akart csinálni. Izmaim fokozatosan ernyedtek el, a feszültség felengedett bennem, teljes alárendeltté váltam. Hagytam, hogy azt tegyem, amit csak akar.
Amint ajkai az enyémekhez értek, a szívem felgyorsult, a szemeim lecsukódtak és úgy éreztem, a lelkembe beköszöntött a tavasz, a melegség, a vak reménység ezernyi sugárral szórta szét fényét a bensőmben. Boldog voltam. Kezei arcomat simogatták, én a nyakába fűztem karjaimat, és oly mohón falta az ajkaimat, hogy úgy éreztem, soha nem akarja abbahagyni. Nyelve benyomult a számba, és akaratlanul felnyögtem az érzéstől. Éreztem, hogy elmosolyodik, de nem szakította meg a csókot. Egyre nagyobb intenzitással és szenvedéllyel csókolt. A falnak tolt és úgy csókolt, egészen addig, amíg el nem zsibbadt az állkapcsom és az ajkaim el nem kezdtek lüktetni. Elhajolt tőlem, a homlokát az enyémnek döntötte és mosolygott. Én felnevettem és a nyakába vetettem magam. Tényleg… igazán boldog voltam.

Egész éjjel velem volt, elmesélte mi történt vele az utóbbi időben, hogy Kris kivált az együttesből, ami mélyen megrázta őket, és emiatt dupla annyi munkát kell belefektetniük a koncertbe, amit első alkalommal fognak végigcsinálni önálló csapatként. Végül ez vezette hozzám is. Nem bírta a felgyülemlett feszültséget, nem bírta megtagadni magától többé a hiányom, így eljött és csak remélte, hogy beengedem.

Másnap reggel egyedül ébredtem, de nem ijedtem meg, tudtam, hogy neki kötelességei vannak, és a lelkemben teljes béke honolt, olyan biztossá váltam abban, hogy a kapcsolatunk megváltozott és egy párként folytatjuk tovább.
A rideg valóság viszont az volt, hogy nem keresett. Amikor én kerestem, nem volt kapcsolható. Személyesen nem kereshettem, ő pedig nem jött el hozzám többé. Megengedtem magamnak, hogy dühös legyek rá. Kihasználtnak éreztem magam és becsapottnak. Úgy éreztem, csak elcsábított és búfelejtőnek kellettem. A régi Jongin felhívott volna és tisztázta volna a helyzetet, lezárta volna. Az új Jongin, Kim Jongin Kai nem az a személy volt, akit én régen ismertem, és akibe beleszerettem.
Mélységesen csalódott és megbántott voltam. A keserűségemet nehezen tudtam leküzdeni, hiszem hittem neki. A bensőmben virágzó tavasz hirtelen kihunyt, télre váltott, a fagyos düh emésztette a csontjaimat, összetörtem, és féltem, hogy sebeim nem úgy fognak begyógyulni, ahogyan kellene.

Véglegesen eltávolodtunk egymástól, nem keresett meg, hogy megmagyarázza azt a májusi éjszakát, nem hallottam többet a hangját, nem néztem mélybarna szemeibe, kerültem őt a TV csatornákon, és az interneten. Új életet akartam kezdeni – de ezúttal nélküle.

*

Még ennyi év után is sokat gondolok rá, persze már nem búval és haraggal, hanem melegséggel és jó érzéssel. Jongin volt a legjobb barátom, a támaszom és életem első szerelme. Hallottam, hogy kutatásokat végeznek azzal kapcsolatban, vajon létezik-e második szerelem?
Nagyon érdekes, hiszen az emberek az első szerelmet általában fiatalon, tinédzser korban élik át, amire a „felnőttek” azt mondják, a kamaszkor velejárója, komolytalan, egyszóval valami olyan érzés, mely csak időleges, pillanatnyi és könnyen túl van rajta az ember. Én úgy gondolom soha nem lesz túl rajta az ember, csak megtanul együtt élni a szeretett személy hiányával. A tinédzserkori szerelmek is szerelmek, az érzés nem korhoz köthető. Az én szerelmem… igaz volt és felülmúlhatatlan. Viszonzatlan volt igen, - vagy talán mégsem? Sosem kaptam rá választ. Habár nem nyerhettem bizonyosságot afelől, hogy Jongin viszont szeretett-e engem, az érzéseim iránta őszinték voltak és különlegesek.

Olyan értékűek, melyet az ember nem felejt el, nem hever ki, csak elfogadja a be nem teljesülését és emlékei rejtekébe zárja. Huszonnyolc évesen, éretten, felnőtten és tapasztaltan azt mondhatom, amiket az imént mondtam, mert hosszú éveim során egyetlen férfi iránt sem éreztem azt, amit Jongin iránt tíz évvel ezelőtt.
Kiépítettem a karrierem, stabil életem van, egy remek sráccal járok, már több mint négy éve, és tudom, hogy szeretem őt, de már nem azzal a mindent elsöprő első szerelem érzéssel. Éppen ezért nem haragudhatok Jonginra. Hálás vagyok neki, hogy megtapasztalhattam, milyen igazán szeretni valakit.

Megráztam a fejem, hogy kiszakadjak a világomból, felnéztem a kéklő égboltra, elmosolyodtam és karórámra pillantottam. Másfél óra múlva találkozom a barátommal, de a munkahelyről hamarabb elengedtek. Ő viszont még nem végzett, így úgy gondoltam sétálgatok egy kicsit a park körül, viszont a gondolataim magukkal ragadtak, amikor megpillantottam egy Exo plakátot az egyik oszlopon.
Lágyan lengedezett a szél, kellemesen sütött a nap, igazán szép tavasznak nézünk elébe, imádtam ezt az időt. Megálltam és elnéztem, ahogy egy öt éves forma kislány a kiskutyáját sétáltatta, és bőszen magyarázott neki valamiről. A kutya olykor-olykor visszavakkantott neki valamit, amitől a lány boldogan kacagott. Öntudatlanul simítottam a tenyerem a hasamra. Már régóta vágyom arra, hogy gyerekem legyen, és azt hiszem, ideje, hogy elkezdjünk családot alapítani. A kislány hirtelen szaladni kezdett a kutyával, követtem őket a tekintetemmel, az egyik padhoz rohantak, ahol egy férfi ült.

Eltelt pár másodperc, és a mosolyom fokozatosan tűnt el az arcomról. Jongin felállt a padról és megsimogatta a lány haját. Felnevetett és a kutyához guggolt. Földbegyökerezett a lábam. Azt hiszem kisebb sokkot kaptam. Mozdulni sem tudtam, minden gondolat kiszállt a fejemből, csak a nevét ismételgettem magamban, hogy tényleg ő az. Bárki közül felismerném, a nevetését meg pláne. A következő pillanatban felnézett, és pár másodperc múlva a tekintete rám szegeződött. Láttam az arcán a felismerést, ő is teljesen ledöbbent, lassan felállt és tett felém egy lépést, majd megállt és a kislányra nézett. Az első gondolatom az volt, hogy az övé, de ezt gyorsan elvetettem, mert akkor a médiában is szó lett volna róla – amiről nyilván tudnék, mert némi közöm van hozzá. Mondott pár szót a lánynak, aki bólintott és elszaladt a kutyával, Jongin visszanézett rám, majd elindult felém. Rendeztem a gondolataimat, elmosolyodtam és úgy vártam rá. Amikor elém ért egy méternyi távolságban megállt és meredtünk egymásra.
- Szia – szólalt meg, én pedig bólintottam felé.
- Szia – újra elmosolyodtam, kicsit zavartan viszonozta a gesztust. – Rég találkoztunk – fűztem hozzá, mert nem tudtam mi mást mondhatnék neki.
- Hét éve… igen, rég – helyeselt, én pedig nem válaszoltam. Kínos volt és egyik felem menekülni szeretett volna, de maradtam és helyette megszólaltam.
- Üljünk le arra a padra, oké? Nem sokára mennem kell, de…
- Persze, oké, üljünk le – vágott közbe és invitált a kezével a pad felé. Csendben elsétáltunk addig, leültünk egymás mellé, és felé fordultam. Még mindig imádtam a szemeit. És talán őt is egy kicsit. A rég elfelejtett érzéseim pislákolni kezdtek, régi ismerősként köszöntöttem őket. Kicsit ingattam a fejem és mosolyogtam, mintegy dorgálva saját magam, Jongin pedig felsóhajtott.
- Ne haragudj, én csak… - a hajába túrt, majd rám nézett. – Ezerszer képzeltem el, hogy mit fogok mondani, ha véletlenül találkoznánk, de most fogalmam sincs, mivel kezdjem. Annyi mindent szeretnék mondani – csóválta a fejét és lemondóan sóhajtott.
- Nem szükséges magyarázkodnod, Jongin – vontam vállat. – Nem haragszom rád és… sosem tartoztál nekem elszámolással.
- Hana, kérlek, ne mondd ezt! Te voltál a mindenem, és semmit sem tettem érted. Csak bántottalak, és magadra hagytalak.
- Hát… ami igaz, az igaz – keresztbe raktam a lábam és elfordítottam a fejem. – Nagyon sokszor bántottál. Sosem hittem, hogy a kapcsolatunk annyit jelentett neked, amennyit. Azt hittem kitartasz majd mellettem. De, persze megértem már, hiszen…
- Nem, nincs rá mentségem – szakított félbe. – Egyszerűen önző és gyáva voltam.
- Várjunk csak, az imént azt mondtad, én voltam a mindened? – hirtelen realizálódtak bennem szavai és mélységesen megdöbbentem rajtuk. Szégyenlősen elvigyorodott és megvakarta a tarkóját.
- Körülbelül tizenhat éves korom óta szerelmes vagyok beléd – vagyok, nem voltam.
- Micsoda? – suttogtam és sűrűn pislogtam, értetlenkedve összehúztam a szemöldököm.
- És most már tudom, hogy te is szerettél engem. Gyerekként féltem, mert úgy éreztem nem viszonzod az érzéseimet, és nem akartalak elveszíteni…
- Jongin én tizenhárom éves korunk óta beléd voltam esve! – voltam, nem vagyok.
- Istenem – szorította össze a szemeit. – Ezt a szívást. Amikor debütáltunk, minden a feje tetejére állt, és képtelen voltam tartani az iramot, ezért hagytam, hogy kicsússz a kezeim közül.
- Nem csúsztam ki, Jongin. Pusztán elengedtél. Nem kerestél többet. A kettő nem ugyanaz. Amikor egy év elteltével eljöttél hozzám és megcsókoltál… azt hittem az jelentett valamit. Úgy gondoltam, most már biztos, hogy viszonzod az érzéseimet és együtt leszünk. De megint felszívódtál!
- Tudom és sajnálom. Koncertezni kezdtünk és minden rendben ment egy ideig, de újabb botrányok törtek ki Baekhyunnal kapcsolatban, és nem akartam, hogy a miénk is odáig fajuljon. Amikor lecsendesedett minden, nem tudtalak elérni. Megváltozott a számod.
- De a lakcímem nem – suttogtam szomorkásan mosolyogva. – Ha igazán akartál volna, tudtad, hol találhatsz meg. Mégsem jöttél. Pedig vártalak. Betegesen vártam rád minden éjjel hosszú időn keresztül.
- Sajnálom, Hana – lehajtotta a fejét és frusztráltan megdörzsölte a szemét. – Hihetetlen, hogy nem vettem észre, szeretsz engem.
- Én sem vettem észre, hogy te szeretsz engem – vontam vállat. – Nem szánt egymásnak bennünket a sors – egy ideig nem reagált a szavaimra, majd felém fordult, kezébe vette a kezemet és elszántan nézett a szemeimbe.
- Én nem fogadom ezt el, Hana. Fiatalkorom óta vágyom rád, arra, hogy együtt legyünk, de a körülmények sosem adatták ezt meg. De, most… nem véletlen, hogy újra találkoztunk. Ez lehetne számunkra a kezdet. Légy a barátnőm, Hana! – a szavai a szívemig hatoltak, könnybe lábadt a szemem, mert szerettem volna rászorítani a kezére és beleegyező választ adni, de tudtam, hogy képtelen vagyok rá. A könnyek kicsordultak a szememből és halványan elmosolyodtam.
- Nem, Jongin. Ez a találkozás nem a kezdete valaminek. Hanem a vége, lezárjuk a múltat és végre teljesen élhetjük a jelent.
- De, Hana… - keze szorítása engedett, így kihúztam és megigazítottam egy hajtincsét.
- Nem tehetem meg. Te a múltam vagy, Jongin. És hálás vagyok érte. Mindig jó szívvel gondolok rád. De a jelenem… nem lehetsz te, mert már van valaki, aki kitölti a mindennapjaimat – felálltam. – Vigyázz a kislányra, könnyen elkóborolnak a gyerekek – ő is felállt és kicsit csalódott mosollyal nézett rám.
- Az unokahúgom, és valójában fél egyedül, csak percek kérdése és visszarohan hozzám – a kezeit zsebeibe süllyesztette. Tudtam, ha tovább maradok, kényelmetlenné válik a szituáció, így búcsúzni készültem.
- Örülök, hogy találkoztunk. Tényleg. Tudnod kell, hogy hálás vagyok neked és mai napig szeretlek téged – csókot leheltem az arcára és elléptem tőle. – Mennem kell, Jongin.
- Én is szeretlek – mondta halkan, én pedig elfelhősödött tekintettel fordítottam hátat és indultam el a kijárat felé. Tudtam, hogy ez azt jelenti, nem csak ebből a parkból… hanem Jongin életéből is kisétálok.