1. forduló - YongNeul

Írta: YongNeul
Cím: Érzéseink tovább élnek
A történet Baekhyun szemszögéből íródott, szerepel még benne Suho és Chanyeol egy pár mondat erejéig, valamint Linea (oc)
Műfaj: dráma, romantikus
Szavak száma: 2585
Figyelmeztetések: szereplők halála
Szavak: röpködtek
Történet röviden: Baekhyun súlyosan beteg menyasszonyához utazik Párizsba, ahol igyekszik mindent megtenni a lányért. Elkeseredésében azonban elfelejt a jelenre koncentrálni és elveszik az emlékek között.

Ady Endre - Párisban járt az Ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,

Szent Mihály útja beleremegett,

Züm, züm: röpködtek végig az uton

Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé

S Párisból az Ősz kacagva szaladt.

Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán

Nyögő lombok alatt.

Érzéseink tovább élnek

A hazugság lehet kegyes dolog, kegyes, ha megkímélsz vele valakit, de igaziból ezzel a saját bőrödet mented. S milyen kegyetlen lesz, ha kitudódik az igazság, és akit óvtál vele, fájdalommal telve, bizalmatlanul, csalódottan néz majd rád. Neked még jobban fájni fog.

Az igazság nehéz dolog, felvállalni, hogy hibáztál, elfogadni, ha büntetnek érte.

Olykor-olykor még magunknak is hazudunk, mert annyira kegyetlen tudni az igazat. Fájó szívvel zárkózunk be és elhitetjük mindenkivel, hogy minden rendben van, de valójában nincs. De ez csak hit, nem hazugság.

Akkor mégis miért fájóbb a hazugság? Talán mert nem az a fontos, hogy hazudtak nekünk, hanem, hogy Ki hazudott nekünk.

De a legfontosabb kérdés az, hazudhatsz- e magadnak? Nem tudom.

Bonyolult dilemma volt ez, nem estére való gondolkozási munka. Az erdő felett lassan így is felkúsztak a szürke felhők, maguk alá gyűrve a lemenő arany napot. Szememben még megcsillant az ég alján fogyatkozó angol vörös fény, átfestette a falevelek színét is, nyár volt még, vénasszonyok nyara.

Ideje lett volna haza indulnom, de az erdő nem engedett, vonzott magához az egyre sötétebb gyomrú rengeteg. Vártam még egy darabig, míg a szürkület teljesen rá nem telepedett a tájra és a Hold keskeny, fényes karéjával megjelentek az első csillagok. Nem egyszer kívántam már az esthajnalcsillagtól, de olybá tűnt hiába, mert csak nem akart teljesülni aprócska, leheletnyi kívánságom. Megadó sóhajjal fordítottam hátat a fáknak, előttem tündökölt Szöul hatalmas, torz lábnyomra hasonlító képe, sok millió kis fénnyel tarkítva.

Lassan indultam haza, nem volt kedvem a város nyüzsgéséhez, Szöulnak sosem éreztem át a saját, varázslatos hangulatát és én most nem vágytam erre a tájra, a folytonos változásaira. Tűnődve lépkedtem a mezőn kitaposott kis úton, nem csak én jártam ide jól érezni magamat, gondolkodni, vagy éppen szomorkodni.

A külvárosba érve egy üres, villódzó fényekkel robogó buszra, hallottam a rossz lámpák kattogását a fejem felett, majd az öreg jármű hangja mindent elnyomott. A város szíve felé haladva még ez a rozoga busz is megtelítődött szórakozni vágyó fiatalokkal, kapucnimat az arcomba húzva váltottam ismét sétára, már csak pár sarokra volt a dorm, túléltem ennyi gyaloglást.

Sötét uralkodott már a lakásban, csapattársaim cipőiben botladozva jutottam beljebb, nem akartam villanyt gyújtani. A konyhából halvány fény áradt és egy alak ült a hatalmas mahagóni asztalnál. Arca sötétbe borult, csak hidrogén szőke haján sütött át a neon lámpa kékes, hideg, halovány fénye. Suho csendesen figyelte, ahogy kinyitom a hűtőt és előveszem a hideg tejet, csúszott a doboz a kezemben, gyorsan a pultra csaptam, alaposan kilöttyent. Némaság uralkodott a félhomályos konyhában, hirtelen ért a leader hangja.

- Szétszórt vagy mostanában. Minden rendben?

- Persze. - Vágtam rá, de nem tudtam meggyőző lenni. Óvatosan szembe telepedtem Suhoval, majd a kakaómba bámulva kezdtem beszélni, hangom halk volt és remegett. - Linny beteg. Nem most kezdődött a dolog, de én alig pár hete tudok róla és régen volt már, hogy találkoztunk. A menyasszonyom és nem szólt, hogy baj van. - Fejeztem be sírós hangon, egy meleg tenyér simult a libabőrös csuklómra.

- Mi a baj?

- Rákos. - Sírtam el magam halkan. - Agydaganata van és nekem nincs időm meglátogatni. Lehet, hogy soha többé nem láthatom.

- Van néhány hét szabadidőnk. Menj el hozzá! Majd mi fedezünk. - Mosolygott rám Joonmyun szomorkásan.

- Most?

- Akár most. - Elment az étvágyam, már nem kívántam a vacsorámat. A szobámba sietve előhúztam a bőröndömet és idegesen kezdtem beledobálni a cuccaimat.

- Hova készülsz? - Zökkentett ki Chanyeol dörmögős hangja.

- Linnyhez. - Nem válaszolt, csak egy nyugodt sóhajjal visszafeküdt aludni. Sietve becipzáraztam a táskám és kiosontam az előszobába. Suho ott várt rám, kezében egy kocsi kulccsal és egy becsomagolt szendviccsel.

- A kocsi lent van a mélygarázsban. Innen te intézed, de ha hívunk, kérlek, gyere haza! Ja és add át üdvözletem Lineanak.

- Rendben. - Bólintottam remegő gyomorral és villany nélkül siettem le a bekamerázott lépcsőházban, tényleg alul volt a kocsi, fürgén bepattantam a fekete Alfa romeoba és indultam is.

Sietős léptekkel igyekeztem a terminálok felé, az ég alja már világosodni kezdett keleten, tiszta napnak néztünk elébe.

Néhány órával később nyugodtan dőlhettem hátra egy székben, de gyomrom nem akart nyugodni. Aggódtam aprócska menyasszonyomért, nem tudtam mire számíthatok majd és én mindenképpen ezzel a lánnyal akartam leélni a jövőmet. Nehézkesen, de elnyomott az álom, zavaros, kóválygó fejjel ébredtem fel, már alig volt hátra az útból. Lopva kipillantottam az ablakon, messze alattam ott tündökölt a világ sokfajta drágaköve, teljesen belevesztem a bámészkodásba.

Elszaladt az idő, megkezdtük a leszállást, bántotta a fülem a bemondó francia nyelve, elszoktam tőle. Nemsokára a terminálban gyalogolhattam és bár a feliratokat nem ismertem, tudtam merre kell mennem.

Egy kórház felé vitt utam, le se pakoltam a hotelban, minél hamarabb látni akartam Lineát. Olybá tűnt az én kis menyasszonyom, mint egy hervadni induló hibiszkusz, amely vörösen ragyog és tündököl, de már sápatag és karimája is lassan összecsavarodik, apránként elfárad. Kipirult arca boldogan ragyogott fel, mikor beléptem a kórtermébe, fejét fehér kötés fedte, védte, karjain foltok húzódtak és csövek vezettek belőle furcsa szerkezetekbe. Zöld szemei hatalmasnak tűntek lefogyott pofija mellett, elfacsarodott a szívem szenvedése láttán.

- Baekhyun! - Nyújtotta felém apró kezeit ragyogóan mosolyogva, hófehér fogai szinte vakítottak. Óvatosan öleltem magamhoz a törékeny testet, alig tudtam titkolni kétségbeesésemet, alig volt időm a szerelmemmel együtt. Gyomrom furcsa görcsben ült és kezeim remegtek, vissza akartam forgatni az időt, féltem a jövőtől.

- Hogy érzed magad? - Telepedtem mellé és kezembe fogtam a kezét.

- Hajmeresztően. - Kuncogott jót a saját viccén, majd lassan elkomolyodott. - Nem használt a kemoterápia. Holnap pedig lekapcsolnak a gépekről, ez itt a célegyenes. - Azonnal megfeszült az állkapcsom, úgy éreztem mindennek vége.

- Mesélj nekem valamit a kinti világról, oppa! Olyan régen láttam Párizst. - Lehajtottam a fejem, majd az ablakon kipillantva mesélni kezdtem.

- Párizsba tegnap beszökött az ősz, Szent Mihály útján suhant nesztelen. Zöld leveleket öregített, s rozsdaszínekbe öltöztette a város ékes koronáit. Még süt a nap és utolsó bágyadt sugarai ontják magukból a meleget a kora délutáni órákig, olykor egy- egy ökörnyál kanyargózik el a szélben, apró kis pókokat utaztatva távoli célok felé, a természet megpihenni készül.

- Akárcsak én. - Hunyta be mosolyogva szép szemeit, boldognak tűnt, míg én egyre boldogtalanabb voltam. Ő testileg, én lelkileg haldokoltam. - Szöulban milyen az ősz?

- A város melletti hegyen foltokban kopaszodik az ősi világ, a fenyők gőgős urakként zöldellnek tovább, a fehérre kopott sziklák pedig matt kincsekként bukkannak ki az eddig smaragd rétek mélyéről. De sokat az eső és akkor a fáradt, elhullott arany levelek barna holttestként tapadnak a szinte fekete aszfalthoz a pocsolyák fenekén...

- Te láttál már csillagokat, Baekhyun?

- Nem sokat, de láttam. A hatalmas, bölcs Hold nyájaként kóborolnak az égen, távol a pásztor fényes udvarától. - Ahogy meséltem neki, Linea lassan elaludt hófehér párnái közt, a délutáni napfény pont rávetült az ablakból. Halk szuszogását csak a gépek zavaró hangja törte meg. Óvatosan menyasszonyom ajkaira hajoltam és sajátommal finoman hozzáértem a puha, forró szájhoz. - Holnap is eljövök hozzád, ígérem. - Simogattam meg lázas homlokát s hangtalanul hagytam el a kórházi szobát, leszegett fejjel igyekeztem végig a néma, félhomályos folyosókon.

Nem akartam a hotelban tétlenkedni egy ilyen szép délutánon, melankolikus hangulatban tettem egyik lábam a másik után, minden percben úgy éreztem, hogy sírni akarok, lehetetlennek tartottam az életet kis menyasszonyom nélkül. Utam egy autók zajától mentes parkba vezetett, itt még szinte minden zöldellt, kivéve a lombok tetejét, hol már fáradni kezdett a természet. Elgondolkozva jártam az erdőt, míg rá nem bukkantam egy kis barna padra, már pergett le róla a festék és hiányzott a támla legfelső deszkája, mégis olyan csalogató volt.

Megnyugvó sóhajjal telepedtem le rá, felhők takarták el a napot, de a jó idő megmaradt. Elgondolkozva kémleltem az eget, olykor- olykor elrepült felettem néhány madár, minden olyan nyugodt volt, kezdtem én is megnyugodni.

- Ne haragudj, szabad ez a hely? - Kíváncsian fordultam a hang irányába, egy gyönyörű lány állt előttem halványsárga ruhácskában, amelyet fekete pettyek díszítettek és egy hatalmas karimájú, fekete kalap csücsült a fején, melynek sárga szegéje a szeme elé lógott. Fényes, barna haján a szivárvány minden színében törtek meg a nap sugarai, szabályos, telt ajkain mosoly játszott, az ember akaratlanul is viszonozta.

- Foglalj helyet! - Húzódtam arrébb a kis padon, mosolyogva telepedett mellém és elegáns tartással, derűsen kezdte figyelni a parkot.

- Megkérdezhetem, hogy hívnak?

- Byun Baekhyun vagyok. - Bólintottam kedvesen, bár még feszélyezett a társasága. - És téged hogy hívnak?

- Szólíts csak Linnek! - Mosolygott rám ragyogóan, most megpillanthattam zölden tündöklő szemeit, igazán gyönyörű lány volt és a deja vu érzését keltette bennem az első pillanattól kezdve.

Lassan beszélgetésbe bonyolódtunk, telt az idő, gyomrom pedig követelőzni kezdett, mosolyogva hívtam meg egy teára a park melletti kis kávézóba, vidám kuncogással fogadta el, mosolya pedig elvarázsolt.

A forgalmat és a járókelőket figyelve folytattuk a társalgást, egyszerűen mindkettőnknek volt mondanivalója a másiknak, csodásan éreztem magamat. Megfeledkezhettem a gondjaimról egy kis időre, ismét élőnek éreztem magam egy délután erejéig.

Korán beesteledett és a hideg utcai lámpák fénye átvette a nap meleg sugarainak helyét. A park kapujában búcsúztam el Lintől, alulról mosolyogva, pajkosan nézett fel rám, tekintetünk egybefonódott egy pillanat erejéig, feltámadt a szél és leveleket sodort közénk bennem pedig felvillant egy emlék, de olyan fürge volt, hogy nem tudtam elkapni és kibontani, Lin pedig csak mosolygott rám és érzelmeket véltem felfedezni hatalmas, smaragdra emlékeztető szemeiben. De a pillanat oly rövid és lopott volt, mint a csók, melyet Linnytől csentem még ezen a kora délutánon és mire feleszméltem, Lin alakja csak egy távoli ingadozó kis lidércfény volt a parki alig kivilágított sétányán.

Másnap délelőtt bejártam Párizs közeli boltjait a környék legfinomabb és legfrissebb kávéjáért, majd a kórház felé vezetett az utam, Linea mosolyogva várt rám, arcát az ablakon beáramló, délelőtti fényben napoztatta, amitől zöld szemei szinte világítónak hatottak. Most is olyan boldog volt, mintha minden rendben lenne.

- Hogy vagy ma reggel? - Csókoltam meg homlokát, majd ajkait és a kezébe adtam a kávéját.

- Kitűnően. - Ragyogtak fel hatalmas szemei és teljesen felegyenesedett az ágyban. - Már csak az lenne jobb, ha kiengednének a kórház kertjébe. De instabil az állapotom, azt mondják. Pedig úgy hiányzik a kinti világ. - Bámult ki az ablakon, elnéztem finom, sápadt kis arcocskáját, karcsú, kecses nyakát és apró orrát. Olyan volt, mint egy újra megragasztott porcelánbaba. Lelkesen kortyolgatta kedvenc kávéját, tekintete pedig folyton engem pásztázott, látszott rajta a boldogság, az életigenlés és mégis neki kellett elmúlnia.

Ma korán elbúcsúztam Linnytől, ugyanis találkozóm volt Linnel a park jubileumi vaskapuja alatt, de mikor odaértem még nem volt ott. Kíváncsian nézelődtem, mikor megkopogtatták a vállamat, a rejtélyes lány mosolygott rám, ma szürke nadrágkosztümöt viselt egy angolvörös kendővel a nyakán, barna tincseit pedig egy laza copfba rendezve hajligatta a pimasz szél.

- Mit csinálunk? - Mosolyogtam rá a lehető legragyogóbban, hasonlóan viszonozta.

- Elsőnek együnk valamit, mert éhen halok. - Simogatta meg lapos hasát és belém karolva indult meg az utcák hálójában, öt óra volt, mire kiválasztott egy thai éttermet és mosolyogva bependerült az ajtaján. Ismertem a helyet, de egyedül sosem találtam ide, Linny is szeretett ide járni, és menyasszonyom gondolatára bűntudattól rándult görcsbe a gyomrom.

Ez az este is fürge lábakon járt és Lin hamar elbúcsúzott tőlem, megígértetve velem, hogy holnap is várni fogom, nem is gondolkodtam, egy az egyben beleegyeztem.

Délelőtt volt egy kis dolgom, Suho akart beszélni velem, de szerencsére még nem kellett haza mennem. Delet ütöttek a toronyórák, mire elindultam Linnyhez, még megismertem a Notre Dame öreg harangjainak hangját, keserédes mosolyt csalt az arcomra a tudat.

Kedvesemet éppen vizsgálták, várnom kellett, majd idegesen, nyirkos tenyérrel léptem be a kórterembe.

- Baekhyun! - Ragyogott fel azonnal a tekintete, de már nem verhetett át, láttam, hogy előtte mennyire lehangolt volt. Kezdtem ráébredni, hogy csak értem él ennyire és így még rosszabbul éreztem magamat. - Komoly dologról szeretnék beszélni veled. - Fogta meg mindkét kezemet hideg ujjacskáival és tekintetét az enyémbe mélyesztette, láttam benne a szeretetet és tartva a szemkontaktust összefontam az ujjainkat. - Tetszik neked valaki, igaz? Van egy lány itt valahol Párizsban, aki miatt mindig korán elmész. - Összeszorult a torkom és nem bírtam tovább szép szemeibe nézni, eleredtek a könnyeim.

- Kérlek, ne haragudj rám! Olyan jó volt vele beszélgetni, akkor nem fájt a tudat, hogy el foglak veszíteni. Egy kis időre meg tudtam feledkezni erről a fájdalomról. - Böktem a mellkasomra, halk szipogásra lettem figyelmes, Linny hatalmas krokodilkönnyekkel az arcán, kerekre tágult szemekkel sírt, némán. – Kérlek, ne sírj! - Törölgettem le a könnyeket puha pulóverem ujjával, de újak és újak csordultak le.

- Nem bánom, ha boldog vagy, mert szeretlek és fontos nekem a boldogságod, de könyörögve kérlek, várd meg, amíg meghalok. Már nem kell sok és megszabadulhatsz ettől a tehertől, szabad lehetsz.

- De én nem akarok szabad lenni. Hozzád akarok tartozni, az életed részévé válni. - Öleltem át vékony kis derekát és combjaira fektettem a fejemet. - Kérlek, bármit megteszek, hogy ne hagyj itt. - Ujjai remegve cirógatták a hajamat, sok idő eltelt, mire meg tudtam nyugodni, kint már lemenőben volt a nap. Eszembe sem jutott Lin és a megígért randevú.

- A sorsomat nem én választom, Baekhyun. És ha el kell mennem, emelt fővel teszem, de neked élned kell, mert ez nem a te sorsod. Nem miattam, nem is miattad, a fiúkért. Chanyeolért, Suhoért és a többiekért, minden bajtársadért. Nem adhatod fel és akkor egyszer majd megint találkozunk egy másik világban. - Hajolt előre és finoman megpuszilt, addig helyezkedtem, míg ajkaink egy csókban nem forrtak össze. Igaza volt, nem adhattam fel.

Egészen a látogatási idő végéig Linny mellett maradtam, majd lassan hazafele indultam, de nem volt kedvem a hotelhoz, így ismét a parkba mentem. Esett kint, lassan tényleg beköszöntött az ősz.

Lin ott volt a vaskapu alatt, egy egyszerű, fehér csipke ruhát viselt a hidegben, bőre sápadt, szinte kékes volt, haja pedig vizesen lapult le. Igaziból nem is bántam, hogy itt van, odasiettem hozzá.

- Lin, valami fontosat kell mondanom. - Nem válaszolt, csak gyengéden mosolygott rám. Annyira ismerős volt ez a jelenet is. - Tudod, nekem van egy menyasszonyom, aki beteg és kórházban fekszik. Szóval arra kérnélek, hogy soha többet ne találkozzunk, mert én szeretem... - A telefonom szakított félbe, Dr. Taylor keresett. - Igen?

- Byun Baekhyun?

- Igen.

- Dr. Taylor vagyok. Linea kisasszony alig néhány perce eltávozott az élők sorából, részvétem. - Remegő kezemből kicsúszott a mobil és a talajnak csapódva darabokra hullott. Lin hatalmas, zöld szemeivel pislogott rám, majd feltámadt a szél és erőteljesen csapkodó esőcseppeket hozott magával, a lány alakja pedig ingataggá, valótlanná vált.

- Ígérd meg nekem, Baekhyun, hogy élni fogsz. Nem miattad, miattam. Ez az utolsó kérésem hozzád, most már szabad lehetsz. Szeretlek. - Suttogta Linny, majd elmosta az eső és elsodorta a szél. - Mindig szeretni foglak.

- Hallom a hangod és nem látlak téged. - Motyogtam, majd sírva a vaskapunak dőltem.

Lin soha nem létezett, Lin Linny, csak az emlékképek peregtek vissza a szemeim előtt olyan valóságossággal, hogy újraélhettem ezt a varázslatos szerelmet. Ahelyett, hogy Linnyvel lettem volna, elvesztem a múltamban.

Összefolytak előttem a napok, nem emlékeztem a temetésre sem, csak Linea hideg, halott kezét éreztem tisztán a kezeim közt és máskor oly puha ajkai keménységét az utolsó búcsúmnál, mikor végleg magára hagytam. Ott ragyogott a jegygyűrű az ujján és én még soha nem éreztem ekkora fájdalmat.

Hagyott nekem egy levelet, soha nem bontottam ki, magammal akartam vinni a sírba, de soha nem tudni a titkot, amiket leírt nekem.

Értelmet nyertek bennem a szerelmes dalok és soha, soha többet nem hazudtam senkinek sem, megtanultam a leckét, amit az élet tanított és nem feledtem egy percre sem, örök seb maradt bennem Linny halála.

Mert lesz, aki elhagy és lesz, akit elvesznek tőlünk, de mi mindig ott leszünk, bármi álljon is közénk.