1. forduló - Nao

Név: Nao

Cím: Let there be light

Szereplők: Oh Sehun, Kim Jongin

Szavak száma: 1733 szó

Műfaj: angst, fluff (?), kicsi humor, kicsi komorság

Figyelmeztetések: NINCS, ÉS ILYEN SE VOLT MÉG ;W;

Leírás: Kim Jongin sötét múltja álarcok mögött, Kai mögött bújik meg, Sehun pedig kész arra, hogy tizennégy év után eltörölje a fojtó ködöt, és Kait is meggyilkolja saját fényével.

Megjegyzések: Úristen de klisé ez a leírás, sose tudtam röviden megfogalmazni semmit, húzzatok le a budin, légyszi.

A szavak, amelyeket felhasználtam: sötét, és szinonimái, de szerepel benne a fagy valamilyen variánsa, a fény :3

A vers, amely megihletett rengeteg különböző okból kifolyólag:

Babits Mihály: Fekete ország

Fekete országot álmodtam én,

ahol minden fekete volt,

minden fekete, de nem csak kívül:

csontig, velőig fekete,

fekete,

fekete, fekete, fekete.

Fekete ég és fekete tenger,

fekete fák és fekete ház,

fekete állat, fekete ember,

fekete öröm, fekete gyász,

fekete érc és fekete kő és

fekete föld és fekete fák,

fekete férfi, fekete nő és

fekete, fekete, fekete világ.

Áshatod íme, vághatod egyre

az anyagot, mely lusta, tömör,

fekete földbe, fekete hegybe

csap csak a csáklyád, fúr be furód:

s mélyre merítsd bár tintapatakját

még feketébben árad, ömöl

nézd a fü magját, nézd a fa makkját,

gerle tojását, csíragolyót,

fekete, fekete, fekete

fekete kelme s fekete elme,

fekete arc és fekete gond,

fekete ér és fekete vér és

fekete velő és fekete csont.

Más szin a napfény vendég-máza,

a nap a színek piktora mind:

fekete bellül a földnek váza,

nem a fény festi a fekete szint

karcsu sugárecsetével

nem:

fekete az anyag rejtett lelke,

jaj,

fekete, fekete, fekete.

Let there be light

- Miért pont Kai? – kérdezte halkan Sehun, miközben sportcipőit pakolta be igencsak elnyűtt táskájába.

Éjszaka fél kettő volt, a hatórás gyakorlás után pedig már csak ketten maradtak a tánciskola öltözőjében. A versenyeikre való felkészülések heti öt napon, több órával nyújtották el éjszakákig a táncórákat, másnap pedig természetesen tanulás várta őket a reggeli órákban. Sehun és Jongin azonban sosem mentek azonnal aludni próbáik után, közös lakásukban hosszas beszélgetések, másnap reggel pedig vagy rémült rohanás, vagy éppen véletlenül átaludt órák fogadták őket. Mégis ez volt számukra a megszokott, a kényelmes.

- Nem tudom. Úgy éreztem, ez az a szó, ami illik rám – vont vállat Jongin, miközben hátára dobta táskáját, és megeresztett egy félmosolyt Sehun felé.

- Melyik jelentése miatt? – vonta föl fél szemöldökét a magasabbik fiú, miközben igyekezett minden porcikájával ellenállni a késztetésnek, hogy bárminemű megjegyzést tegyen Jongin hamis mosolyára. Gyűlölte azt a képet, amit mutatott magáról, azt az álszent, üres semmit, amit kénytelen volt nézni, ha Jongin fáradt volt, emberek közt járt, vagy épp úgy döntött, elrejti magában a gondolatait.

- Kai, mint kinyitni… erről szól az egész életem, mint tudod.

- Nos… reggel előbb mész neki az ajtónak, minthogy kinyitnád, de ettől függetlenül biztosan roppant találó – jegyezte meg fáradt-lesajnálón Sehun, mire Jongin csak halkan felnevetett, és megrázta a fejét. – Miért nem jó a Jongin?

- Jongin az, akit csak te ismersz, és Jonginról senkinek sem kell tudnia.

Beállt köztük a ritka, feszült csönd, amely alatt Jongin csak meredten nézte a táskát, amelyet Sehun épp összepakolt, Sehun pedig Jongin tökéletes arcát bámulta, és kívánta, hogy pillantása nyomán olvadjon le a fiú bőre, málljon le az összes réteg róla, míg a csontja ki nem látszik, és meg nem látja azokat az emlékeket belevésődve a csupasz csontba, amelyek Jongint azzá tették, amivé. Kívánta, vágyott rá, hogy egyszer ő is láthassa a borzalmakat, hogy Kai a múlté legyen, és Jonginnak ne kelljen több maszkot gyártania minden emberre.

- Ez esetben utálom Kai-t.

Sehun apró mondata nyomán Jonginban még a vér is meghűlt, és csak hitetlenkedve nézett gyermekkori barátjára. Talán sosem látta ezt a magas, jól szituált fiút komolyan, igazán gyűlölködni. Persze, szidhatta ő a tanáraikat mind az általános vagy a középiskolában, szidhatta az osztálytársaikat, akik undorító módon mindig Jonginból csináltak bohócot, mert valami sosem stimmelt vele igazán… de Sehun sosem gyűlölt senkit. Most mégis gyűlölet villant sötét szemeiben, amelyek mindig szeretetet sugároztak, azok most őrá villantak puszta, nyers gyűlölettel.

- Mert Jongin annyival jobb lenne?

Sehun erre csak fáradtan, irritáltan horkantott föl, és egy ingerült mozdulattal csapta vállára a nehéz táskát.

- Majd otthon megbeszéljük.

De természetesen sem az úton, sem otthon nem beszélték meg, Jongin miért is hord maszkokat, és Sehun miért is szereti jobban Jongint, mint Kait, a tökéletes maszkot… az indok pedig az egyértelműség volt. Sehun mindig is ismerte Jongint, legalább is Jongin nagyobbik részét, noha a magánéletébe sosem láthatott bele, csupán a gondolataiba. Sosem volt Jonginéknál, hiába kérlelte általános iskola óta, mindig az volt a válasz, hogy nagyon messze lakik, ellenben Sehunnal, aki csupán pár percre lakott mind az általános iskolától, mind a gimnáziumtól. Vagy éppen a szülei miatt nem akarta. Vagy éppen rendetlenség volt. Vagy éppen csak egy újabb kifogás tartotta távol Sehunt a házuktól… ami, mint kiderült, alig húsz percre volt Sehunéktól, és ez akkor derült ki, mikor a költözéskor Sehun segített neki elvinni a cuccait otthonról.

Nem a házzal volt gond, sőt, az voltaképp tökéletes volt. Hatalmas kocsifelhajtó, rendezett kert, tágas terek, egy falat Amerika a domesztikált Kelet-Ázsia egy forgalmas utcájában. Mégis… Sehun érezte, hogy valami nem stimmel. Jongin szülei meg sem ölelték a fiukat, mikor elköltözött, a kezébe adtak jól láthatóan egy köteg bankót és három bankkártyát, hogy kezd vele, amit akar. Talán nem is a szülőkkel volt baj, talán nem is azzal, hogy nem szerették Jongint, mert még mindig jobb körülmények közt nevelkedett, mint barátja. Talán csak az atmoszféra volt más.

Aztán összeköltöztek, és minden más lett. Jongin, aki mindig tehetséges, mégis különc, de végtelenül jószívű fiú volt, az egyetem kezdetével megtalálta Kait. Sehun sokszor érezte azt, hogy más ember szól rá, hogy ismételten túl sokat dohányzik, sokszor jutott eszébe, hogy a fiú, akit világéletében ismert, már nem ugyanaz. Aztán megkapta a választ Kai „személyében”, és őszintén szólva bármit megtett volna azért, hogy visszakapja azt a fiút, aki egyedül üldögélt a menzán, várva az egyetlen barátját, és aki, mikor beléptek a tánciskolába, mintha arcába is több szín szökött volna, és mintha a szürke légkör, amely körbelengte mindkettejüket egész nap, elenyészett volna.

Nos, a hazugságok miatt utálta Kait, Jongin pedig a fekete, fojtó élete miatt bújt hazugságok mögé, és egy újabb ezzel kapcsolatos vita elkerülése miatt volt szükséges elütni ezt az egyértelmű tényt egy egyértelműen hazug odázással.

Hazaérkezvén az egyértelműség zászlaja alatt mindketten tovább folytatták esti tevékenységeiket, amelyek már-már rutinszerűen folytatódtak kettejük között. Mivel Sehun a tánc után zuhanyozik minden alkalommal, Jonginé a fürdőszoba az este további részében. És Sehun minden alkalommal megvárja, míg kijön, mert, bár külön szobájuk van, nem szeretett sosem úgy elaludni, hogy nem osztoztak meg egy kancsó forró teán, és nem köszöntek el egymástól egy-egy fáradt, nyers, de őszinte mosollyal. Éppen ezért gyakorol Sehun mindig a zongorán, míg Jongin fürdik, Jongin pedig mosolyogva hallgatja a tökéletes játékot, amellyel Sehun kirántja a maszkja alól minden este, és ez volt az egyetlen, amiért Jongin még nem vetett véget a sötétségnek, amely a mai napig minden percben körülveszi.

Elzárta a vizet, amely már tízedik perce áztatta megviselt, sajgó izmait, s ahogy az utolsó vízcseppek is jelezték landolásukat a zuhanytálcán, Jongin már a konyhában volt, megszokott módon szokásosan egy szál törölközőben; végtére is… Sehun volt az utolsó ember, aki előtt lett volna takargatnivalója.

Föltett a gázra egy teáskannát, benne Sehun kedvenc zöld teájával, összekeverve Jongin kedvenc epres-vaníliás ízfokozójával, majd maga elé húzta a konyhai jegyzettömböt, amelyben csupán egymásnak szánt üzeneteik kaptak helyet. Nem a megszokott „boltba mentem, hívj föl, ha kell valami”, vagy éppen a „takarítsd ki a szobádat, mert én hozzá nem nyúlok az alsógatyáidhoz” hangvételű üzenetek, hanem többsoros gondolatok, amelyek csak úgy kaptak helyet beszélgetéseikben, ha leírták egymásnak. Sosem konkrétan, sosem elég lényegre törően, de mindketten értették, mi az, amit oly nehéz kimondania a másiknak.

Éppen ezért kezdett el Jongin egy újabb sort Sehun bohókás, kerekded írása alatt saját, dőlt, hosszúkás, elegáns betűivel, és míg a zongora szólt, míg Sehun a lelkét és tehetségét szőtte a hangok közé, addig meg sem állt az írásban.

De amint a zene elhallgatott, és Jongin is pontot tett az utolsó mondat végére, szinte egyszerre néztek egymásra, Sehun a zongora mögül, Jongin pedig a füzetkéből; és, bár ez ugyanolyan megszokott volt, mint minden más rutinjuk, még mindig megmosolyogtató volt a köztük lévő tökéletes összhang. Sehun ezután csatlakozott Jonginhoz, szó nélkül kitöltve mindkettőjüknek az elkészült teát, csupán egy mindent tudó pillantásra méltatva barátja előtt fekvő noteszüket.

Nem szabadott beleolvasni, amíg mindketten ott voltak, ez volt az aranyszabály.

Helyette csupán Jongin arcát figyelte, valójában mennyire hasonlított gyermekkori önmagára, mikor az ajtó előtt hagyta Kait, mennyire látszott rajta az a rengeteg probléma, amelyek, bár ismeretlenek voltak Sehun számára, tudta, mennyire gyötörték gyermekkora óta a fiút. És Sehun mégis ezt az őszinte, maszk és álca nélküli Jongint szerette mindig is.

Csöndben itták meg a teájukat, apró pillantásokat váltva, amelyben megbeszélték, hogy minden rendben köztük, hogy egyikük sem fogja a másikra borítani az asztalt, majd, amint végeztek, Jongin fölállt az asztalról, és Sehun vállát megpaskolva, egy halk, rekedtes „Aludj jól!” után eltűnt a szobájában. Ez a pillanat pedig csupán azt jelentette Sehun számára, hogy ideje maga elé vennie Jongin jegyzetét, és végigolvasni, mi az, amit Jongin nem volt képes a szemébe mondani anélkül, hogy elvesztette volna a fejét.

Nem volt felkészülve azonban a papíron talált szavakra… egy kicsit sem.

„Képzelj el egy világot, ahol nincsenek színek. Képzelj el egy világot, amely nem tartalmaz boldogságot. Képzeld el ezt a világot, ahogy körbelengi a halál elejétől a végéig, az első mérföldkőtől az utolsóig, rátelepszik minden korhadó fára és kiégett fűszálra.

Képzeld el, milyen lehet egy ilyen világban élni, amelyben az egyetlen társad a halál, és annak tízezer különböző arca.

Képzeld el, milyen lehet ebben élni, milyen, mikor a szüleid is ódzkodnak tőled, mert a világ benned nem csupa szín, szivárvány, és pillangó, hanem rohadó hús, fekete vér és halott, hideg csontok.

És most képzeld el, hogy valaki belép a sötét, nyúlós, szorító-fojtogató világodba, és kiszínezi azt… A fű hirtelen élénkzöld lesz, a patak száraz medrében türkiz víz csobog, az ég a naplemente színeiben játszik, és az emberek, a halottak, akik körülvettek, egy szempillantás alatt alakulnak eleven, mosolygós lényekké.

Nehéz elképzelni, ugye? Azért nehéz, mert nem érted, mit jelent a „kai”. Tudod a szót, de eddig nem értetted, mit jelent kinyitni valamit… de ugye, hogy volt egy mázsa is az a kulcs?”

Sehun ezek után sokáig nem tudott elaludni. Jongin sosem nyílt meg, hiába írta ezt, Jongin sosem látta a színeket, hiába írta, hogy mégis. Ő pedig nem tud színt vinni egy sötét ember sötét életébe. Nem, egyszerűen lehetetlen.

És bár Sehun nem aludt, a reggel gyorsan eljött, bevilágította kis lakásuk minden kis színes zugát, melyeket mind Sehun dekorált, bevilágította a lakást, amely, bár ő reggel kilenc órakor már sehol sem volt, még mindig ontotta a fiú illatát és boldog, bohém aurájának minden egyes fénycsíkját.

A konyhaasztalon pedig csak egy cetli és egy nagy bögre kávé várt Jonginra, míg a széken Jongin egyik rég nem látott fehér inge és a nagymamájától kapott, roppant férfias, rózsaszín alsónadrágja, gondosan kikészítve. Már épp fordult volna a szekrénye felé, mikor szemet szúrt a cetlin Sehun jellegzetes írása, amely ezúttal narancssárga színes ceruzával táncolt el Jongin szemei előtt.

„Véletlenül az összes fekete inged fogkrémes lett… a fekete alsógatyáiddal együtt. Apropó, nem ez az a gatya, ami a hátad közepéig ér, és nem ez az a kicsit átlátszó inged, ugye?”

Kilenc óra tizenöt perckor pedig Oh Sehunt kirakták általános zenetörténet óráról, mert Kim Jongin SMS üzenete miatt hetek óta először öblös, kicsit sem kulturált röhögés hagyta el a torkát, amelyet több más, hasonlóan alulkulturált hang követett.

„ … de igen, az.”